VETÉSI LÁSZLÓ
„Jába tapodják le a csángó nemzetséget!”
Népszámlálás Lészpeden

Baló Marika Kormán (Balau Maria Corman):
Esszeszámláltak münköt es, és úgy írtak be, hogy romány. Mû montuk, de nem akart magyarnak beírni. Mondtuk neki, hogy ha béjõ egy cigány a házába, hogy mondja maga neki? Nem mondja, hogy romány, hanem hogy cigány. Münköt béír románynak, de mû nem tudunk rományul. Magával még beszélgetünk valahogy valamicskét, de mû magyarul beszélünk a házba. Hogy tudjuk mondani akkor, hogy mû rományok vagyunk? Na, azt mondja a román számláló:
- Há a papotok, hogy mondta nektök? Nem azt mondta, hogy mondjátok mind, hogy rományok vagytok? - Mondom neki:
- Jába mondja neköm a pap, hogy én romány vagyok, amikor neköm anyám, amikor megszülettem, nem mondta, hogy vinyin koácsé (gyere ide!). Azt mondta és mindig azt hallom anyámtól, hogy: jere ide! S most hogy a pap nem tud magyarul, akkor mondjam én es, hogy romány vagyok? Há õ es tud, csak nem akar: Vót itt egy öregasszon, hogy egy szót sem tudott rományul, és méges románynak írták bé.
A páter felolvasott egy levelet a templomban, hogy toti szuntem roman catolici (mind román katolikusok vagyunk). Azt mondta, hogy a püspöktõl kapta. Aztán jött a recsenszor (népszámláló), egy buhusi romány embör. Mikor mongyuk, hogy mûk magyarok vagyunk, mongya, hogy itt nincsenek magyarok, rá hogy-hogy magik magyarok. Há mondom, mûk így beszélgettünk mindig, magyarul, nem rományul: Azt mongya, nem lehet, hogy mongyuk hogy magyarok vagyunk, mert Rományijába vagyunk.
Ezek a fijatalabbak járnak szervicsba (szolgálatba), ott mind rományul beszélnek, úgyhogy mûk es el fogunk rományosodni. De még a gyermökök sem beszélnek idehaza rományul. Rományul tanolnak, de mikor kiönnek a szünetre, mind aszt mongyák, gyere te, add ide a loptát! Nem mongyák, hogy minge. Add ide a cipõmöt, papucsomot.
De azért romolnak el, mûk annyiszor meg ke szóliccsuk:
- Te gyermek te, ne mondjad, hogy numeráljam meg, hanem hogy olvassam (számoljam) meg. Ne mongyad, hogy þaraban vagyunk, hanem hogy az országban.
- Mûk úgy tuggyuk, hogy þara! - azt mongyák.
- És szeretik, hogy ha kijavítják?
- Mû kijaviccsuk, de néznek, kacagnak a gyármékék: - Mû így es tudunk, úgy es tudunk. Magyarul es tudunk, rományul es tudunk… Vannak osztán, akik már nem taniccsák a kicsikéköt magyarul. Mind aszt mongyák: - Vinyi-n coace dragul mami (gyere ide drágám!).
- Mondhatod magyarul es, met van mikor megtanuljon rományul. Tanicsd meg eccer magyarul, s aztán úgyes megtanul románul… Met látod-e grésiltak (hibáztak) evvel, met a románnyal lakik. Ha elmenyen az iskolába, mind rományt tanul, vagy katonának, ott es mind csak rományul beszél.
- Hát ebben az országban vagyunk. Rományiába vagyunk!… Há mongya meg maga, ha így csinálunk, nem el vagyunk romolva? El vagyunk egészen.
- Fiatalság van itt? Azok tudnak magyarul?
- Há hogyne vóna. Azok es mind magyarul beszélnek magik között. Csak valaki elmegyen, hogy annak odaszólna, ha idegen. Csak azokat a kicsiket gyúrják mind, hogy rományul tanuljanak. Mongyuk nekik, hogy azt hiszitek, hogy nem eritök meg, hogy megtanójanak? Mintha nem lenne mikor, míg katonának mennek!
- A páter szereti, hogy maguk magyarul beszélnek?
- Eleget küzsd ellene, de hát õ es szaboványi (szabófalvi). Tudnak ezek magyarul, csak nem beszélnek…
Én húsz éves vótam 1942-ben, amikor özvegy maradtam, és nem mentem férjhez többet. Sokat kellett szenveggyek egyedül. A testvéreim még kicsike leánkák vótak, hallgattam én es köztik. Akkor olyan nyomorúságosak vótunk, mentünk napszámba kapálni, aratni, szõlõt szedni. Ahol csak dógozni kellett mindenüvé mentünk. Nincs pénz, nincs pénszia (nyugdíj). Így éltünk…
Zöld János (Zeldiu Ioan):
Jöttek a népszámlálók, s én még viccelõdtem velük, hogy „Hol van az igazolványod?!” Mutatta az ekuszont. Mondom, hogy ez nem érdemös (érvényes) neköm. Bemegyünk, leülünk az asztalhoz, s kezdi írni a nevet, a születési esztendõt, leírja a háznak a méreteit.
- Állampolgár?
- Román! - mondom.
- Nemzetiség?
Mondom, hogy:
- Tûk hogy mongyátok nekünk?
- Há ungur.
Na mondom, akkor úgy tödd föl!
- Há nem tudom, mer nem lehet!
- Há hogy nem lehet?! Há így insztruiltak (oktattak ki tüktököt), hogy nem lehet? Hát hogy van ez? Te úgy tödd föl, ahogy én mondom neköd, mer én utoljára alá kell írjam. Neköm kell aláírni. Te csak tödd föl, ahogy tûk mongyátok nekünk! Hogy mongyátok?
- Há ungur.
- Akkor ungur legyen!
- Nem tehetem föl, mer akkor én kerülök börtönbe.
- Nem kerülsz te azért semmi börtönbe, mer egy ungurt beírsz ungurnak!
Na aztán így írt bé ungurnak.
- Felesége?
- Magyar.
- Gyermekek? - Há magyar. Há a gyermekek nem lehetnek mások, ha a két szülõ magyar!
Azt mongya, amikor be kell írni a vallást, hogy roman catolic (román katolikus). Mondom neki:
- Te, hát tûk honnét vöttétök elé ezt a keresztezõdést? Milyen nemzetbõl jött ki ez a romány katólik? Ez egy új nemzetség?
- Há nekünk úgy monták, hogy így írjuk.
- Te ne úgy írjad, ahogy neked mondták, hanem ahogy én mondom, mert én felelek róluk.
Aztán elment, és nem is íratta alá. A jegyzõ asztán visszaküldte, hogy az egész szektor írja alá, hol õ járt.
Fazakas József Kolonyel (Olariu Josif Colonel):
Az ágyban vótam, feküdtem, mert fájt a lábam, amikor jött a népszámláló. Mindent kikérdezett, de erre, hogy milyen nyelvet beszélsz, azt nem. Én hallgattam egy darabig, aztán vártam, hogy hallám. Egyszer hát látom, hogy tollát szúrja belé a táskába, szedi össze a papírokat, a lapokat, s akar indulni:
- Na hát álljon csak meg maga. Hát maga nem tette fel azt a 47 kérdést. Maga mért nem kérdez, hogy mi vagyok, török, zsidó, magyar vagy román?
- Mit akar maga neköm mondani?
- Hát ezt magának nem kell minden családnál, hogy feltegye?
- Há igen, de én úgy tudom, hogy maguk rományok!
- Há hunné tudja maga, hogy én romány vagyok? - Há úgy tudom én, hogy itt mind rományok vannak.
- Hogy vagyunk mi rományok, amikor mi mind magyarok vagyunk?!
- Há tudnak maguk magyarul beszélni?
- Itt maga úgy tudja meg, hogy az egész falu magyar! Csakhogy meg van ijesztve a nép a paptól, hogy úgy adják be nekik, hogy romány.
Na akkor elévette egy másik könyvet, abba belenézett.
- Na engemet az nem érdekel, hogy ott mit ír. Engem úgy tegyen fel, hogy romány polgár (állampolgár) vagyok és magyar nemzet. Az anyanyelvem magyar, kisgyermek koromtól így beszélek, így születtem, és így is akarok meghalni.
- Na - azt mondja -, hogy én mostanig nem tudtam ilyet itt senkit.
- Dehogy nem - mondom neki -, hallotta maga csak nem akarja tudni. - Aztán hallottam meg, hogy itt is, ott is csak így volt. El akart menni anélkül, hogy a kérdéseket feltegye. Na, lássa, ilyen kutyaság volt itt.
Esszeszedtem a gyermekeket is idehaza, és tanítottam írni-olvasni magyarul. Most osztán megijesztette a gyermekeket, nem jönnek, met félnek. A pap miatt.
- Mit jártok oda, mit keressztek ott?
- Tanolunk Jóska bácsinál.
- Mit tanóltok ott?
- Énekölni, imádságot, írni, olvasni.
- Há miféle õ, tanár õ? Miféle tanár õ, hogy csak négy osztálya van?
Engem legyalázott ott a templomba a gyermekeknek, de neköm nem csak négy osztályom van, nekem tíz osztályom van. De hát mit mondjon, hogy letagadjon a népség elõtt. Ilyen kutyaság van nálunk lássa-e?
A népszámlálás után aztán hallottuk, hogy a püspökség nem volt kielégödve, hogy csinálták a népszámlálást, mert itten sok katolikus úgy tettek föl, hogy ortodox.
Há ha azt mondták, hogy román?! Ha katolikus akkor magyar, ha ortodox, akkor román. Itt a katolikus az nem román, és a román az nem katolikus. Jába harcolna ezek, hogy letapodják a csángó nemzetséget. Itt a papok bolondították meg a népet, mer azt mondták, hogy roman catolicok vagyunk. A múltkor kitámadta a feleségemet is:
- Hallom, hogy maga vót Erdélybe énekölni?
- Hát igen - azt mondja a feleségem.
- Há minek? - azt kérdi - , há minek?
Rólam is azt mondta, hogy „Domnu Olaru n-are ce face, s-a apucat de prosti?!” (Olaru úrnak nincs jobb dolga, bolondságokkal foglalkozik?!)
Aztán az asszonféle, melyik fél:
- Jaj, én többet nem csinálom, nekem nem kell, nem beszélek magyarul! Csinálom, ahogy mondta az áldott páter…
Így vagyunk lássák-é? Így kínlódik ez a csángó nép, így le vagyunk tapodva. Eldugták az igazat, és kik? A papok. Õk azok, akik eltakarják. Ha csinálnák a román papok, nem mondanék semmit, de a saját papjaink?!
1946-47-ben már egyszer bézártuk a templomot, amikor kértünk magyar papot, és nem engedték. Akkor is õk csinálták a bajt. Hat hónapig a fák alatt imádkoztunk. Nem azért csináltuk a templomot, hogy lehazudja benne a pap az anyanyelvünket, hanem hogy ott az Isten lássa, és azt folytassa… Mondja nekem egyszer a tavaly, hogy kivittem a gyermekeket Erdélybe, és a református templomba vittem õket, és ott elkorcsulnak.
- Nem igaz - mondom neki, met Panitba a református templomba a katolikus pap jött le Vásárhelyrõl, és prédikált nekik. Megmutattam a fényképét is, ahogy együtt voltunk a gyermekekkel.
