Hősök napja

Mely a hazáért élt, a hű kebel, Földjét termékenyítve hamvad el;    És szelleme a sír körül marad,    Tettekre intvén az utódokat.

  Eötvös József: Mohács

A tettek, amelyre az utódok képesek, olykor valamiféle pótcselekvésnek tűnnek. Talán valóban az volt, hogy az országgyűlés – ha már nem tudta visszaadni az elhunytakat családjaiknak, - 1917-ben létrehozta ezt az ünnepet. Bizonyára sok olyan május végi vasárnap volt ezután, amikor az elhunyt katonákról szavaltak a szájhősök. Ám amikor a II. világháború után az ünnepet megszüntették, kiderült, hogy valami lényegeset elvettek a nehéz terheket hordozó családoktól. Majd minden család gyászolt, s nem volt mód arra, hogy ebben a gyászban osztozzon velük az egész közösség. Ahogy a szabadság ismét ránk virradt, az ünnep - búvópatakként - ismét élni kezdett.  Új emlékművek emelkedtek. Rájuk írták az áldozatok fél évszázad alatt sem elfelejtett névsorát. Amikor az országgyűlés ismét ünneppé nyilvánította május utolsó vasárnapját, egy már meglévő gyakorlatot szentesített. Az indokok között szerepelt, hogy a hősi példát ismerje meg, és tekintse példának a mai fiatalság is.

Nincs ebben valami ellentmondás? Most állítunk katonákat példaképül, amikor hazánkat aligha támadhatja meg idegen sereg? Amikor a NATO tagságunkból fakadó kötelezettségeinket nem sorkatonasággal, hanem fizetett önkéntesekkel tervezzük ellátni?

Mikor lesz módjuk követni a példát?

Látszólag soha. De csak akkor mondjuk ezt, ha nem nézünk a dolgok mélyére. Nem csak akkor lesz hőssé az ember, ha elpusztul a háborúban. Mindannyiunknak és minden háborúskodás nélkül is van módunk hőssé lennünk. Sőt, ez nemcsak lehetőség, ez kötelezettség.

Arról a hősiességről van szó, amely a szentek sajátja. A szenteknek, akik hősies fokban gyakorolják az erényeket. Ebben az értelemben a szentté levés nem kevesek kiváltsága, hanem mindenkinek kötelezettsége. Hadd legyünk mi is tiszták, hősök, szentek…

Vissza a kezdőlapra