IN MEMORIAM

Szótlanul ültünk a Thököly étteremben. Rövid üdvözlések, heti események félbehagyott taglalása után rájöttünk: egyikünknek sincs sok kedve beszélgetni. De Csattan Pál akkor lepődött meg legjobban, amikor közbeszóltam a rendelésnél: nem unicumot kérek a barna sörhöz. Hanem becherowkát. No csak, nézett rám kíváncsian. Semmi maradandó változás, mondtam. Csak meghalt egy barátom – és nála, vele mindig ezt ittam. A pozsonyi rokonai állandóan ezzel látták el. Meg a szerzetesek vörösborával… Ismertem? - kérdezte Pál. Személyesen biztosan nem. Hozzám ugyan eljött néhányszor, de akkor, amikor Zugló utcáit járta és a Domonkos templom padjain ülve gondolkodott a jövőről – maga még nem is élt. Még én sem. A negyvenes évek végén csatangolt errefelé – ha épp nem a Károlyi kertben vagy az Egyetemi Könyvtárban töltötte az időt. De néhányszor adtam magának a könyveiből, tettem hozzá. Péterfi Vilmosnak hívták.
Emlékszem, hogy adta őket, bólintott Csattan Pál. De azt hiszem, egyiket sem… Egyiket sem olvasta el, vágtam közbe. Nem baj. Mindannyian időhiányban szenvedünk. Tudja, azt bánt most igazán, hogy Vilmos két történettel is adósom maradt. Mesélt róluk többször, mint nagy vállalkozásairól. Az egyiket a hazatérések családregényeként képzelte el. Ezernyolcszáznegyvenkilenc után kezdődne: a bukás után Amerikába vetődik egy felvidéki katonaviselt mesterember. Ahogyan Vilmos vetődött Amerikába ezerkilencszázötvenhat után, amikor a forradalom a börtönből hozta ki őt. Életfogytig tartó szabadságvesztését töltötte; a Mindszenthy-per kapcsán ítélték el, államellenes szervezkedés vádjával. De talán csak azért, mert mélyen hívő katolikus volt… Na, az a családregény arról szólt volna, hogy hiába az új haza új életformája: a család második, harmadik, és negyedik generációs leszármazottja mindig hazatér Magyarországra. Amikor itt történik valami. Háborúk, forradalmak… Vilmost is hazahozta a rendszerváltás; pedig már nyugdíjas egyetemi professzor volt Minnesotában. Hazatért – vesztére.
Tudja – nemzetközi jogot tanított. Felajánlotta tapasztalatait, kapcsolatait az új politikai vezetésnek – de még csak választ sem kapott. Sőt, még a magyar útlevelet sem kapta meg azonnal, mert – büntetett előéletű volt. Hosszú hónapokig járta kálváriáját, amíg a rendszerváltók bürokratái rájöttek, hogy ő is valami hasonlót próbált, évtizedekkel korábban, de akkor azért még életfogytiglani járt – nem közhivatal… Mindegy. Vett egy szép házat, írt néhány drámát és regényt. Jóformán visszhangtalanul. Mert talán valóban nem alkotott jelentős, nagy műveket. De az irodalom nem is csak ilyen művekből áll. És tudja, ha egy irodalom művelői szinte csak egymásnak írnak – egy-két kivételtől eltekintve; ha az a bizonyos „tülekedés” pont a derékhad környékén a legvehemensebb, akkor az az irodalom – magára marad. Mert vannak gyöngébb olvasók is – akiket nem feltétlenül posztmodern szövegekkel kellene olvasómozgalmakba hívogatni…
A múlt évben létrehozott egy alapítványt. Ötvenezer dollár mindenkori kamatait ajánlotta fel a kortárs írók díjazására, a nevét viselő díjjal. Az ember azt várná, hogy erre azért felkapják a fejüket néhányan. Nem így történt. Jó, ha három tudósítást ért ez meg a sajtónak – és még kevesebb köszönetnyilvánítást az „írótársadalomnak”. Talán azért, mert korrekt, objektív pályázati kiírás adta tudtul, és a kuratóriuma sem állt „bélyeges” emberekből. Így egyik szekértáborból sem lehetett össztüzet zúdítani a dologra; az meg, csak úgy önmagában, hogy valaki ötvenezer dollárt ad a magyar irodalomnak – mitől lenne manapság sajtóhír…? Ha parlamenti mandátumot kér cserébe – akkor bezzeg már a tízezredik cikk jelenne meg róla, és könyveinek negyedik kiadását rendelnék a terjesztők… Hozzon nekem még egy becherowkát, legyen szíves…
Hát ennyit a hazatérésről. Jobban belegondolva  – értelmét végül megírta helyette a kor… A másik történetét még jobban sajnálom. Egy mélyen hívő katolikus fiatalember pap barátjának irataival menekül az országból. Szervezkedés vádjával körözik… Sikerül kijutnia; elvetődik egy német faluba, iszonyú fáradtan, s ott úgy fogadják, mint a faluba végre megérkező papot. Tudja: a félreértés klasszikus írói eszköze. A férfi sodródik az eseményekkel; nem nehéz, hiszen hívő, a teológiára is járt néhány évet, a pozsonyi pressburgerektől nagyszerűen megtanult németül; gondja tehát nem akadt. Hogy a végére érjek: nagyszerűen beilleszkedik. Néhány év alatt a környék legszeretettebb plébánosává válik. Majd súlyosan megbetegszik. S egyházkerületi püspöke elé szinte egy órában érkezik két levél: a hatósági megkeresés, amely szerint vélhetően egy szélhámos papot istápol; és a hír arról, hogy a szeretett pap – haldoklik. Kocsiba ül, elmegy hozzá. S a feloldozás előtt pappá szenteli a haldokló hontalant…
Tegnap reggel halt meg. Pünkösd vigíliáján. S hogy is mondjam - az bánt a legjobban, hogy a negyvenkilencedik napon kellett távoznia. Több mint hetven évet élt le haldokló hontalanként; soha semmiben nem nyert megváltást; s még halálában sem kapta meg az ötvenedik nap kegyelmét. Tudja – legalább most töltsünk neki is egy kis becherowkát. Legyen szíves, kérjen még egy poharat, Csattan úr.

Tamási Orosz János
 

Vissza a kezdőlapra