Beke György öt életideje

A két világháború közötti idôkben Ady, Móricz és Szabó Dezsô szemlélete döntô módon meghatározta az értelmiségi pályára készülô fiatal nemzedékek tájékozódását az egész Kárpát-medencében. Eszméltetô hatásukra maguk is arra keresték a választ, hogy a magyarság hol tévesztett utat, miért jutott trianoni sorsra; másrészt az foglalkoztatta ôket: a szétszabdalt nemzet szellemi egységét miként lehetne megôrizni, hogy megtisztult önértéktudattal magát a nemzetet is újjá lehessen teremteni.

A Magyar Örökség díjban részesített Beke György is ezt az örökséget jussolta. Több mint hatvan évvel ezelôtt Móricz Zsigmond és a népi írók vezérkara avatta be országos gondokba a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban; nagyszabású vállalkozásának ihletôje, Orbán Balázs "adta a kezébe a tollat" 1943-ban; hogy aztán harminc év múltán Adyval induljon útnak a zaklatott lelkû tájak embereinek — a magyar Erdély romlásának és reményeinek — a felfedezésére.

Életpályájának és munkásságának alakulásában a történelmi idô és a helyszín egyaránt fontos szerepet játszik. Eddigi hetvenöt évébôl huszonnégyet töltött az útnak indító szülôföldön, huszonkét évet "szolgált" Bukarestben, tizenhatot dolgozott a történelmi Erdély fôvárosában, hatvankét éves korától él Budapesten. Amióta "csak az a dolga", hogy ô — Beke György. Nagy vállalkozások korának hôse, s egyszersmind alázatos nemzeti napszámosa. Kisebbségi viszonyok közé született, többségi helyzetben eszmélkedett, a negyvenes évek elején szerzett eszményeihez próbált hû maradni bukaresti "22 éve" idején is, Kolozsváron ívelt fel a pályája, s miután a diktatúra vészkorszakában kiütötték kezébôl a tollat, Budapestre menekítette barangoló könyveinek tizenkét kötetre tervezett impozáns sorozatát.

Az 1968-as "romániai nyitás" évében — mely egybeesett A Székelyföld leírása megjelenésének századik évfordulójával — Beke György kezdeményezi jeles népsorskutató elôdje hatkötetes életmûvének az újrakiadását. Ez ugyan elmaradt, de azt nem akadályozhatták meg, hogy társaival Orbán Balázs nyomdokain járjon, a magunk keresésére induljon. A Mikó Imrével és Fodor Sándorral közösen írt 1969-es bukaresti kötet csaknem kétharmadát Beke barcasági Csángó krónikája teszi ki. Itt használja elôször a mûfajteremtô barangolás kifejezést is. Alig telik el három esztendô, s már önálló kötetcímként olvashatjuk a Kárpátokon túli tájakra kalauzoló Magunk keresését (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1972), tartalomjegyzékében olyan szívet melengetô címekkel, mint a Demse Antal Klézsérôl vagy a Magyarok az olajvárosban. Szellemi földrajzának azóta is ez az iránytûje: a magunk keresése. A történelmi Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, Moldvában és — 1990 után — az egész Kárpát-medencében. Csak megerôsíteni lehet Pomogáts Béla állítását, aki így kezdi Beke György fô mûvének, a Budapesten 1996-tól új életre keltett Barangolások Erdélyben betájolását: "Erdélyben a szociográfia […] a nemzeti felelôsségvállalás és elkötelezettség írásban rögzített tanúságtétele is. Mindig is ez volt: számadás arról, hogy a magyarság, amelyet szüntelenül ostromol és pusztít a történelem, miként védelmezi önmagát, miként áll helyt az egyéni és közösségi küzdelemben, mit veszített ezeken, és miben kell megerôsödnie, összeszednie magát."

Beke György és nemzedéke 1944 ôszén találkozik elôször a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a nemzeti elôítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. A történelem "utoléri" Bukarestben is. Elôbb 1956-ban, majd 1968-ban, végül 1989-ben. Amikor már nem tud leszállni arról a vonatról, amelynek váltókezelôje maga a kelet-közép-európai rendszerváltó történelem volt.

A "kulákvilággal" és az ’56-tal való leszámolással rá nehezedô nyomás "mûködésbe hozza" a "súly alatt a pálma" ismert effektusát. Akkori "emigráns-életérzését" úgy próbálja leküzdeni, hogy kezdi felkutatni a 19. századi bukaresti magyar emlékírók nyomait. Kideríti, hogy az 1849-es magyar szabadságharc vérbe fojtása után a román fôvárosban menedéket keresô papok, tanítók, mérnökök gazdag örökséget hagytak ránk. Példát mutattak az önszervezôdésre, a kisebbségi modus vivendi megteremtésére. Felelôsséget éreztek minden olyan társukért, aki kívül rekedt az akkori magyar országhatárokon. Amint azt Koós Ferenc 1890-es emlékirata és öregkori naplója is tanúsítja: ôk fordultak elôször társadalmi figyelemmel, szervezô szándékkal a moldvai csángók felé.

