Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 20-i számából

 
A nap Bánátban kel föl, és ott is marad,
avagy ahová az irodalom házhoz jön és zenél -- Mártonfi Attila budapesti verséneklő művész bánsági körútja nyomán

Különös szag van a könyvtárakban. Tetemrehívó, másvilág­idéző, tömjén­misztikumú, mozdulatlan borzongás fáradt illata. Az irodalom doha. Aztán ott van a kintvilág vérbő, paprikáskrumpli­realitású életszaga. Belül a verseskötetek megkövesült csigaháza: a titok, a mákony, a nem­evilág lidérces panoptikuma: aki belenéz, belevész, kívül pedig a világ, a fotoszintetizáló, az izzadságszagú, csokoládéízű.

Hol a költészet? Az ólomba szedett gondolatokban és lélekrezdülésekben, vagy a frissen túrt vakondtúrásban? Élhető­e az irodalom, leírható­e az élet? Tudnak találkozni ezek ketten?

A zene előbb jár minden művészetnél. ősisége a szívdobbanással rokon. A ritmus, a dallam a legérzékibb megnyilatkozása a parnasszus­közeli embernek. Minden zene. A koccanó poharak csengése, az összesimuló tenyerek zaja, a fájdalom üvöltése. Hajdanában-danában megszületett a dallam, a dana. Aztán a hangokra szavak formálódtak, a szavak dalra leltek. A regösök meg dalra keltek. Trubadúrok, igricek, vágánsok és mindenféle­fajta énekmondók keltek útra, hogy belezengjék a világba a verset, az írott szó igézetét. A halott könyvek mélyvilágát az élőknek, az életet valóban élőknek, a vérben és mocsokban szentségesült jelenvalóságnak.

Mártonfi Attila, magyarhoni verséneklő. Újabbkori regös, a zenélő irodalom avatott dalnoka. A zenét maga költi, a vers köré szövi a hangokat. Szeret gitározni, furulyázni, dobolni, mindenféle távoli­egzotikus hangszeren játszani. Szeret énekelni. Verset is. Nyerset is. És lágyat, finomat, mindenféle égi hangon szóló költői leleményt. Keatset, Villont, Faludyt, Weörest, Cohent, Verlaine­t és Radnótit, meg Attilát, a Józsefet. Balladát, ódát, dalt, szonettet és rondót. Százötven dalt költött, középkortól máig alkotó költők verseiből.

„Bánátról mindenki megfeledkezik" - bánatkodnak az ottani népek. Pedig úgy hírlik, hogy Torontál vármegyében valaha oly pezsgő és gazdag élet folyt, hogy egyet gondoltak a falusiak és idecitálták Eiffelt, a párizsi tornyost, hogy építsen már nekök is egy csinos kis víztornyot, ne csak a frankoknak, de jó magasat. Rég volt. Maradt a végtelen sík, az egyhangú lapály, kevés kiemelkedő csúccsal.

Mártonfi Attila a Bánságban. A hír zsurnál­tömörséggel: zenélő irodalom Bánátban. A budapesti előadóművész kilenc bánsági városban, faluban lépett föl. Padén, Törökbecsén, Tordán, Tóbán, Nagybecskereken, Muzslyán, Erzsébetlakon, Tiszaszentmiklóson és Csókán (ugyanilyen sorrendben), január 31­én, február 1­jén és 2­án (ugyanilyen sorrendben). Nagy siker. Ötszáz lélekszámú falu és százezres nagyságú város. Karon ülő gyerek és bottal csoszogó néni (és azok több százan, akik időben köztük vannak, és jó időben köztünk voltak). Színházterem, iskola, diszkóklub, hittanterem. Telistelt­ház és hét- (de nagyon) lelkes nézőtér (egy téves napilapi hír nyomán). Tordai ujjongó gyerekek, muzslyai vendégfogadás és buli, törökbecsei esperes ráadáskérése, erzsébetlaki ajándék­verselő, padéi meleg kézfogások, becskereki lelkes­értő közönség, tiszaszentmiklósi kedves köszöntő, csókai vastaps, tóbai útravaló. És mindenütt a terülj­terülj asztalkám (azt a bánsági vendéglátást!). És a horpadt­redőzött aszfaltok, a kacskaringós nyári utak, a végtelenbe vesző rónaság, oh! És mindenütt az ö­k, és a különös­zárt­kemény hangok, meg az az utánozhatatlan ívű hanglejtés.

