Az ígéretek valósága

Szirénhangok persze mindig hallatszanak… Mert két tényből lehetett kiindulni. Az első: a köztársasági elnök úr azon párt első emberét kéri fel az új kormány megalakítására, amely párt az újonnan alakuló parlament első ülésén a legtöbb mandátummal rendelkezik. A második (amely azonban gyakorlatilag nem tekinthető ténynek): amennyiben a Magyar Demokrata Fórum nem alakít önálló frakciót, akkor a legtöbb parlamenti mandátumot a Fidesz-MDF szerezte. Sokan máris kiutat láttak e lehetőségben – de tisztán, józanul kell látnunk a megoldás realitásait.

Csak a veszteségek halmozásával járna. Fussunk végig az elméleti fikcióin, azok kedvéért, akik még most sem osztják ezt a realitást. A jelenlegi felállás alapján a Fidesz – bár valóban a legtöbb mandátummal rendelkezik – csak kisebbségi kormányt alakíthatna. Ebből következően első kormányprogramjának nem tudna egyszerű képviselői többséget sem biztosítani – így (még mindig a jog betűi szerint eljárva), a köztársasági elnök új választások kiírását rendelné el. Ezen idő alatt azonban; hosszú-hosszú hónapok telvén el a várakozással; valóban pattanásig feszülnének az indulatok. Félő, hogy a baloldal „ügyes” akciói (amelyek megszervezéséhez múltjukból fakadóan kiválóan értenek) tartósan konfrontálnák a társadalom csoportjait. Röviden – nem éri meg azt az etikai és morális értékválságot, értékvesztést, amellyel a kormányalakítási szokásjog betűhív betartása járna. Kormányalakítási megbízást tehát annak kell adni, aki minimális parlamenti többséggel bír, koalíciós partnerével, partnereivel együtt. (E pillanatban természetesen csak egy partner van.)

Az ellenzéki politizálás azonban nem jelent önfeladást, nem jelentheti a választok bizalmának lassú fogyását. Különösen nem abban a helyzetben, amely felrázta, felébresztette a polgári értékek megvédésére fogékony embereket. E két hét összefogást eredményezett; de vissza lehet kérdezni: miért csak ez a két hét? Miért kellett egy elsőfordulós vereség ahhoz, hogy „nagy menetelésbe” kezdjünk? E látszólag jogos kérdésre kérdéssel felelnék: miért kellett az utolsó pillanatig tiltakozni – tiltakoznunk… - az egy erős jobbközép párt megvalósulása ellen? Mert bizony sokan mondták: a Fidesz „ledarálta” a jobboldal pártjait és „lenyomta a kisebb pártok híveinek torkán” a kétpólusú politikai berendezkedés tényét. Erre a tanulságra fontos vissza– és visszatérnünk, állandóan; meg kell tanulnunk egyszer s mindenkorra a választási egyszeregyet.

Amíg a jelenlegi választási rendszer meg nem változik; s ennek oly nagy valószínűsége nincs is; addig egyetlen erős baloldali párttal szemben nem lehet három, négy, vagy akár nyolc jobboldali pártot indítani, mondván, hogy majd „visszalépünk a második fordulóban” a befutók javára. Ez a vélekedés még akkor is „húzós” lett volna, ha a kis jobboldali pártok jobban szerepelnek – hiszen a listás pártpreferencia alapján az egypárti baloldal (és immáron természetes szövetségese) jelentős mandátum-előnye kiszámítható volt. Lehetett volna…

Ennyi a tanulság. Önálló frakciókban természetesen érdemes és kell is gondolkodni; ennek a parlament működése szempontjából fontos szerepe lehet; de a következő választásokon már nem szabad külön csapatokban indulni… Addig – marad az erős, de konstruktív ellenzéki kritika terepe. Oda kell figyelni, s ha valamikor, hát most minden lehetőséget meg kell ragadnunk a média-jelenlét felerősítésére. Hiszen az korántsem várható, hogy a jelenlegi média-struktúrában a polgári erők politikusainak hangja a korábbiakhoz képest felerősödik majd… (Bár az egyik kereskedelmi csatorna hétfő délutáni beszélgetős műsora – több mint érdekes volt. Hat néző zsinórban, egymás után „siratta” a kormányt és azon csodálkozott: hát elment a magyar nép józan esze, hogy visszaszavazta ezeket…? Miközben a választások előtti arány ugyanezen műsorban épp fordított volt: a betelefonálók túlnyomó többsége a polgári kormányt szidalmazta…)

Jelenségek máris vannak. Bár épp csak elkezdődött a koalíciós alku (mindannyiunk közeli jövőjéről), az SZDSZ – pontosított. Hogy természetesen ragaszkodik a tizennyolc százalékos adókulcs bevezetéséhez. De azok körében, akiknek állandó havi jövedelme meghaladja a minimálbér négyszeresét. Adót tehát csak azok körében csökkentenek, akik havi „kétszázezer fixnél” többet keresnek… Igaz: programjukban is ezt írták; de vajon ezzel plakátolták tele a várost? Nem csak egyetlen, megtévesztő mondattal? A kezdő diplomások – akiknek az SZDSZ a minimálbér kétszeresét szeretné elérni kezdő fizetésként - és mindazok, akik a fenti összeget nem keresik meg a bolti pénztárgépek és a tanári katedrák mögött, sem a nővérszobákban – még ne nagyon spóroljanak adócsökkentésre… Igen – a jelenségek. Ötven százalékos pedagógusi és egészségügyi fizetés-emelés lett ígérve – emlékezhetünk rá. Egy-két baloldali, liberális közíró (a szivárogtatás mesteremberei) máris aggódnak: elbírja-e ezt akár egy pótköltségvetés? Bruttó, vagy nettó ötven százalékról volt-e szó? Az alapbérre, vagy a teljes (pótlékokkal kiegészített) jövedelemre kell-e érteni? Mert szirénhangok mindig vannak….  Figyeljünk – már készülnek a kiskapuk az ígéretek alóli kihátráláshoz.

Sebaj. Csapjuk őket az orrukra…

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra