Ki osztotta meg az országot – avagy a nemzeti egység tartalmáról

A baloldal vádjára, miszerint a polgári oldal megosztja az országot, több megközelítésben lehet válaszolni. Az egyik a politológiai, amelyben a megosztottság tartalmáról, az egység tényleges lehetőségéről kell szólni. A másik egyfajta tréfás hozzáállás, amely visszafordítja a dolgot a baloldal felé, mondván: nem mi, hanem ők osztják meg az országot. A harmadik lehetőség – mondjuk úgy – történelmi megközelítés, amely arra kíván emlékeztetni, hogy a baloldal által egykoron megvalósított „egység” valójában milyen is volt, és miképpen jött létre. Nézzük ezeket sorjában.
1.    Legyünk politológusok
A kérdést megfogalmazó vitaindító is jelzi, hogy ha sokan vannak együtt, és egyetértenek valamiben, az még nem teljes egység. Az 1956-os „nemzeti egység” is valami ilyesmi lehetett. Játsszunk el a gondolattal, hogy mi lett volna 1956-ban, ha mondjuk népszavazást írnak ki? Milyen kérdéseket lehetett volna akkor feltenni, és azokban mekkora lehetett volna az egyetértés? Például:
a) Egyetért-e Ön azzal, hogy vonuljanak ki a szovjet csapatok? Az ember ösztönszerűen úgy érzi, hogy ebben aztán tényleg mindenki egyetértett. De ha jól belegondolunk, be kell látnunk, hogy minden bizonnyal sokan lettek volna, akik nemmel szavaznak (a kommunista párt tagjainak egy része, és különféle okoknál fogva még sokan mások is). Az biztosra vehető, hogy a szavazók túlnyomó része igennel választolt volna, de biztosan lettek volna távolmaradók is. Az eredmény: túlnyomó többség, de ez még mindig nem egység.
b) Egyetért-e Ön azzal, hogy többpártrendszer jöjjön létre? Itt már bizonyára nagyobb lett volna az ellenszavazatok száma, mert sokan gondolhatták úgy, hogy nem több pártra van szükség (megosztottság!), hanem arra, hogy az az egy párt működjön megfelelően.
c) Egyetért-e Ön azzal, hogy a bankok és nagyvállalatok újra magánkézbe kerüljenek? Attól tartok, ebben a kérdésben még az igen szavazatok többsége sem jött volna össze.
Ezen a szinten tehát arra a – kicsit közhelyszerű – következtetésre juthatunk, hogy az országot senki sem osztja meg, hanem a társadalom (minden társadalom) természetszerűen megosztott, mégpedig sokféle (vallási, kulturális, ízlésbeli, stb.) értelemben. Van néhány kérdés, amelyben az emberek nagy többsége egyetért, de ezekben sem mindenki, és a legtöbb kérdésben természetes a véleményeltérés.
2.    Vegyük tréfára a dolgot
A megosztottság pusztán nézőpont kérdése (mint az, hogy ki az optimista és ki a pesszimista). Mi úgy látjuk, hogy nem a polgári oldal, hanem a baloldal osztja meg az országot. Mi sem természetesebb ugyanis, mint hogy ha mindenki (a magukat baloldaliaknak vallók is) velünk értenének együtt, akkor a megosztottság egy csapásra megszűnne. Álljanak tehát ők is a mi (helyes) álláspontunkra, és akkor volt-nincs megosztottság.
3.    Történelmi lecke baloldaliaknak (és nem csak nekik)
Megosztott az ország? Bezzeg a Hazafias Népfront idejében ez nem fordulhatott elő. Akkor a választási eredmények mindig 99,9 százalékos egységet mutattak. Akik az egységestől eltérő nézeteket vallottak, és azokat hangoztatták is, előbb-utóbb a börtönben találták magukat, és még örülhettek, ha élve megúszták a dolgot. Úgy látszik, a baloldalon még ma is erős a nosztalgia a régi szép idők iránt, és módfelett zavarja őket, hogy nem képesek azt a fajta egységet létrehozni, mert nincsenek a kezükben azok az eszközök, amelyekkel akkor élhettek. Nagyon bízunk azonban benne, hogy nem fog nekik sikerülni a saját szájuk íze szerinti egységet még egyszer létrehozni, és megmarad az ország, az emberek természetes sokszínűsége. Reménykedjünk abban, hogy a bal-, és a magát liberálisnak nevező oldal előbb-utóbb képes lesz a többpártrendszer következményeit tudomásul venni, és megtanulja a másság elfogadását, sőt tiszteletét is.


 
Bonifert Donát


vissza Vissza a kezdőlapra