És mindenütt a csillogó szemek. Méghogy „...a szellemi inerciónak az a süket, visszhangtalan közönye." Dehogyis! Van miért Bánátba menni. A verset, a magyar szót van kinek elvinni a cirill betűs Bánátországba. Szinte patetikusan megható.

Néha pedig szegény szobám ijesztően kitágul, / dalok suhannak át a másvilágbul...

- Elsősorban zenész vagy, vagy a költemények interpretátora?

- Elsősorban magam vagyok, exhibicionista, a többi csak segédeszköz. Ha másképp nézem, szívesebben énekelek nem verset, mint amennyire mondok verset - tehát a zenészség mégiscsak erősebb. De lehet, hogy ez csak lustaság. Merthogy jól, élvezetesen verset mondani szerintem sokkal nehezebb, mint egy slágert ugyanilyen paraméterekkel előadni.

- Mi van előbb, az irodalom szándéka vagy az előadóé?

- Exhibicionizmusom mellett egoista is vagyok. Természetesen az előadóé.

- Miért fontosak az igricek?

- Könnyítik a befogadó dolgát, ugyanakkor beszűkítik a lehetőségeit. Azért bízom benne, hogy magamból is hozzá tudok tenni a versekhez valamit. Különben nincs sok értelme az egésznek.

- Jó az, ha a vers jön Mohamedhez, és nem fordítva?

- Nem. Ha felkérésre (könyvbemutató stb.) csináltam bármit is, mindig legalább ötször-tízszer annyi verset kértem, hogy válogathassak. Voltam azonban „blattolóversenyen" is, ahol fél óra felkészülési és zeneszerzési idő után kellett előadni a verset. Sikerült, jellemző azonban, hogy az énekelt vers kategóriájában akkor én voltam az egyetlen induló. Az ott készült dalt aztán később is játszottam, most is majdnem belekerült a műsorba, csak az utolsó rostán esett ki; tehát aránylag elégedett vagyok vele. A megadott vers megzenésítésének azonban jóval nagyobb a klisé veszélye; a kliséveszély ráadásul szerintem a műfaj legnagyobb csapdája, ahogy talán minden művészeté is. Nincs rosszabb a közhelyes, érdektelen (akár még csinos) műalkotásnál. Legyen inkább rossz, az még kifejezhet valamit, gerjeszthet reakciót.

- Az irodalom égisze alá vonható a dalszövegírás művészete, avagy irodalom­é a dalszövegírás?

- Van ilyen is, olyan is. Én mindenesetre azért hagytam fel a dalszövegírással, mert az irodalom égisze alatt próbáltam magamat megítélni, és végül könnyűnek találtattam. Az biztos, hogy formailag egészen más kritériumai vannak a versnek, mint a dalszövegnek. A dalszöveg irodalmilag, verstanilag többnyire makáma (rímes próza), nem is vers. A dalszövegeknél ott lóg ki azonban leginkább a lóláb, ha a stílus nem (elég) költői, hanem teljesen közbeszédjellegű.

- Mi az irodalom kritériuma?

- A szándék. Irodalom az, amit irodalmi szándékkal hoznak létre.

- Mi a jó irodalom kritériuma?

- Egy szűk szakma ítélete... Én viszont nem szeretem, ha eldöntik helyettem, hogy mi tetszik nekem, úgyhogy azt mondom, az a jó irodalom, ami hat, amitől több leszek, mint nélküle.

- Kik a kedvenc költőid?

