Mesék sportolókról

Még tizennégy esztendős sem volt, amikor tehetsége, szorgalma, akaratereje eredményeképpen egy ország fogadta őt “örökbe”, zárta szívébe, és vált nemzedékek példaképévé. Egerszegi Krisztináról beszélek, természetesen, mindannyiunk “Egérkéjéről”, akivel együtt sírtunk a képernyő előtt, hallgatva a Himnuszt, s nézve a legmagasabbra kúszó nemzeti trikolort. Még az is együtt könnyezett vele, akit netán nem annyira érintett meg a sport, vagy épp az úszás. De látta a dobogó felső fokán álló, könnyeit morzsolgató kislányt. S ez mindenki szívét elszorította.

Majd jöttek a szürkébb évek. Beilleszkedés a hétköznapokba, egzisztencia-teremtés, családalapítás. Természetesen nem a “nulláról” kezdte, hiszen a közel két évtizedes uszodai robotot, gyötrődést és az elért sikereket illő megköszönnünk; de korántsem kapott annyit, amennyiből élete végéig gondtalanul megélhetne. S passzióból akár közéleti szerepeket vállalhatna. No de: nem is kért efféle adományból. Mindig mindenért megküzdött; hogyan gondolhatná bárki, hogy elfogadná az ölébe hulló életet? Teremtett és gyarapított. Szerényen, csöndesen élve. De volt egy pillanat, amikor úgy érezte: a nyilvánosság elé kell lépnie. Mert veszélyben érezte a tisztességes küzdés útját, a teremtés és gyarapítás lehetőségeit. S mert talán az háborította fel leginkább, szívében, amiről nem is szólt levelében: hogy a nemzet színeit gyalázzák. Ismét. És felemelte a szavát.

Valahol itt, e gesztusban kezdődik a polgári öntudat. Amelyet illő megköszönnünk. Illő ünnepelnünk.

Sportkarrier Vári Gyuláé is. Továbbra sem csak az ország egyik felének büszkeségét növeli háromszoros világbajnok sportrepülőnk dicsősége; bár szocialista képviselőtársa sietett ezt kijelenteni Egerszegi Krisztináról. Hogy ő a Kossuth-téri jelenléte után már csak a fél országé… (Talán így is van: a szocialisták szószólója bizonyította, hogy gondolataikban a nemzeti színek használata ma is egyenlő a bűnös nacionalizmussal; s hogy Kovács László kokárda-feltűzése az április negyedikei televíziós vitában közönséges hazugság volt…)

Ne vessünk azonban követ Vári Gyulára. Sportrepülőként elért világraszóló eredményei a magyar sport aranykönyvének lapjait díszítik. Professzionális körülmények között dolgozó repülősöket szégyenített meg katonai bemutatókon tudásával, bátorságával. Majd úgy döntött: politikai pályára lép. S bár ez a tevékenység egészen más emberi követelményeket támaszt, új kihívások teljesítését, új egzisztencia megteremtését – ő szerette volna, ha e néhány évre csupán felfüggeszti katonai hivatásának teljesítését. Tekintsék úgy, hogy csupán szabadságot vesz ki arra a négy (vagy további ciklusnyi) esztendőre.

És súlyos sérelemként élte meg, amikor a honvédelmi miniszter úgy gondolta: ha valaki civil pályát választ, akkor nem elegendő naftalinba tenni az egyenruhát. Ám természetesen nem kell a “nulláról” kezdenie. Hanem elmehet nyugdíjba. Harminchat esztendősen. És Vári Gyula nem tehetett mást; nehéz szívvel elfogadta a (tiszta szívből kívánjuk neki) még hosszú-hosszú évtizedekig járó tisztes katonai nyugdíjat. Amely összeg mellett akár közéleti szereplést is vállalhat. A megfelelő javadalmazásért. S még szerencséje is van, hogy most gondolt erre. A nyugdíj mellett vállalható munkát ugyanis a polgári kormány szociális intézkedései mentesítették a többletadózás alól.

Vári Gyula nem lenne igazi szocialista akkor, ha ezt illően megköszönné…
 

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra