|
"Jól van, te hűséges,
(Máté 25,23.)
|
A Piarista Rend magyarországi szerzetesi
közössége
Dr. Medvigy Mihály
2001. december 24-én, életének 88., szerzetességének 70., áldozópapságának 63. évében, hosszan tartó betegség után csendesen elhunyt.
Földi maradványait 2002. január 16-án, szerdán 13 órakor helyezzük örök nyugalomra a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Lelki üdvösségéért az engesztelő szentmisét a temetés napján 16 órakor mutatjuk be a Mikszáth téri Piarista kápolnában (VIII. Mikszáth K. tér 1.) Rendtársunk 1914. július 29-én született Nagyváradon. Mát tizenhat évesen felvételét kérte a piarista rendbe, és a váci noviciátusi év után a gimnáziumot Kecskeméten mint rendi studens fejezte be. A Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karának elvégzése után 1939-ben doktorált. Fiatal hittantanárként a rend nagykanizsai, kolozsvári, majd tatai gimnáziumában tanított. 1946-tól 1950-ig Veszprémben volt hittanár, máig élő hatást gyakorolva tanítványaira. 1950-ben Budapestre került, ahol ötven éven keresztül sokoldalú egyéniségével, nagy tudásával generációkat nevelt. Modern szellemű, barátságos, kedves tanár és lelkiatya volt a diákok számára a gimnáziumban, ahol 1982-ig tanított. A piarista teológiai főiskolán liturgikát, erkölcsteológiát, egyháztörténelmet és egyházművészetet oktatott, tárgyainak szenvedélyes szeretetét és egyéniségének melegszívű jóságát sugározta a rendi növendékekre. A II. Vatikáni Zsinat után az Országos Egyházzenei Bizottság és az Országos Liturgikus Tanács tagjaként a magyar katolikus liturgikus és egyházzenei megújulás egyik főmunkatársa lett. Számtalan előadást tartott, cikket és könyvet írt szakterületei izgalmas kérdéseiről, tágasabb körben is megkedveltetve ezzel a keresztény művészetet és kultúrát. Hatvanhárom éves fejjel tudott újra iskolapadba ülni és Rómában régészeti tanulmányokat folytatni. Hetvennyolc éves korától nyolcvankét éves koráig a miskolci magánegyetemen is tanított, vállalva a gyakori leutazásokat. Mindig kész volt nagyszerű gyűjteményéből művészettörténeti előadást, diavetítést, zenemű-bemutatót tartani, utazásokon, zarándoklatokon páratlan tudásával, lebilincselő előadásmódjával másokat gazdagítani. Utolsó éveiben, lassan elhatalmasodó betegségében számára a legnagyobb szenvedést szellemi erői megfogyatkozásának átélése jelentette. Elcsendesedve, alázattal fogadta végül az elkerülhetetlent. Szenteste, a születés ünnepén halt meg, nem sokkal a piarista kispapok látogatása után, akiket - különösen gyengeségében - mindig is a legközelebb érzett magához. |
