SZDSZ, MSZP – vagy valaki más?
Medgyessy-kormány minisztereinek és államtitkárainak listáját látva elsőre úgy tűnik, hogy az SZDSZ teljesen átvette a hatalmat a koalíciós partner felett: a kormánytagok kb. fele (élen magával a miniszterelnökkel) inkább a „kisebb” koalíciós partnerhez kötődik, mint az MSZP-hez. Az SZDSZ-nek a koalíciós alkut szentesíteni hivatott május 26-i küldöttgyűlésén azonban feltűnt, hogy az MSZP nem képviseltette magát, s az SZDSZ legaktívabb parlamenti képviselőjének, a „felszólaló-bajnok” Bauer Tamásnak a parlamentbe történő visszajuttatását sem támogatta a pártvezetés. Jobban utánanézve az is szemet szúr, hogy az SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor ezúttal nincs a kormányban, a régi vezető garnitúrát egyedül Magyar Bálint képviseli, s az SZDSZ-hez kötődőnek tartott kormánytagok jó része nem is tagja a pártnak. A küldöttgyűlésről tudósító Heti Válasz május 31-i számában egyenesen „szárnyaszegett” pártnak nevezik az SZDSZ-t. Felmerül tehát, hogy most akkor ki is az úr a háznál, az MSZP vagy az SZDSZ?
A választ a két párt hátterében meghúzódó gazdasági érdekcsoportok viszonyában kell keresni (erről szól a Heti Válasz idézett számában Debreczeni József nagyon érdekes írása is). Azt eddig is tudtuk, hogy az MSZP valójában az egykori pártkáderekből álló nagytőkés csoport ("nomenklatúra-burzsoázia") meghatározó befolyása alatt áll, az SZDSZ pedig egy (részben külföldi), banktőkéhez kötődő befektető csoport érdekeit képviseli. A Medgyessy-kormány megalakulásához vezető MSZP-SZDSZ-összefogás (sőt már Medgyessy miniszterelnök-jelöltté válása is) minden valószínűség szerint e két csoport egyeztetett akaratát tükrözi.
A hazai finánctőkés érdekcsoportok eddig főként a szocialista párttal álcázták magukat, ami nemzetközi viszonylatban meglehetősen szokatlan, de tagadhatatlanul sikeres produkció volt az elmúlt években. Az SZDSZ azonban sokáig versenytársként szerepelt ezen a porondon, sőt kezdetben (1990 után) úgy tűnhetett, hogy nagyobb az esélye a sikerre, mint az MSZP-nek, hiszen a parlamenti választásokon közel kétszer annyi szavazatot, és majdnem háromszor annyi parlamenti képviselői helyet szerzett, mint vetélytársa. A szabad demokraták elképzelése az volt, hogy a jobbközép MDF balközép váltópártját képezik majd, ehhez azonban szükségük lett volna a szakszervezeti háttérre. Ezt jelezte, hogy az 1992-es belső válság után, a Tölgyessy megbuktatását követő új vezetés – Pető Ivánnal az élen – megpróbált nyitni a szakszervezetek irányába, ez a próbálkozás azonban kudarcot vallott: a felkeresett Nagy Sándor, az MSZOSZ akkori vezetője minden bizonnyal kikosarazta őket (nyilván ezért támadták az SZDSZ vezetői ezt követően gyakran igen ingerülten Nagy Sándort, s a közös kormányzás idején sem békültek meg vele). A párt későbbi, 1994-1998 között kormánypozícióban képviselt politikája alapján nem kétséges, hogy mire kellettek volna a szakszervezetek: a támogatásukért cserébe, ahogy az MSZP is tette, „lefejezték” volna őket, azaz vezetőiket különböző pozíciókba ültetve kivonták volna a dolgozói érdekképviseleti tevékenység harcvonalából.
Az SZDSZ kezdetben éles antikommunista fellépése jó ideig elfedte, hogy a két párt létrejötte tulajdonképpen az MSZMP felbomlásának két lépcsőfokát jelentette. Tellér Gyula azonban már egy 1992 októberében készült politikai vitairatában („Döntés előtt”) felvetette azt a variációt, hogy – idézem – az SZDSZ „osztálytartalma nem más, mint a reformkommunizmus különleges változata, mely az eredeti reformkommunizmushoz képest előreszaladt, hogy a korábbi rendszeren kívülről szerelje le azt, ami belülről, a rendszer politikai keretein belül maradva leszerelhetetlennek bizonyult”. Az MSZMP felbomlásának következő, második lépcsője volt tehát az MSZP megalakulása, s ezzel a marxizmus-leninizmus (a hetvenes évektől egyébként is igen lazán kezelt) ideológiájával történő végleges szakítás 1989-ben.
