Hogy elegen maradhassunk

Nem parlamentáris eszköz a népi mozgalmak önszerveződő megjelenése, kiáltja a balliberális média. Baj lenne, ha a politikát utcára vinné a vereségébe nem belenyugvó jobboldal. Ha valami, jelenthetjük ki, akkor már önmagában ez a reagálás indokolja egy ilyen mozgalom létrejöttét, állandósuló jelenlétét. Ám, ha ez nyomatékosítja is ennek szükségességét, tudnunk kell: nem ma és végképp nem holnap kellett volna felépíteni. Legkevesebb hat esztendővel ezelőtt. Ezzel azért is tisztában kell lennünk, mert ahhoz, hogy most valamit jobban tegyünk, tudnunk kell: mit tettünk korábban rosszul. Mi nem volt elég ahhoz, hogy elegen legyünk…?
A balliberális kormánykoalíció működésének derekán – 1996-1997 – mérhető volt a bennük való bizalomvesztés. És – ha erejét tekintve nem kielégítő módon is – érzékelhető volt egy erős jobboldali, polgári párt megjelenésének igénye, szükségessége. Az igényt azonban nem kísérték tömegmozgalmak. Miért? Mert a polgári erők kommunikációs csatornái – szűkösek voltak. Fél évtizeden keresztül, mind a mai napig, azok is maradtak. Aki ezt nem fogadja el tényként, az a következő négy év feladatait sem méri fel reálisan; az nem tudja, hogy a most rendelkezésre álló eszközök „szinten tartása” (amely önmagában egy borzasztóan nehéz feladat), és az önszerveződő, spontánul kialakuló társadalmi kezdeményezések koordinálatlansága kevés lesz az önmagát hihetetlenül erősen megszervezni képes baloldallal szemben. Amely, vélhetően, nem fogja ismét elkövetni azt a hibát, amelyet 1998-ban: amikor az utolsó pillanatig az 1994-es „túlnyert” állapot illúzióiban lebegtek. Aki pedig veszélyt látott közülük, azt megnyugtatták: a jobboldal heterogén, egymásnak feszülő, szövetségre és kommunikálásra képtelen pártocskáitól nem kell tartani.

Természetesen nem a múlton kell rágódnunk. Tekintsük át: milyen módon lehet azt az erőt, amely most egyetlen hívó szóra megjelent – együtt tartani.

Egy: rendezvények. Rendezésük középpontjába természetesen nem szabad kizárólag politikai kérdéseket állítani. A követendő modell: tömegsport-akciók, kulturális fesztiválok, nemzetközi találkozók hasonló világnézetet tükröző és sugárzó európai és tengerentúli szervezetek képviselőivel.

Kettő: hatékony, dinamikus, korszerű információs hálózat. Tudomásul kell venni: azok a média-eszközök, amelyek eddig rendelkezésre álltak, részben nem voltak elegendőek, részben rosszul is működtek. (Hadd kanyarodjak el, két kérdés erejéig: ahhoz a fiatal korosztályhoz, amelyet most sikeresen tudtunk megszólítani, az írott és elektronikus média mely csatornáin tudunk a jövőben állandóan, folyamatosan beszélni; és azok a népszerű előadók, akik most a nyilvánosság elé léptek egy meghatározott politikai erő és cél védelmében, meg tudják-e majd ezt ismételni a jövőben is? Figyelem: nem azt kérdezem, hogy meg akarják-e ismételni, hiszen ez nem lehet kérdéses, hanem azt, hogy lesz-e – hol?)

