Választások előtt

     Újra választások előtt állunk. A közélet felbolydult: a politikusok ígérnek és vitatkoznak, és az ország visszhangzik a zajtól. Nekünk, választópolgároknak az a dolgunk, hogy elválasszuk a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Ehhez józan észre és tiszta szívre van szükségünk.

     Józan ésszel!

     Tudunk-e a befolyásolási technikák hatásától függetlenül ítélni? Észrevesszük-e, hogy az, aki ma baloldaliként a szegények pártfogójának hirdeti magát, akkor gazdagodott meg, amikor a többség elszegényedett? Emlékszünk-e még rá, hogy ő volt az, aki a magántulajdont évtizedekig ostorozta, majd pedig a nemzetközi nagytőke hasznának védelmezője lett? Az-e a "haladó", aki mindig a legdivatosabb eszmei öltözékben mutatkozik? Az ilyen embereket ellenállhatatlanul vonzzák a zsákutcák: voltak marxisták, leninisták, sztalinisták, maoisták. Most vajon minek mondják magukat?
     Olyan ember-e a konzervatív, aki makacsul ellenáll minden változásnak? Vagy olyan, aki szem előtt tartja a történelem tanítását, mert az idő különbözteti meg legjobban a talmit a tartós értéktől? A nemzet csak időtálló értékekre alapozva érheti el céljait! Tekintélyuralomnak nevezhető-e az a mai demokrácia, amelyben nagyjából rend van ugyan, de a tekintélyt nem ismerő szabadosságot - a tekintélyrombolók önmérséklete híján - semmi sem korlátozza?
     Lehet-e pusztán a "szakértelem"-re hallgatva, a gyakorlati szükségleteket követve politizálni? Gondoljuk meg, hogy minden politikai döntés magában hordozza az értékválasztás elemeit is, és ne higgyünk az értéksemlegesség hirdetőinek!
     Választópolgárnak lenni nagy felelősség; mert rosszul szavazni vétek, de nem szavazni annyi, mint felelőtlenségünket vagy tudatlanságunkat beismerni.

     A múlt kísértete

     Hogy a jelen dolgában dönteni tudjunk, tisztán kell látnunk helyzetünket, és ahhoz értenünk kell közelmúltunkat is. A szocializmus azon a hiten alapult, hogy az állami tulajdon hatékonyabban működtethető, mint a magántulajdon. A kísérlet fő kelléke az erőszak volt, ez azonban idővel politikai korrupcióba lényegült át. Széles rétegekkel sikerült elhitetni, hogy e rendszernek ők haszonélvezői, s ezzel kompromittálni őket. A kísérlet kudarcot vallott: a kisajátított tulajdon tönkrement. A szocializmus ügyének előmozdításába belekevert jó szándékú tömegek nem kis része pedig erkölcsi és lelkiismereti válságba került. Az ország eladósodott, a gazdaság zuhanó hanyatlásnak indult, és ez a sors várt az életszínvonalra is. Az 1990-es rendszerváltoztatást a teljes csőd fenyegető réme kényszerítette ki.
     Csaknem egy évtized kellett a csőd felszámolásához. A nép azt hitte, hogy gyorsabban fog ez menni, és ebből a politikusok sem merték kiábrándítani. A válság mélységéhez képest azonban ezzel az ütemmel elégedettek lehetünk. A siker lényeges eleme, hogy a világgazdaság dinamizmusára bíztuk magunkat. Most érdekünk és vágyaink egy irányba húznak: a fejlett világ irányába. Az ország elemi érdeke, hogy a NATO megbízható tagjának tekintsék, és az Európai Unióba minél kedvezőbb feltételekkel léphessen be. Hogy nyomasztó államadósságunkat törlesszük, nemzeti vagyonunk nagy részét - többnyire értékén alul - külföldieknek kellett eladnunk.
     Ne higgyük hát, hogy az egyensúlyt a Bokros-csomag teremtette meg! A kibontakozás azonban jórészt az új beruházásoknak köszönhető, amelyek zöme egyelőre külföldről jön, és a befolyó tőke pénzügyi egyensúlyunknak is nélkülözhetetlen kelléke. A magyar tulajdonú kis- és közepes vállalatoknak ebben a háttérben még nagyobb a jelentőségük.
     Jelen van ugyanakkor az önkizsákmányolás és az emberi erőforrások felélésének hagyománya is. Az anyagi javak és a szabadság örömeire kiéhezett, fennmaradásáért küzdő ember nem gondol sem saját egészségének megóvására, sem az utódokra. Folyik a pénzhajsza, s közben az erőtlen társadalmi csoportok érdeke háttérbe szorul. Az sem tudatosodott kellően, hogy adósai vagyunk nemcsak szüleink nemzedékének, hanem az utánunk jövőknek is: amit az ő rovásukra felélünk vagy elrontunk, azzal az ő életesélyeiket rontjuk, mint ahogyan a miénket is elrontotta a szocialista rendszer.
     A szocializmus felszámolását szinte teljes nemzeti egyetértés kísérte, de az egység hamar felbomlott. A törésvonalak mélyek, és ott kövesedtek meg, ahol a szocialista rendszerben húzódtak. Ennek két fő oka van: a korábbi hatalmi egyenlőtlenség mentén kialakult gazdasági egyenlőtlenség és a szocializmus bukása okozta meghasonlottság. A gazdasági erőviszonyok magyarázzák, hogy az előnyök örökösei közül sokan a parttalan liberalizmus híveiül szegődtek, hiszen a teljes szabadság az erősnek kedvez. A meghasonlottság fennmaradása azonban ellentmond a józan észnek. Az egykori párttagok többsége például a nemzet többségével együtt többet vesztett, mint amennyit párttagságával nyerhetett, és így semmi nem indokolja, hogy a régi rend mai haszonélvezői mellett kitartsanak. Ha sokan mégis ezt teszik, jórészt azért teszik, mert nem tudják mesterségesen keltett hisztériák hatása alól kivonni magukat. Ilyen az antiszemitizmus-vád és a "Horthy-fasizmus" mumusával való avíttas fenyegetőzés. Ha - mint Bibóval valljuk - demokratának lenni annyi, mint nem félni, akkor félelmet szítani annyi, mint a demokráciát aláásni.

     Mi a jó nekünk?

     Mit kezdjünk a választási ígéretekkel? Először is legyünk tisztában vele, hogy ezek az ígéretek mindig feltételesek, és akármit ígérnek, a világgazdasági pangás árnyékában jobb, ha visszanyessük várakozásainkat. Az ország még mindig rengeteg hátralékot cipel magával, és egy felelős kormányzatnak a jövő érdekében ki kell vennie a részét ezek felszámolásából. Ne higgyük tehát, hogy az a kormány a jobb, amelyik többet oszt! Nem szabad mindazt a többletet azonnal felélni, amit a gazdasági fejlődés megtermel. Fogadjuk különös fenntartással a rétegközönségeknek tett ígéreteket, mert nincs az a többlet pénzforrás, amely elég lenne minden réteg kegyeinek megnyerésére. Ne az ígéreteken csüggjünk hát, hanem a kormányok múltbeli teljesítményét mérlegeljük! De ne essünk abba a hibába se, hogy az akkori feltételeket figyelmen kívül hagyjuk!
     A polgári kormány számos tekintetben sokkal "bőkezűbb" volt, mint elődei, igazi érdeme azonban az, hogy kiegyensúlyozott növekedésnek adott teret, és megnehezítette az adócsalást és a közpénzek megcsapolását. A "bőkezűség" foka helyett azt mérlegeljük inkább, mi volt egy-egy kormány számára a dolgok fontossági sorrendje! Arra emlékezzünk, hogy a beharangozott reformlépéseket megtették-e, és intézkedéseik a kívánt eredményt hozták-e! Sikeresnek bizonyult-e például az ágyszám-csökkentésben kimerülő kórházreform? Vizsgáljuk meg, hogy egy kormány pusztán a jelent vagy a jövőt is szem előtt tartva "osztogatott"-e, és értékeljük nagyobbra a közpénzek cselekvésre serkentő felhasználását! Lássuk be, hogy a halászháló értékesebb ajándék, mint a hal! Vajon volt-e az előző kormánynak a családtámogatásban, a lakásépítési politikában, a közmunkaügyben, a kutatásban és fejlesztésben vagy a beruházás-ösztönzésben a mostaniéval (Széchenyi-terv!) összehasonlítható eredménye, programja vagy akár csak elképzelése is?
     Annak a politikusnak higgyünk, aki elveiben valamennyire következetes! Hasonlítsuk össze, ugyanazt mondja-e ellenzékben, mint kormányon! Vajon melyik fél tett többet a határon túli magyarságért, és melyikük viselkedik erkölcsösebben, következetesebben, higgadtabban a szomszéd államokkal szemben? Legtöbb adóssága mindkét félnek a mezőgazdaság rendbetételével kapcsolatban van. De ne feledjük el, hogy - hála a baloldali kormány négy évvel ezelőtti bukásának - a külföldiek törvényesen ma sem szerezhetnek hazánkban földet, és van még néhány év arra, hogy a most induló földreform felkészítse a magyar gazdákat a szabad versenyre.
     Csak olyan politikai erőbe vessük bizalmunkat, amely a nemzet érdekét a belső politikai csatározások oltárán nem áldozza fel, amely ellenzékként nem támadja hátba a kormányt az első nemzetközi véleménykülönbség alkalmával! Amely, míg kormányon van, meri a nemzet érdekét képviselni mind a múlt erőinek internacionalista érdekszövetségeivel (Bős-Nagymaros!), mind a nagyvállalati monopóliumokkal (energiaipar, gyógyszeripar) szemben. Amelyet sem feledtetendő múltja, sem személyi összefonódás nem befolyásol nemzetközi tárgyalásokon. Kárpát-medencei ügyekben fogadjuk el azt a politikát, amelyet a határon túli magyarok szervezeteinek támogatása hitelesít! Csak olyan politikai erőnek szavazzunk bizalmat, amely nem a társadalmi békétlenség tüzénél sütögeti pecsenyéjét! És csakis tisztakezű politikusokra adjuk voksunkat!
     De mit tartsunk a korrupciós botrányokról? Mindenekelőtt próbáljunk különbséget tenni a valódi és a csinált botrányok között! A magyar bíróságok jogerős ítéleteiben bízzunk; ezeket igen nehéz volna megkérdőjelezni. Ne higgyünk viszont a sajtóbeli hecckampányoknak! Azt se felejtsük el: nem minden erkölcstelen magatartás ütközik törvénybe. Ezért ha a tények világosak, ítéljünk természetes erkölcsi érzékünk alapján! Ne higgyünk a közéleti fertő javíthatatlanságáról szóló károgásnak! Kell és lehet is felelősségteljesen politizálni!
     Van aki, ha vereségét érzi, elvakultan támad. A választás napjáig sokasodni fognak a személyeskedő támadások. Ha a vádak megalapozottak, az ítélkezés a bíróságok dolga, és mi, választók, ne ítéljünk elhamarkodottan! A rágalom azonban a rágalmazó fejére száll, a kárörvendés pedig a kárörvendőt minősíti.
     Tegyük magunk előtt is magasra a mércét! Ne hallgassunk azokra az érvekre, amelyek önző, irigy, hitetlen, gyanakvó, félénk mivoltunkat célozzák meg!
    Az ország fellendülőben van, állapota az előzményekhezképest jó, és a világ magyarsága reménykedve tekint a jövőbe. A demokrácia intézményei működnek, és szövetségeseink értékelik előrehaladásunkat. A polgári pártok úrrá lettek a széthúzás kísértésén. Minden polgár ügye, hogy most már maga is ítéljen.

