Orbán Viktor beszéde 1989. június 16-án a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársai temetésén
Polgártársak!
Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt
bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt
elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban
kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget, a politikai szabadságot. Céljaink
máig nem változtak, ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedünk 56-ból sem.
Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért
küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt.
Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar
társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék képesek voltak leszámolni a
szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és
a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa
árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy
sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely
elfogadta őket, és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg,
hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.
Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbeli
magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik
koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a
nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen.
A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe
fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai
zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – a mai fiataloktól – a jövőnket a
Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy
legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott
fekszik.
Barátaim!
Mi, fiatalok, sok minden nem értünk, ami talán természetes az idősebb
generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat, és
annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek,
hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a
párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket, a forradalmat
meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mint egy
szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy
véljük, nem tartozunk hálával azért, mert ma már működhetnek politikai
szervezeteink.
A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad
választásokat követelőkkel szemben – bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné
– nem lép fel a Pol Potékoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiéhoz
hasonló módszerekkel.
Polgártársak!
Ma harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó
felelős miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úron érjük
el mindazt, amit az 56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra
is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében képesek
vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk,
rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad
választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit, olyan kormányt
választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok
kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy
mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.
Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.
Emlékezzetek: 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt
napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján: soha többé! Csak
három hét telt el, és a kommunista párt ÁVH-s keretlegényeivel békés,
fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el, és az MSZMP Rajkéhoz
hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját
elvtársait. Mi nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező
ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se
tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el az
újabb koporsókat, a maihoz hasonló, megkésett temetéseket.
Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar
függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik
előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek: meghajtják fejüket emléketek
előtt.
Nyugodjatok békében!
Vissza a kezdőlapra