Hatvannyolc tavasza
Tizenkétéves voltam akkor. Anyám éjszakánként valami zavaros, foszlányhangos rádióadót hallgatott és sírt. Feszült, suttogó családi beszélgetések riasztottak fel álmomból, amelyek arról szóltak, hogy a Nagykanizsán sorkatona bátyám veszélyben lehet: elvihetik Csehszlovákiába harcolni. A falunktól néhány tíz kilométerre a határon túl orosz és - mint sokkal később megtudtuk a felfoghatatlant - magyar tankok dübörögtek. 1968 tavasza volt. A televízióból ömlött az internacionalista propaganda, a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság bizarr szövege és a táncdalfesztivál.
A New York-i Fészek Klubban egy 1988-ban készített rövidfilmet láthattunk Bauer Sándorról. Olyan rendszerben éltünk, amikor az agyonhallgatás erény volt a vezető politika részéről; így lett 1968-ban Bauer Sándorból egy buggyant agyú öngyilkos gyerek. A filmből megtudtuk, hogy ez a 17 éves fiatalember a zsigereiben érezte, valami nincs rendben az élettel. Jimmy Hendrix, Jennis Joplin zenéje és az illegálisan bejutó Levy’s farmernadrágok a szabadságot testesítették meg a számára. Megtestesítették, de nem tették elérhetővé. Magyar zászlóba csavarta magát, leöntötte magát petróleummal és égő fáklyaként olvadt el e fényben, aminek tisztítóerejében talán megpillantotta a szabadságot, ami akkor teljesen kilátástalan volt.
Az ország testén egy idegen, páncélsúlyos nagyhatalom élősködött. Magyar katonai alakulatokat vezényeltek át Csehszlovákiába, a hadműveleteket titokban, többnyire éjszaka készítették elő. A filmben (húsz évvel később) interjúk készültek olyan tört arcú emberekkel, akiket akkor, a haza groteszk értelmezésű védelmében „átdobtak” a határon. Sorkötelesek voltak, vagy tartalékosok. Behívó nélkül, sokukat éjszaka hurcolták el. Megrázó tapasztalatokról meséltek. Számomra az volt a legfalkavaróbb visszaemlékezés, amelyikben arról beszélt az egyik volt katona, hogy a szlovákiai magyarok nem értették, nem érthették, mit keresnek náluk a magyarországi katonák. „Biztosan Trianon ’helyreigazítása’ folyik”, gondolhatták zavarodottságukban, és ölelő mozdulattal fordultak a magyar katonák irányába. A másik oldalról pedig a csehszlovák forradalmi erők csoportjai közeledtek támadóan, nyilván szembenállva a szovjet színekben katonáskodó magyarokkal. Ennél skizofrénabb helyzetet nehéz lenne elképzelni.
A filmvetítés után dr. Pók Attila, a MTA Történeti Tudományok Intézetének az igazgatója, a Columbia egyetem vendégprofesszora beszélt a saját élményeiről. Ő, csakúgy mint a film rendezője, Balogh Zsolt, egyidős volt akkor Bauer Sándorral. Pók Attila szerint 1964 és 1968 között sokan hihették Magyarországon, hogy – talán Marx fiatalkori eszméihez kanyarodva - létezik egy emberarcú szocializmus, hogy talán annak a generációnak van esélye. Ezt az esélyt azonban 1968 szétrombolta, akkor úgy tűnt, hogy véglegesen. Az ideálok összedőltek, a fiatalok rádöbbentek, hogy hazudtak nekik. Többé senki nem hitte, hogy az orosz tankok valaha is elhagyják a megszállva tartott területeiket.
Epilógus
Harmincnégy év telt el 1968 óta. Nem sok. Arra mégis elég volt, hogy kifordult a sarkából a világ. A szovjet birodalom szétesése a világ újrarendezését vonja maga után. Hogy milyen eredménnyel, azt még nem tudjuk kristálytisztán, de az bizonyos, hogy visszarendeződés nem lesz. Ma Magyarországon még mindig lehet szavazni a Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártjaira, mert van rá igény. Vannak olyanok, akik azoknak a képviselőire fognak szavazni, akik 1968-ban orosz tankokba ültettek magyar katonákat. Azokra fognak szavazni, akik fenntartás nélkül kiszolgálták a szovjet mintájú központosított hatalmat. Ma mintha elég lenne azt mondaniuk, hogy nem volt más választásuk; pedig igenis ajánlkozik a számukra megfelelő alternatíva: el kell hagyniuk a közéletet. A természetükből fakadóan addig nem vonulnak ki a hatalomból, amíg egyetlen szavazatot is kapnak. A mostani választások fejleményeiből megítélhető, hogy a végsőkig elmennek. Reméljük, "ez a harc lesz a végső". Hogyan felejthetik el a volt hatalomban levőkre szavazók, hogy milyen volt a sorkatonaságuk és hogy gyakorlatilag nem voltak választások Magyarországon? Miért nem emlékeznek arra sokan, hogy titokban hallgatták a Szabad Európa Rádiót, ha tudni akarták, mi történik az Andrássy út hatvanban vagy Csehszlovákiában a magyar katonákkal? Miért?
Niemetz Ágnes
NEW YORK