Úgy tűnik, mára végleg összenőtt, ami összetartozik: az MSZP-SZDSZ és a mögöttük álló nagytőkés háttér a koalícióban teljesen egyesült. Az MSZP-s, jórészt ipari nagytőkés, és az SZDSZ-es/Medgyessy-s befektetői-banktőkés csoport (stílszerűen marxista kifejezést használva: egyesült finánctőkés réteg) közösen, egymással egyetértésben fogja kormányozni az országot, s ehhez a jelek szerint pártkeretként elsősorban az MSZP-t fogják felhasználni. Ezt egyebek mellett parlamenti választási szempontok is indokolják, hiszen ha az SZDSZ nem jut be a parlamentbe (s ez nem sokon múlott) nincs kormányváltás. A hazai pártrendszer kétpólusúvá válását a baloldalon is kénytelenek tudomásul venni, és ehhez nekik is alkalmazkodniuk kell. Lehetséges, hogy ez fogja megpecsételni az SZDSZ sorsát: mint pártkeret, elvesztette a versenyt, s feleslegessé vált. Erre az elkövetkező néhány évben feltehetően a baloldali „médiaelit” is kénytelen lesz rájönni, és emiatt a Medgyessy-MSZP-vonal támogatására kell átállnia.
Azt ma még nem láthatjuk, hogy az új finánctőkés elit érdekeit a kormányzás során hogyan tudják majd úgy érvényesíteni, hogy ne veszítsék el az MSZP-szavazók támogatását. A Bokros-csomag tanulságait bizonyára levonták, az MSZP támogatottságának akkori zuhanás-szerű visszaesését újból nem kockáztathatják. A közvélemény-kutatási eredményeket figyelni – esetleg (ahogy feltehetően a mostani választások előtti hetekben is tették) sajátos eszközeikkel manipulálni fogják. A jobbközép politika számára ez világosan kijelöli a feladatot: az eddigi, jelentős kereszténydemokrata elemeket felmutató politikát folytatni, esetleg keresztényszociális irányban továbbfejleszteni kell.
Vissza a kezdőlapra
Ki az úr a háznál?
Medgyessy-kormány minisztereinek és államtitkárainak listáját látva elsőre úgy tűnik, hogy az SZDSZ teljesen átvette a hatalmat a koalíciós partner felett: a kormánytagok kb. fele (élen magával a miniszterelnökkel) inkább a „kisebb” koalíciós partnerhez kötődik, mint az MSZP-hez. Az SZDSZ-nek a koalíciós alkut szentesíteni hivatott május 26-i küldöttgyűlésén azonban feltűnt, hogy az MSZP nem képviseltette magát, s az SZDSZ legaktívabb parlamenti képviselőjének, a „felszólaló-bajnok” Bauer Tamásnak a parlamentbe történő visszajuttatását sem támogatta a pártvezetés. Jobban utánanézve az is szemet szúr, hogy az SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor ezúttal nincs a kormányban, a régi vezető garnitúrát egyedül Magyar Bálint képviseli, s az SZDSZ-hez kötődőnek tartott kormánytagok jó része nem is tagja a pártnak. A küldöttgyűlésről tudósító Heti Válasz május 31-i számában egyenesen „szárnyaszegett” pártnak nevezik az SZDSZ-t. Felmerül tehát, hogy most akkor ki is az úr a háznál, az MSZP vagy az SZDSZ?
A választ a két párt hátterében meghúzódó gazdasági érdekcsoportok viszonyában kell keresni (erről szól a Heti Válasz idézett számában Debreczeni József nagyon érdekes írása is). Azt eddig is tudtuk, hogy az MSZP valójában az egykori pártkáderekből álló nagytőkés csoport ("nomenklatúra-burzsoázia") meghatározó befolyása alatt áll, az SZDSZ pedig egy (részben külföldi), banktőkéhez kötődő befektető csoport érdekeit képviseli. A Medgyessy-kormány megalakulásához vezető MSZP-SZDSZ-összefogás (sőt már Medgyessy miniszterelnök-jelöltté válása is) minden valószínűség szerint e két csoport egyeztetett akaratát tükrözi.