- József Attila vitt el újra, majdnem felnőtt fejjel a költészethez. Kosztolányi a legárnyaltabb magyar nyelv használója, máig mértékadó, bár szerintem prózaíróként sokkal jelentősebb volt, mint költőként, fordítónak meg nem igazán szeretem. Weöres Sándor csodálatos tarkaságával, átváltozási képességével, egyszerre mély és szórakoztató alkotásaival (ebben Kosztolányi is utánozhatatlan), formai virtuozitásával nyűgöz le.

- Hogy érezted magad Bánátban?

- Nagyon jól. Hatalmas szeretettel vett körül mindenki, és ez boldoggá tett. A lelki melegség még a néha dermesztő hideget is felolvasztotta. Az az érdekes, hogy sokkal fárasztóbbnak hittem a turnét, de egyáltalán nem érzem magam fáradtnak. Összességében inkább pihentető volt ez a út.

- Mi volt a legjobb emléked?

- Sok emberrel találkozni, örömet szerezni a közönségnek, jókat enni, meglátni a nagybecskereki McDonald's-ot... Nehezen kimozdulós fajta vagyok, és azért szeretem a megszokott dolgokat; rögtön otthon érzem magam tőlük.

- Mi volt a legkevesbé kedves?

- A Padé-Bocsár-halálút, ahol a kb. húsz kilométer „nyári" úton több volt a kátyú, mint az aszfaltos szakasz, mindez töksötétben és sietve a következő föllépésre! (De félúton láttunk egy táblát: Köszönjük a látogatást! A szántóföldek közepén...) Aztán az egyik fagyos művház, ahol láttam a leheletem éneklés közben. Egyébként is: az állandó fagyoskodás viselt meg messze a legjobban: ami az itteni embereknek kellemes hőmérséklet, az én 24­25 °C-hoz szokott tagjaimnak egyenesen dermesztő.

- Milyennek látod a bánátiakat?

- Nagy a szegénység, ezért minden együttérzésem az övéké. Ugyanakkor (ahogy ez lenni szokott) a nélkülözések általában a jót hozzák ki az emberből: szeretetet adni képes, jó szándékú, kedves emberek. Legalábbis, akikkel találkoztam. őszintén kívánom, hogy talpra tudjanak mihamarabb állni.

- Bánát és annak habitusa?

- Ahhoz több idő kellett volna. Illetve jobban kellene ismernem Magyarország vidéki régióit, hisz az lenne az a reális összehasonlítási alap, amelyhez egyáltalán viszonyítani tudnék.

- Bánát és annak asztala?

- No, ez döbbentett meg a legjobban. Mindig úgy gondoltam, hogy a szegénység a nagy keményítőtartalmú ételeket hozza előtérbe, itt meg épp ellenkezőleg: háromszoros húsadagok, alig köret. Ez számomra egyszerűen döbbenetes. Mint ahogy az is, hogy az édesség fogalma szinte ismeretlen.

- Milyen volt a közönség?

- Jó! Az esetek többségében aránylag könnyen ki lehetett hozni őket a sodrukból. És ez a cél.

- Milyen volt a fogadtatás?

- Szívélyes és bőséges.

- Milyen volt a szervezés?

- Tökéletes! Teljesen profi körülmények közt sem tapasztaltam ilyen zavartalanságot, nem tudom, hogy lehetett ilyen mostoha körülmények közt mindent így lebonyolítani.

- Mit vittél haza? Nyertél, tanultál valamit az ittléttel, inspirált valamire?

- Hogyne. Már abból is, hogy évek óta először volt módom újra hosszabb műsort játszani, és elő kellett szedni régi dolgokat, ráadásul úgy, hogy az tökéletesen üzembiztos legyen. Tanultam a nagyon különböző, számomra ismeretlen típusú közönséghez alkalmazkodni. Megismertem egy számomra ismeretlen világot, ami nem egy könnyű világ, de éppen ezért tanulságos.

- Mikor jössz legközelebb?

- Mikor hívsz? Fűtési idényen kívül bármikor.

czág

Kattints ide, ha érdekel a Képes Ifjúság

Vissza a kezdőlapra