Voltaképpen Koós Ferenc "vezeti el" Beke Györgyöt is a moldvai csángók világába, fedezteti fel vele a legkeletibb magyarság életét, mindenekelôtt persze a bukaresti magyarokét. De volt még egy másik indítéka is, az elôbbinél jóval erôteljesebb, meghatározóbb. Személyes sorsaként élte át, kétszeresen is, a szigetlétet. Felesége családja révén ugyanis — akik a barcasági csángóvidékrôl kerültek fel a román fôvárosba — belülrôl ismerte a bukaresti magyar életérzés történelmi gyökérnyomását. A szigetlét, a nyelvvesztés, az önfeladás megannyi drámáját. (Megrázóan ír ezekrôl a Fölöttük a havasok címû "szociografikus regényében".) Rokonként érkezik tehát a csángók barcasági ágához, és rokonlélekként fogadják mindenütt a legkeletibb magyarok világában — miként 1988-as budapesti kötete, a Csángó passió is tanúsítja. Olyan körülmények között vállalkozott a hétfalusi, a moldvai, a bukovinai, a gyimesi, a dévai csángók tragikus sorsának a feltárására, amikor sokak szemében úgy tûnt: nem érdemes "halott ügyekkel" foglalkozni, a csángók elrománosodásának folyamatát lezárta már a történelem. Beke perbe szállt ezzel a "történelemmel". Magával az elrománosítás folyamatával. Mára a moldvai csángók körében is beindult a nemzeti ébredés folyamata. Nemzetközi fórumokon tárgyalják egyenjogúsításukat. Korántsem tekinti ezt a saját érdemének, de az is bizonyos, hogy az ô írásai nélkül ez a folyamat jóval késôbb következett volna be. Néprajzosok, nyelvészek, történészek gazdag anyagot merítettek a tudomány számára abból a világból, amelynek a felfedezésére ô enciklopédikus tudással vállalkozott. Hogy krónikáiban, szociográfiai riportjaiban megszólaltathassa magát a csángó életérzést.

Ennek a jelentôségét most mérhetjük fel igazán. Voltaképpen a nemzetféltés adta kezébe a tollat, amikor a csángók világát járta: nehogy a szórványhelyzetben élô romániai magyarság is csángósorsra jusson. Merthogy ez a veszély elkerülhetetlennek látszott, különösen azt követôen, hogy Ceausescu meghirdette a nemzetiségek felszámolására irányuló homogenizálást.

Bár bukaresti évtizedei alatt sem szakadt el lélekben Erdélytôl, amint Kolozsvárra költözhet, ezek a szálak rövid idô alatt újra megerôsödnek. Sokat számított az, hogy földrajzilag is közel került olvasóihoz, meglévô vagy leendô riportalanyaihoz, bejáratossá vált az erdélyi szellemi mûhelyekbe, megbecsült látogatója lett a kolozsvári "egyszemélyes intézményeknek". Erôs érzelmi és szellemi támaszra talált, otthonra lelt a nagyvárosban. Levéltárak ajtaján hiába is kopogtatott volna, az Egyetemi Könyvtárban is már zárolták addigra a barangoló könyveihez szükséges történelmi munkákat, felbecsülhetetlen értékû dokumentumokat. De valahányszor szüksége volt rá, mindig megtalálta azokat a szellemi fôembereinket (Szabó T. Attilára, Benkô Samura, Csetri Elekre, Egyed Ákosra, Imreh Istvánra, Jakó Zsigmondra gondolok), akik segítségére voltak abban, hogy nagy távlatú munkáinak történelmi háttérvilágát kiépíthesse. Írótársakkal, irodalomtörténészekkel, zeneszerzôkkel, zenetörténészekkel, képzômûvészekkel, mûvészettörténészekkel, népnyelv- és néprajzkutatókkal, szociológusokkal, statisztikusokkal stb. folytatott mûhelybeszélgetései ugyancsak beépültek rendre a készülô kötetekbe. Olyan értékszemlélet éltetô közegébe került tehát, amely hatékonyan elôsegítette pályája erôteljesebb és céltudatosabb kibontakozását. A két világháború között, amikor a szociográfia virágkorát élte, a szellemi ellenállás mellett a nemzetépítô enciklopédikus hungarológia volt a mûfaj legfôbb ismérve. Ez tudatosodik Kolozsvárt Beke Györgyben, s maga is az enciklopédikus hungarológia ismerettárával feltöltôdve vállalkozik egyre magabiztosabb valóságfeltárásra. Ráérez arra, hogy a szociográfiai töltetû riportjai által vágott csapáson haladva tágabb szellemi horizontokig juthat el, életbevágóan fontos értéktartományokat hódíthat vissza számunkra. Önnön gátlásai alól is felszabadulva valósággal örömét leli abban, hogy mondanivalója érdekében a köztudatból már kihullott vagy megfakult történelmi, irodalmi, mûvelôdés- és helytörténeti, egyház- és iskolatörténeti, néprajzi, népesedési stb. vonatkozású tényeket, dokumentumokat, adatokat "mozgósíthat".

