Amerika messze került…

Hektikus kampány… Túlfűtött indulatok… A szélsőségek felkorbácsolása… Alaptalan vádaskodások… Rágalmak… Robbanástól kell tartani… Soroljam még? Jelzők, minősítések. Valamennyi a polgári oldal kampánymunkájáról mond véleményt; utasítja azt a hevesen elítélendő módszerek közé. Pedig – mi is történik? Egy párt első embere, aki „mellesleg” miniszterelnökként az eddigi négy év munkájának irányítója és felelőse, most a „nyakába vette” az országot, és ahol csak teheti, elmondja az eredményeket, beszél a következő esztendők feladatairól, és természetesen minősíti az eddigi ellenzék parlamenti munkáját is. Miben segítettek, és miben hátráltatták a munkát; mit jelent valójában az oly sokat emlegetett konstruktivitásuk.

A baloldalt képviselő politikai erő és az őt szolgáló média – meghökkenve figyelt. Néhány másodpercig. Mert aztán rávetették magukat a jelenségre és – minősítenek. Úgy, abban a stílusban, ahogyan e sorokat kezdtem. Teszi ezt az a politika és az a média, amely – milyen furcsa – korántsem tanúsított eddig e jelenséggel szemben ily fokozott ellenérzést. Sőt, lelkesen kommentálta. Hogy a választások előtt hat hónappal hogyan állnak – az amerikai elnökjelöltek. Melyik milyen gyújtóhatású beszédet mondott éppen. Ki hogyan vádaskodott. Külpolitikai szakkommentátorok jóformán abból éltek, hogy naponta ismertették a magyar néppel: melyik városban, melyik államban éppen hány százalékponton áll Bush és Gore; de sorolhatnánk a párharcokban részt vetteket, évtizedekre visszamenően. Mert valamennyiről értesültünk általuk.

Ahogyan arról is értesülhettünk, ha az amerikai politikai életben valaki „összevont szemöldökkel” tekintett felénk. Akárcsak egy újság publicistája, elemzésében „meg nem nevezett forrásokra” hivatkozva. Derék magyar kollégái azonnal megnevezték. Hogy természetesen hivatalos politikai véleményről van szó – csak így csomagolják. Így üzennek. De illik komolyan venni.

Miért…? És most vajon miért kell őket komolyan vennünk? Azokat, akik „túlfűtött indulatokról” beszélnek egy nyugati léptékekben mérve megszokott, sőt, azokhoz képest sokkal rövidebb ideig tartó választási kampány kapcsán. Már előre azon sajnálkozva: milyen nehéz lesz a jobboldali politikusoknak visszatérnie a „civilizált emberi világba”. Hogy képesek lesznek-e úrrá lenni szégyenkezésükön? És hogy az általuk felkorbácsolt „tömeg” hajlandó lesz-e lecsillapodni, megnyugodni. Nem követelni például a szavazatok újraszámolását. Hiszen nem lehet hónapokig húzni, halasztani egy választás eredményének hivatalos kihirdetését; nem lehet lépten-nyomon minden kifogást kivizsgálni. Ez csak amolyan jobboldali trükk.

De vajon így kommentálták a legutóbbi amerikai elnökválasztás utáni bírósági eljárást is? Amikor kiderült, hogy „a 2000. évi amerikai elnökválasztás most már biztosan a pár száz külföldön leadott szavazaton fog eldőlni. A világ legnagyobb hatalmi pozícióját akár Gore, akár Bush tölti is be, mindenképpen azzal kell majd szembesülnie, hogy az államok népének mintegy fele nem őt akarja látni a Fehér Ház legirigyeltebb székében. Ilyen szoros versenyre volt már példa az amerikai történelemben, amikor az 1960-as elnöki választáson John F. Kennedy 0.2%-al győzte le az alelnököt, Richard Nixont” – olvashattuk a lapokban, amelyek persze akkor is kíváncsiak voltak: hát micsoda dolog ez? Újraszámoltatni a voksokat?

Idézhetnénk most hevületeikből – de nem tesszük. Mert – érdekes módon – maga Peter Tufo, a korántsem jobboldali nézeteiről elhíresült nagykövet tette a helyükre őket. Hogyan is nyilatkozott a kérdésről? „Az amerikai elnökválasztás fejleményei nem mindennapiak, ám a gazdasági és stratégiai kérdéseket nem érintik - mondta az Egyesült Államok budapesti nagykövete.” – olvashattuk a lapokban. – „Peter Tufo kiemelte, hogy a szavazatok újraszámlálása a demokratikus folyamat része, a jogállamiság eleme. Már korábban voltak elképzelések az amerikai elnökválasztási rendszer, az alkotmány esetleges megváltoztatására, de nem szabad a jelenlegi speciális helyzet, a különlegesen szoros verseny miatt messzemenő következtetéseket levonni - tette hozzá. Peter Tufo elismerte, hogy a végeredmény kihirdetésekor minden bizonnyal lesznek csalódott emberek, lesznek viszont olyanok is, akik új lehetőségekben reménykednek - fogalmazott a nagykövet.”

Hektikus kampány? Túlfűtött indulatok? Ne kommentáljuk. Csak csöndesen csodálkozzunk el azon, hogy most hirtelen milyen messze került tőlük az amerikai ideál. És tűnődjünk el azon is, hogy ez most akkor – végleges? Visszakéredzkednek a korábban olyannyira „bevált” Nagy Testvérhez…?

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra