Vissza
a kezdőlapraADD TOVÁBB
Néhány Lehet, Néhány Igen és Néhány Nem
Jancsó Miklósnak és Grunwalsky FerinekAz És cikke XLVI. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM, 2002. május 3.
A két választási forduló között megjelent írásotok óta nagyot változtak a dolgok, mégis engedjétek meg, hogy annak első részére reflektáljak (12 Nem, Nyílt levél Orbán Viktornak és Orbán V. szüleinek, ÉS, ápr. 19.). Hogy a tizenkét pontban írottak ily feketék és fehérek volnának, nem gondolom. Persze lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De!
Az elmúlt időszakban hozzászoktunk, hogy a honi zömmédia Orbán Viktort első számú közellenséggé, fantommá, gyűlölni való akarnokká fesse. Kivált az utóbbi időben zúg a kórus, mely "győzelmetek" után sem csillapodik: Litván a legutóbbi számban önfeledten ducézik (Két Magyarország, interjú Litván Györgygyel, ÉS, ápr. 26.), Kéri "független" egypárti politológus már hetek óta bedobta az általatok is emlegetett "akarat diadalát", Heller Ágnes az ötvenes évekkel példálózik, Kovács pártelnök zsarnokról, vezérről beszél. Korábban mérték már Orbánt Gömbös Gyulához is, de az a szellemi mutatvány, ami Nektek összejött, eleddig példa nélküli a hazai rabulisztika történetében: egyszerre hasonlítjátok őt Sztálinhoz és Adolf Hitlerhez. Kis mohók!
Kedves Miklós és Feri! Köztiszteletnek örvendő, vitathatatlan tehetségű művészek 2002-ben, a magyar demokrácia tizenkettedik esztendejében a törvényesen megválasztott magyar miniszterelnökről ilyet nem állíthatnak. Tehetségtelen emberek azt mondanak, amit akarnak, de TI NEM. Egyszerre két diktátorhoz hasonlítani valakit módszertanilag sem helyes - teljesen összezavarjátok magatokat és a szegény olvasót. Ez bizony gyűlöletbeszéd, hogy kedvenc fordulataitok egyikét idézzem. Sallangmentesebben: csacsiság. Olyan mértékű aránytévesztés, amelyet felelős magyar értelmiséginek ma vissza kellene utasítania. Hogy ezt egy bohóc teszi meg, arra csak egy régi filmetek elhíresült szállóigéjét tudnám idézni: "Ez egy ilyen ország, Gáspár."
Miklós! Vitathatatlanul a legtehetségesebb magyar filmrendező vagy, a hatvanas-hetvenes évek honi értelmiségének kultikus figurája. Filmrendezők generációja azért választotta ezt a hivatást, mert hozzád akart hasonlítani. A legenda szerint létezett Franciaországban olyan utazási plakát, amely a következő szöveggel csábította kuncsaftjait Magyarországra: Jöjjön és ismerje meg Jancsó Miklós országát.
Szemben laktunk veletek az akkori Népköztársaság útján, és amikor egy karácsonynapi délelőttön megpillantottalak fölhajtott gallérú háromnegyedes kabátodban sétálni a szemközti járdán, azt hittem, maga az Isten lépdel ott. Emlékszel tán, kamaszkoromban feljártam hozzátok, szerelmes voltam a lányodba, nem tudván, hogy valójában - remélem, nem lesz émelygős - Beléd, illetve abba a világba vagyok belezúgva, amelyet képviseltél.
És most néhány kellemetlenebb mondat. Magad sem tagadtad, Miklós, hogy miután túlélted az egyik diktatúrát, hithű sztálinistaként érkeztél a filmszakmába. Elkészítetted az Arat a jászapáti Dózsa című dokumentumfilmedet a parasztság "eredményekben gazdag" mindennapjairól akkor, amikor pontosan tudtad, hogy a padlások le vannak söpörve. Megegyezhetünk abban, hogy ilyesmit tenni legalábbis hiba, ha nem bűn. Leni Riefenstahlt emlegetni tehát nem szerencsés tán. A Szegénylegényekkel vezekeltél, ezt a "botlást" tehetséged okán réges-rég megbocsátotta Neked minden filmbarát és nem filmbarát. Én sem azért hozom fel, hogy revolverezzek, hanem mert egy művésznek, aki ily intenzíven gyötrődött át egy korszakon, nem kéne diktátort kiáltania az alakuló demokráciában. Azt, hogy Ti ez utóbbit 2002-ben épp a Köztársaság téri pártházban véditek - nevezzük a történelem fintorának.
Nem tudom, miért, tán mert mindenki szem volt a láncban, Ti is és a honi értelmiség hangosabb része kettős mércével mér: miközben - nagyon helyesen - érzékeny minden jobboldali szélsőségre, hihetetlenül megbocsátó a baloldal morális csámpásságait illetően.
Készséggel elismerem, hogy a filmesek-televíziósok élete a Kádár-érában sok szempontból jobb volt. A Te helyzeted, Miklós, és ezt senki el nem irigyeli tőled, kivételesnek számított. Nálatok ittam életemben először dobozos sört, az összes Jancsó gyerek kord Lévisekben feszített, Nyikának olyan lemeztára volt, amit én egyben az életemben nem láttam. Nálatok járva az volt a benyomása az embernek, hogy Nyugaton van. Külföldön élhettél és lényegében - hál' istennek - akkor csináltál filmet, amikor akartál, a szovjet és honi hadsereg annyi katonát bocsátott a rendelkezésedre, amennyire szükséged volt. Így elkészülhettek olyan remekművek, mint a Csillagosok, katonák vagy a Csend és kiáltás. A furfangos észjárású Hernádival könnyedén kidribliztétek Aczél Györgyöt, tortaküldésetek tán vicc volt, de az is belefér, ha nem az. Az értelmiség, ha elkerülte a két abszolút tabut, 56-ot és az orosz megszállást, "szabadon" alkothatott. Hogy briliáns filmed, az Így jöttem voltaképp a megszállás legitimációja, tán azon is el kéne gondolkodni egyszer. Propagandafilm ez bizony, de annyira tehetségesen, hogy ezt nem lehetett akkor észrevenni.
(Apám a háború után majd' húsz évig nem nézett meg magyar filmet, azt mondta, amíg nincs jobb, mint a Hyppolit a lakáj, nem kell annyira sietni. A tizedes meg a többiekkel tört meg a jég, amin szétröhögtük magunkat, és még morális slamposságokra oly érzékeny atyám sem vette észre, hogy a film szállóigévé lett mondata, "az oroszok a spájzban vannak" nézők milliói számára tette megbocsáthatóvá a nálunk elfogadhatatlant, azt a tényt, hogy Magyarország megszállt ország. Nem fényesítelek, a következő magyar film a Szegénylegények volt, amit persze azért is néztek az öregek, mert 56-ot keresték benne.)
A 89-ig létezett, a végére bármily puhává agonizálódott állampárti diktatúráról kapcsolatban egy olyan kivételes helyzetű művésznek is, mint amilyen Te voltál, Miklós, akinek életművében a szabadság ráadásul központi kategória, ki kell mondania, hogy bűnben fogant. Meg kell értenie azt is, ha ennek a diktatúrának mégoly történelemi érdemekkel is rendelkező, de 56-ban kétes szerepet játszó figurája négy év múlva miniszterelnök lesz Magyarországon, az sokak számára morálisan aggályos, ha szabad így fogalmaznom. Az akkori évek jogkövetéséről meg annyit, hogy ha egy független, alkotmányos testület ezt a miniszterelnököt múltja miatt abszolút jogszerűen lemondásra szólítja föl, de ő kalandvágyból marad, mi jöhet azután? És ilyenkor nem vonul ki a "szocialisták" trójai falova, a Demokratikus Charta? Milyen független értelmiségi testület az, amely ilyen és hasonló technikák láttán befogja a pofáját, ahelyett, hogy ordítana?
Szerintem nem helyes, Miklós, ha egy köztiszteletben álló filmrendező folyamatosan pártrendezvényeken vesz részt. De Neked ezt is megbocsátják, akik nem ezért szeretnek. A legutóbbi filmszemlén a régi szívvel öleltelek meg, és a mai napig büszke vagyok, hogy Szárszón megnevettethettelek.
De! Azt az "apróságot", hogy szeretett pártod frontemberei kivétel nélkül a diktatúrát működtető állampárt nemhogy közkatonái, de főtisztjei voltak, mondjuk így, kövérebb szemek a láncban, egy erkölcsi kérdések iránt fogékony művésznek legalább mérlegelnie kellene. Te azt mondod, Miklós, a szegények oldalán a helyed. Én is azt mondom. Minden felelős művész és értelmiségi ebben értelemben baloldali. Maga Szentkuthy Miklós mondotta nekem, aki munkásírónak éppen nem nevezhető, hogy az embernek mindenkor a megalázottak és megnyomorítottak oldalán kell állnia. Így van. De azt ugye nem gondoljátok, hogy ennek a posztkommunista, valódi pártnak saját eszmerendszer híján aligha nevezhető túlélési csoportosulásnak, amely jelenleg éppen szociáldemokratának mondja magát, de frontemberei Kéthly Anna emlékünnepe helyett ide-oda kávézgatni járnak, bármi köze lenne bármiféle baloldali értékhez? Négyéves regnálásuk alatt éltük meg a vadkapitalizmus legintenzívebb korszakát, az eddigiek közül legkevésbé szociális kormányzattal. Csodálkoztok, hogy az állampárti diktatúra volt miniszterelnök-helyettese, a bankszférás lobbista, aki ma egyébként Magyarország egyik leggazdagabb embere, s akinek MSZMP-s múltja miatt "pártonkívüliségét" senki nem veszi komolyan, sokak szemében nem egészen hitelesen képviseli a baloldali értékeket?
Miklós! Kedvenc pártod, ahol rendre üldögélsz, négy év ellenzéki idő alatt egyetlen új, hiteles arcot sem tudott produkálni, még azt a fáradságot sem vette, hogy elköltözzék a rossz emlékű Köztársaság térről. Nehéz így állítani, hogy ez a párt nem ugyanaz a párt. Légy erős, Miklós, EZ a párt AZ a párt. Fel kell csak ütni a Ki kicsodát. Szórakoztató olvasmány. Hogy ők már nem ugyanazt gondolják? Ne dőlj be ennek, drága Miklós, te tudod a legjobban, hogy ezek a puha diktatúrában eszmélődött káderek már akkor sem hittek semmiben, csak abban, hogy karriert kell csinálni. Ezért ment ilyen "zökkenőmentesen" az átállás, s a kapitalizmus legfőbb ostorai, lerázva magukról minden erkölcsi skrupulust, annak szálláscsinálóivá és első számú haszonélvezőivé váltak.
Nincs itt már jobb- és baloldal, Miklós és Feri. Az utóbbi hetekben végképp elmeztelenedtek a dolgok, legalábbis a választók szemében: a balnak mondott oldalon áll a fentebb aposztrofált garnitúra, a másikon egy - éppen a Te pályádat, Miklós, elindító Nemeskürty tanár úr jóvoltából -, némileg avétos ideológiai törmelékekkel felvértezett csapat, amely próbál valami mást csinálni, megengedem, sajnos olykor az előzőekhez kísértetiesen hasonló eszközökkel. A két részre szakadt ország egyik fele a nómenklatúra ismételt visszatérését támogatja, mert mint az egykor nyolcszázezres elődpárt egykor volt tagja, oda húzza a szíve, vagy mert sikerült elhitetni vele, hogy Orbán Viktor maga az ördög. Az ország másik fele mást akar.
Ennek a helyzetnek természetesen legnagyobb vesztese maga a hiszterizált ország. Ennek a zaklatott állapotnak azonban nem elsősorban a gyakorta provokatív, a másik oldal által éjt nappallá téve hergelt Orbán az okozója, a valós ok éppen a másik oldalon rejlik: a szocializmust megszenvedett milliók számára az a tény, hogy ugyanaz, vagy ugyanannak látszó nómenklatúra jön vissza, történelmi igazságtalanságként jelenik meg, azt az érzetet keltve, hogy itt semmi sem változott, esszük tovább ugyanazt a nokedlit, más szósszal. Bibó szerint a vértelen forradalom ára, hogy a régi gárdával ki kell egyezni. De ennyire? Ez a garnitúra minden megkapott: szabad elvonulást - helyesen szabad rablást - erkölcsileg aggályosan, mit akar még? Hogy szeressék is őket?
Csoda-e azután, hogy ebben a helyzetben a negyedik szabad választás mini forradalommá válik, a rendszerváltás utóvédharcává, ahol a levegőben nagyon hasonlatos hangulat érzékelhető, mint 1972-ben, amikor barátaimmal március 15-én a Batthyány-örökmécseshez vonultunk. (Bővebbet: in: Kenedi János: Kis történelmi olvasókönyv.)
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy öreg szülők hülye gyerekeként polgári értelmiséginek születtem, amint mindenki az volt a családomban, a tudott generációkig visszamenőleg. Édesapámtól olyan iránytűt kaptam a kezembe, amely segített tisztességesen eltájékozódni az élet sűrűjében. Ez nem érdem, szerencse. Tanúk vannak rá, hogy hatodikos korunkban, amikor az orosz nyelvvel kezdtünk ismerkedni, egy barátommal sétáltunk a Köröndön Sport cigarettától köhécselve és azt mondtuk: - Jaltában eladtak minket, kérlek. Pontosan tudtuk tehát, hogy a világ számos nyelve közül miért pont az orosszal kell kötelezőleg ismerkednünk. Ez sem érdem, csak azt mondtuk, amit otthon hallottunk. Nagyszüleim a kommunistákat úgy emlegették, hogy ezek, hogy meg se kelljen nevezni őket. Nemhogy közülünk senki nem vált kommunistává, ilyeneket nem is igen ismertünk. Alant élt csöndben egy ország, amelyik legutóbb már megint kiment a Kossuth térre.
Hát ennyi, Miklós és Feri, tán lesz alkalmunk erről személyesen is beszélgetni, tán Szárszón, példának okáért. Hidd el, Miklós, a levélíró ugyanaz a fábrisanyi, aki, miután a márciusi "események" miatt nem vették föl az egyetemre, fölment hozzád, hogy segítségedet kérje. Ez sem érdem, szerencse.
A régi szeretettel ölel mindkettőtöket:
Fábry Sanyi