Enciklopédikus tudást halmozott fel Erdély múltjáról és jelenérôl, monografikus igény munkál benne — olvasható gyakorta a kolozsvári "életidejében" megjelent könyvei kapcsán. Olyan "egyszemélyes intézményt" teremtett maga is Kolozsvárt, amelyik a nemzet szellemi egységének újjáépítését is eredményesen szolgálhatta. Könyvei lapjain egymásra találtak messzi tájak egymásról alig tudó honfitársai. A jelenben élôk a történelemben élôkkel. Van, aki egy egész korszak népnevelôjének tartja. Alighanem Lászlóffy Aladárnak van igaza: Beke "szellemi földrajz"-ot mûvel elsôsorban.

Kolozsváron az írói szemlélet kitágulásának és a politikai viszonyok beszûkülésének a drámáját élte át. Hogy mit jelent számára az írói szabadság átélése Budapesten? Sorjázó kötetei (Magyar gondok Erdélyben, 1990; Erdély jelene és jövôje, 1991; Egyetlen út: az önrendelkezés, 1993; Atlantisz harangoz, 1993; Népek nagy romlása a román uralom alatt, 1994; Hadiutak Erdélyben, 1994; A nyitrai gróf feláldozása, 1995; Peremvidékek magyarsága, 1995;Védekezô anyanyelv, 1997; Magyar áfium, 1999) azt bizonyítják, hogy azóta is változatlanul folytatja a kisebbségi sors búvárlását. De most már tágabb kitekintéssel. Földrajzi helyzete lehetôvé teszi, hogy egyszerre figyeljen keletre, délre és északra, vagyis valamennyi kisebbségi régióra a Kárpát-medencében. Az 1996-tól újraindított erdélyi sorozata "léptékváltásról" tanúskodik: eddig megjelent darabjaiban a nemzeti szempont primátusa érvényesül, ez válik kötetszervezô erôvé. Pontosabban: az erdélyi magyarság történelmi teherbírásának, lelki ellenállásának és sorsképletének a letisztult megragadása az összmagyarság sorsáért érzett felelôsség vibráló erejétôl kap távlatot. Tisztább hangsúlyt kap a létérzés és a tudatállapot, a borongó kilátástalanság és a fel-felcsillanó reménysugár, az önmagunk erejébe vetett hit és a József Attila-i "közös ihlet"-bôl táplálkozó szolidaritás érzékeltetése. Az újraszerkesztett sorozat körültekintôbb történelmi látásmódról és egyszersmind az írói szabadság mélyebb lélegzetvételérôl, magával ragadó ritmusáról tanúskodik.

Orbán Balázs annak idején hatkötetes tájmonográfiában mutatta be a Székelyföldet. Beke György Barangolások Erdélyben címen újjászerkesztett szociográfiai sorozata ugyancsak hatkötetes. És csak a hatodikban foglalkozik az írói útján elindító Székelyfölddel. A Szigetlakók, a Boltívek teherbírása, Az Értôl a Kölesérig, a Bartók szülôföldjén és a Déva vára alatt a szórványlétet hozza emberközelbe. Az arányok nemcsak a mûfaji különbségekrôl beszélnek.

Németh László mondotta: a Dunát nem kezdeti vízbôsége teszi nagy folyóvá, hanem az iránya. Ebben az értelemben a felelôsségtudattal párosuló írói küldetés sem más, mint valamely közösség érdekében véghezvitt vállalkozás. Móricz Zsigmond nem kevesebbet, a jövendô alakításának felelôsségét testálta 1941-ben az utána jövôkre. Ez a felelôsség azóta sem lett kisebb. Ezért csattog úgy a hetvenöt éves Beke György írógépe ma is Budapesten — Ruffy Péter találó hasonlatával élve –: akár a légkalapács.

Cseke Péter
Szabadság
Kolozsvár

Vissza a kezdõlapra