Összeszólalkoztunk, ez volt szerdán, és én aztán mondtam neki, hogy amíg itt van maga, én a templomba nem megyek, de maga se jöjjön az én házamba a kereszttel. Ez volt januárba vízkeresztkor. Legyen megértve!
- Na hadd el, met megijesztelek én tégöd! - azt mondta.
Vasárnap volt, és a gyermökök éppen itt vótak, hát jön a rendõr.
- Na - azt mondja - valamit akarok mondani.
- Na, tessék bejönni a másik szobába, tessék helyet foglalni, mi a helyzet? - Kezdi szedni a táskájából a papírokat.
- Mit hallottam? - mondja -, hogy maga itt csinál propaganda antiromâneascã (románellenes propagandát).
- Én?
- Maga.
- Na - mondom neki -, én tudom, hogy maga kitûl van küldve. Elsõsorban a pátertõl. Aztán az õ kutyacskáitól, akik támasszák (támogatják) ût. Ugatnak körüle. Õ pedig veszi be a fülibe, és nem es tudhassa, hogy igaz-é vaj nem. Õ küldte ide magát, s én erre várakoztam (vártam), hogy maga eljõ.
- Na - azt mondja -, hagyjuk ezt el. Én nem akarom, hogy csináljunk procseszt (jegyzõkönyvet), de megfigyeltetem (figyelmeztetem) magát, hogy jobb volna, hogy huzakodjék el (hagyja abba).
- Honnan huzakodjam én el? - mondom neki. Hát pólitikát csinálok én, propagandát? Én csak a gyermekekkel foglalkozom a saját anyám nyelvén. Jó-é ez vagy nem? Ahogy magik kérik a saját testvéreiknek a Pruton túl a nyelveket, úgy kérem én es. Ez propaganda antiromâneascã?! Mondja meg nekem, szabad-é beszéljek és imádkozzak magyarul?
- Igen, igen - azt mondja.
- Hát akkor én mi rosszat csinálok, hogy magát ide küldték? Zárjon le, zárjon le nyugodtan, ha én hibás vagyok.
- Ne, ne - azt mondja -, de egyezzünk bele, hogy mégis jó volna, hogy maga elhuzakodjék.
- Én nem - mondom - én nem tagadom le az anyám nyelvét s a nemzetségemet. Én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Nem úgy, mint aki búnna meg az újja mögé, hogy nem magyar. Én rosszat nem csinálok senkinek. Én román polgár (állampolgár) vagyok, mindent megteszek ennek az országnak a törvénye után, de a nyelvemet hiába kérik.
- Még aztat is hallottuk, hogy maga taniccsa a gyermekeket. Há mire taniccsa?
- Énekre, imádságra, írni es, olvasni es, hogy õk is tudjanak bár egy sort írni magyarul.
- Na én megyek - mondja -, de mindcsak jó volna, hogy maga huzakodjék el.
- Én nem huzakodok - mondom. - Majd ha rosszat csinálok az államnak, akkor zárjanak be. Én az anyám nyelvét és a nemzetségemet nem tagadom le és felemelem (fenntartom), halált is szenvedek érte, ha kell!
- Jaj, jaj - azt mondja - akkor maga nagy magyar.
- Én ekkora magyar vagyok, amekkorát lát. De az egészek itt mind magyarok vagyunk. Aztán így maradtunk…
A gyermekeket megijesztették, elmaradtak. De azért jönnek dugva, a 40-bõl most vasárnap is 8-an jöttek, de remélem, hogy újra felbátorodnak. Félnek a pátertõl, mert azt mondta, ne jöjjenek, mert így elkorcsul a faj, met se rományul nem tudnak, se magyarul. Há mondom, hogy akkor a németet minek tanulják és a francsézát az iskolában?
Na így vagyunk, lássa-é? Így kínlódik a csángó nép, így le vagyunk tapodva.

Vissza a kezdõlapra