2002. február 25-én,

Abádi Nagy Zoltán, Ádám Antal, Antus Sándor,
Balázs Béla, Balázs Ervin, Balogh Ádám, Baradnay Gyula, Bencze Gyula, Bencsik István, Bernáth Árpád, Bertényi Iván, Bíró Tamás Sándor, Bitskey István, Boda Domokos, Bor Zsolt, Borhidi Attila,
Czigner Jenő, Czvikovszky Tibor, Csath Magdolna,
D. Molnár István, Dubrovay László, Dux László,
Falkay György, Fazekas András, Freund Tamás, Füzesi Kristóf, Gáspár Zsolt,
Gergely Lajos, Gerzson Pál, Gönczöl Éva, Görömbei András, Guczi László, Gulyás Balázs, Gyurkovits Kálmán,
Hámori József, Hegedűs István, Hollósi Miklós, Hornok László,
Iván László,
Janszky József, Jobst Kázmér,
Kalaus György, Kertész András, Keszthelyi Lajos, Király Zoltán, Kilár Ferenc, Kiss Ádám, Kóczy T. László, Kollai Márk, Kollár István, Kollár Lajos, Kopp Mária, Kovács Gábor, Kovács László (SZTE), Kovács Péter, Krommer Károly, Kurutzné Kovács Márta,
Lázár György, Lipták András, Lovas István, Lovas Rezső,
Maróth Miklós, Méhes Károly, Molnár Béla,
Naszlady Attila, Nemes Attila,
Ormos Pál,
Pál József, Párducz Árpád, Pethes György, Pethő Attila, Prékopa András, Pungor Ernő, Pusztai Rozália,
Réffy József, Réthelyi Miklós, Rókusfalvy Pál, Roska Tamás,
Sajgó Mihály, Sándor Péter, Schneider Gyula, Schrammel Imre, Sík Tibor, Simon Miklós, Solymosi Frigyes, Solymosi László, Sonkodi Sándor, Sótonyi Péter, Süveges Ildikó,
Szakolczai György, Szathmáry Eörs, Szeidl György, Szeidl László, Szendrő Péter, Szentirmai Attila, Szilágyi László, Szollár Lajos, Szőkefalvi-Nagy Zoltán, Sztaricskai Ferenc,
Tamás Attila, Taxner Ernő, Tóth József, Török Ferenc, Tulassay Tivadar, Tulassay Zsolt, Tyihák Ernő,
Vajna Zoltán, Varga Csaba, Varga János, Varga Károly (PPKE), Varga Károly (SZTE), Veress László, Verő József,
Závodszky Péter, Zimányi József,

a Professzorok Batthyány Körének tagjai

Országos Sajtószolgálat

Vissza a kezdőlapra