A hazai finánctőkés érdekcsoportok eddig főként a szocialista párttal álcázták magukat, ami nemzetközi viszonylatban meglehetősen szokatlan, de tagadhatatlanul sikeres produkció volt az elmúlt években. Az SZDSZ azonban sokáig versenytársként szerepelt ezen a porondon, sőt kezdetben (1990 után) úgy tűnhetett, hogy nagyobb az esélye a sikerre, mint az MSZP-nek, hiszen a parlamenti választásokon közel kétszer annyi szavazatot, és majdnem háromszor annyi parlamenti képviselői helyet szerzett, mint vetélytársa. A szabad demokraták elképzelése az volt, hogy a jobbközép MDF balközép váltópártját képezik majd, ehhez azonban szükségük lett volna a szakszervezeti háttérre. Ezt jelezte, hogy az 1992-es belső válság után, a Tölgyessy megbuktatását követő új vezetés – Pető Ivánnal az élen – megpróbált nyitni a szakszervezetek irányába, ez a próbálkozás azonban kudarcot vallott: a felkeresett Nagy Sándor, az MSZOSZ akkori vezetője minden bizonnyal kikosarazta őket (nyilván ezért támadták az SZDSZ vezetői ezt követően gyakran igen ingerülten Nagy Sándort, s a közös kormányzás idején sem békültek meg vele). A párt későbbi, 1994-1998 között kormánypozícióban képviselt politikája alapján nem kétséges, hogy mire kellettek volna a szakszervezetek: a támogatásukért cserébe, ahogy az MSZP is tette, „lefejezték” volna őket, azaz vezetőiket különböző pozíciókba ültetve kivonták volna a dolgozói érdekképviseleti tevékenység harcvonalából.
Az SZDSZ kezdetben éles antikommunista fellépése jó ideig elfedte, hogy a két párt létrejötte tulajdonképpen az MSZMP felbomlásának két lépcsőfokát jelentette. Tellér Gyula azonban már egy 1992 októberében készült politikai vitairatában („Döntés előtt”) felvetette azt a variációt, hogy – idézem – az SZDSZ „osztálytartalma nem más, mint a reformkommunizmus különleges változata, mely az eredeti reformkommunizmushoz képest előreszaladt, hogy a korábbi rendszeren kívülről szerelje le azt, ami belülről, a rendszer politikai keretein belül maradva leszerelhetetlennek bizonyult”. Az MSZMP felbomlásának következő, második lépcsője volt tehát az MSZP megalakulása, s ezzel a marxizmus-leninizmus (a hetvenes évektől egyébként is igen lazán kezelt) ideológiájával történő végleges szakítás 1989-ben.
Úgy tűnik, mára végleg összenőtt, ami összetartozik: az MSZP-SZDSZ és a mögöttük álló nagytőkés háttér a koalícióban teljesen egyesült. Az MSZP-s, jórészt ipari nagytőkés, és az SZDSZ-es/Medgyessy-s befektetői-banktőkés csoport (stílszerűen marxista kifejezést használva: egyesült finánctőkés réteg) közösen, egymással egyetértésben fogja kormányozni az országot, s ehhez a jelek szerint pártkeretként elsősorban az MSZP-t fogják felhasználni. Ezt egyebek mellett parlamenti választási szempontok is indokolják, hiszen ha az SZDSZ nem jut be a parlamentbe (s ez nem sokon múlott) nincs kormányváltás. A hazai pártrendszer kétpólusúvá válását a baloldalon is kénytelenek tudomásul venni, és ehhez nekik is alkalmazkodniuk kell. Lehetséges, hogy ez fogja megpecsételni az SZDSZ sorsát: mint pártkeret, elvesztette a versenyt, s feleslegessé vált. Erre az elkövetkező néhány évben feltehetően a baloldali „médiaelit” is kénytelen lesz rájönni, és emiatt a Medgyessy-MSZP-vonal támogatására kell átállnia.
Azt ma még nem láthatjuk, hogy az új finánctőkés elit érdekeit a kormányzás során hogyan tudják majd úgy érvényesíteni, hogy ne veszítsék el az MSZP-szavazók támogatását. A Bokros-csomag tanulságait bizonyára levonták, az MSZP támogatottságának akkori zuhanás-szerű visszaesését újból nem kockáztathatják. A közvélemény-kutatási eredményeket figyelni – esetleg (ahogy feltehetően a mostani választások előtti hetekben is tették) sajátos eszközeikkel manipulálni fogják. A jobbközép politika számára ez világosan kijelöli a feladatot: az eddigi, jelentős kereszténydemokrata elemeket felmutató politikát folytatni, esetleg keresztényszociális irányban továbbfejleszteni kell.
Bonifert Donát
Vissza a kezdőlapra