Három: a polgári értékrend határozott megjelenítése a társadalom életében. Lényegében az első két feladat összeadódásáról van szó: ha olyan lehetőségek teremtődnek, amelyek révén a polgári értékrend szellemiségét követő alkotók ezrekhez, tízezrekhez szólhatnak, akkor – szólni is fognak. Nem lesz az az érzése a polgári oldalt „kívülről szemlélő” embereknek, hogy „talán ha tucatnyian vannak”. És minősítenek is: „nem kell őket komolyan venni; lám, normális művész távol tartja magát az ilyen demagógiától…” Nem tudva, hogy az a művész – vagy mérnök, pedagógus, újságíró, egyszóval kreatív támogatásra képes értelmiségi, közösségi ember – egzisztenciát teremt vagy tart fenn, talán egy kicsit hazátlanul is, de (a fenti lehetőségek hiánya miatt) a haza által kicsit magára hagyatva egzisztál…

Tudom: pénz, paripa, fegyver. Az állandóan visszatérő szlogen. Csírájában már most is hallható: nem biztos, hogy kellene valamilyen központi szervezet a tömegesen megjelent spontán kezdeményezések fölé, olvasom a vélekedéseket. Ismét azt mondom, amit nem először: több nap, mint kolbász. Csupán a tényeket nézve: kezdődik az érettségi. Jönnek a felsőoktatási felvételik. Majd itt a nyár. Ősszel pedig helyt állás az iskolában, a munkahelyeken. Csak és kizárólag politikai célzatú és tartalmú rendezvényekre őket már nem lehet mozgósítani. Átfogó – de meggyőződésem szerint a fenti három sarokpontra helyezett – stratégiára van szükség. Mert kemény társadalmi csatára kell készülni.

Figyeljünk fel két fontos mozzanatra. Egy: az MSZP jelszót módosított. A párt szlogenje a „Magyarország mindannyiunké" helyett „A jövő Magyarországa mindannyiunké” lett. E módosítás mögöttesében üzenet rejlik: a szocialista párt (sem) kormányzati munkára, hanem további kampányra készül, amely kampány során a Fidesz tematizált értékrendjét igyekszik majd eljelentékteleníteni, meghamisítani. A másik mozzanat: a szocialista párt választmánya a tárcák elosztásával kapcsolatban „annak a véleményének adott hangot, hogy nem lehet még egyszer elkövetni azt a hibát, amit 1994-ben; amikor is az MSZP átengedte az Oktatási Minisztériumot az MSZP-nek. Ez azért is fontos, mert most az oktatás stratégiai terület lett.” Így igaz. Stratégiai terület volt és az is lesz. Komolyan veszik. És láthatóan nem akarnak ismét abba a hibába esni, amelybe 1996 és 1998 között. (Ezt kormányuk lehetséges összetétele is bizonyítja – már amennyire, természetesen, a találgatások bizonyító erejűek… Ezért tegyük is zárójelbe a fikciókat; de azokon belül azért tűnődjünk el: az oktatás és kultúra különböző területeiről /állítólag/ nagy nyomással érkezik az az óhaj, hogy Glatz Ferenc legyen a művelődési tárca első embere. Nos, ha valóban megkeresik, és valóban vállalja /vállalná/, akkor egy személyében és céljaiban nehezen támadható kulcsembert nyernének. Aki az utóbbi esztendőkben több fontos megnyilvánulást is tett. / „...a kis anyanyelvű kultúrában született gyermekek nem lesznek versenyképesek a jövő század világméretűvé szélesedett termelési és kulturális versenyében.” – írta például egy cikkében, felvázolva abban – rokonszenvesen – a versenyképesség megőrzéséért vívandó harc stratégiai elemeit./)
Most – ennyi. Itt a vége.
Ismételjük meg a kiinduló pontot: nem parlamentáris eszköz a népi mozgalmak önszerveződő megjelenése, kiáltja a balliberális média. Baj lenne, ha a politikát utcára vinné a vereségébe nem belenyugvó jobboldal. Ha valami, jelenthetjük ki, akkor már önmagában ez a reagálás indokolja egy ilyen mozgalom létrejöttét, állandósuló jelenlétét. De az megfelelő szervezőmunka, pénz, paripa és fegyver biztosítása nélkül, önmagára hagyatva és hagyatkoztatva – stratégiailag nem működtethető. Ebben az esetben valóban itt a vége… És – legközelebb sem leszünk elegen.

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra