Péterfi Vilmos: Nepenthe

 „Ezerkilencszázkilencvenhárom, május tizedike; ma jöttem ki utoljára a tanyámra. Búcsúzni. Búcsúzni mindentől, ami tizenhét éven át körülöttem és velem élt itt: állatoktól, növényektől, felhőktől, havazásoktól, esőktől, széltől, naptól, holdtól, csillagoktól; napfelkeltéktől, napnyugtáktól; és az északi fénytől... Ezerkilencszázhatvanötben kezdtem a Minnesota egyetemen tanítani. Alig három évet kellett várnom arra, hogy előléptessenek és véglegesítsenek. Úgy tűnt azokban az időkben számomra: innen megyek majd nyugdíjba, de itt élek azután is; halálom pillanatáig. Hiszen a kommunizmus megdönthetetlen, szilárd lesz mind a Szovjetunióban, mind közép-európai csatlósállamaiban; így Magyarországon is. Hazatérésre hát semmi reményem; kezdhetem megtervezni hátralévő éveimet, itt, Minnesotában... A leghőbb vágyam egy kis tanya volt; ahová a tanítás fáradalmai után vissza tudok vonulni; pihenni, feltöltődni; élvezni a természet szépségeit, barangolni az erdőket; gondolkodni és írni; s talán–talán vásárolni egy lovat. Szinte valamennyi hétvégét az autómban töltöttem. Beutaztam a környéket, keresve ezt az – agyamban ekkorra már pontosan körvonalazódott – ideális tanyát. Morris száz kilométeres körzetén belül számtalan ingatlanügynökséget kerestem fel; a helyszínen tekintve meg ajánlataikat, eladó ingatlanjaikat. Volt vágyam százezer is talán; de egyet csupán, ha választhatnék, hogy teljesüljön: gondolkodás nélkül tanyámat választanám. Ott szeretnék lenni, amíg csak élek... Hol részévé váltam talán megannyi szépségnek!”

E sorokkal kezdte egy régebbi novelláját Péterfi Vilmos, akiről bár ifjúkori éveiben bíztató ítéleteket mondottak róla első közeli mesterei – a harmincas évek pozsonyi irodalmi életének ismert szerkesztői, írói – és lapbéli publikációit egy 1948–ban megjelent önálló verseskötettel is nyomatékosíthatta; az élet, a történelem vihara ezután messze sodorta hazájától, messze az anyanyelv közegétől. Ezerkilencszázötvenben államellenes szervezkedés címén életfogytiglanra ítélték. Ezerkilencszázötvenhat számára is meghozta a szabadság lehetőségét, azonban a forradalmat követően emigrálnia kellett. Különböző amerikai egyetemek nemzetközi jogot tanító professzoraként működött eztán, közel negyven esztendeig. Ezerkilencszázkilencvenkettőben tért haza végleg Budapestre. A magyar ügy hűséges szolgálója volt élete minden szakaszában. Az emigráció évei alatt lelkes támogatója a nyugati magyar kulturális egyesületeknek; hazatérte után bekapcsolódott a Keresztény Értelmiségiek Körének munkájába, de támogatást nyújtott más politikai tevékenységeknek is. Irodalmi munkásságát is folytatta; részben még az Államokból, részben már itthon sorra jelennek meg regényei, novellái, drámakötetei. Tevékenységét a Magyar Írószövetség is elismerte; 1997-ben tagjai közé választotta. Néhány napja – sajnos – már befejezett életműről beszélhetünk: ugyan még kézbe vehette verseinek válogatott kötetét, de már csak a körházban. Meglelte immár utolsó tanyáját is a Farkasréti temető parcellái között…

Volt vágya – százezer… (990. Ft. Omnis Fabula Kiadó)

Vissza a kezdőlapra