Majálisozott a szocialista párt. A megnyugvás jegyében… A „Legyen béke már” szlogen jegyében tartott rendezvényen Kovács László elmondta: egy évvel ezelőtt ugyanezen a helyen hangzott el, hogy le kell váltani a kormányt. Azóta a választók ezt meg is tették.  Jegyezzük meg: már egy évvel ezelőtt. Beismerte-e Kovács úr, hogy már azóta folyik a polgári kormány lejáratása – vagy csak elszólta magát? Beszédében azt is kihangsúlyozta: „a polgárság legnagyobb vívmányai közé tartozik a szabadság, az egyenlőség és a testvériség - a magát polgárinak gondoló kormány azonban nem így képzeli a jövő Magyarországát. Nincs szabadság, hiszen nem lehet korlátozni a miniszterelnököt. Nincs egyenlőség, hiszen a nehezen élő családok kevesebb támogatást kapnak, mint a tehetősek. Nincs testvériség, mert a miniszterelnök hadat üzen hárommillió választónak, a többieket pedig felszólítja, hogy védjék meg a hazát.” Kovács László felszólította Orbán Viktort és kormányát, hogy végre vegyék tudomásul a választók akaratát és hagyják abba az állami vagyon elherdálását, az állami vállalatok, illetve földek eladását… Lám, lám. Talán mégis ők szerették volna eladni? Már meg is voltak a francia vevők…?
A „békülékeny hangnemmel” politológusaik sem maradtak adósaink. Május elsejének reggelén az ATV-ben Lengyel László már formálisan meg is fenyegette a kormány tagjait. „Egészen más dolog százezer ember előtt szónokolni”, mondta, „mint egyetlen rendőrnek beszélni – aki közben bilincset rak a kezünkre.” Börtönbe a leköszönő polgári kormánnyal, üzente; s börtönbe azokkal is, akik ezeket támogatták… Bár Lengyel László mondanivalójára jobb érzésű ember 1993 decembere óta oda sem figyel; mostani közszereplését mégis jegyezzük meg. Alaposan…
És talán itt az ideje annak is, hogy áttekintsük: milyen állapotban volt az erkölcs és az etika terén az ország – 1996 végén. Ők, akik most erkölcsbíróért kiáltanak – milyen példákkal is szolgáltak annak idején? Emlékezzünk – és emlékeztessünk. Bizony, tocsi–tocsogtunk a sárban, épp elég ideje már. De a valódi gond, az aggodalomra és szomorúságra igazán okot adó az volt, hogy azt sem elszigetelt jelenségnek, sem valamiféle titokzatos jéghegy még titokzatosabb csúcsának nem nevezhettük. Kis körbepillantás során olyan erkölcsi közbűnsorozat tárult elénk, amelyek egymással csak alig, vagy még úgy sem köthetőek össze. Szereplőiket legfeljebb az azonos foglalkozás és az abban nyújtott, mélyen kritikán aluli magánerkölcsi teljesítmény tette hasonlatossá...

Ott volt például hezitáló népjóléti miniszterünk (Szabó György) esete. Maradjon? Távozzon? Mintha az ő kezében lenne a döntés, holott utiokmányait már régen kiállította; azokat valóban saját kezűleg... „Hosszas vitát folytattunk a családpolitikai vitanapon azzal kapcsolatban, hogy a családtámogatások és a gyermekvállalási hajlandóság között kimutatható-e bármifajta összefüggés. És senki, ismétlem nemcsak itt, hanem a mögöttes szakértői körből, semmi ilyesmit nem tudott felmutatni, legfeljebb azt, hogy ha új támogatási rendszert vezetek be, akkor a születések számát tudom előrehozni, és ezáltal olyan demográfiai csúcsokat idézek elő, ami később az egész gyermekellátó rendszerben nagyon komoly problémákat okoz.” Szeptember 18–án vetette ezt oda, amolyan mellékmondatként, a parlament nyilvánossága előtt. És senki egy árva szóval nem orrolt meg reá, azon minutában. Pedig nem kevesebbet állít ez a mondat (s ennek megértéséhez nem kell túlzottan nagy figyelem): alacsony gazdasági teljesítményre szorított és egyre fogyatkozó népességű országunknak nincs szüksége a jövőt jelentő gyermekáldásra; mert nincs pénzünk rájuk... Egy népegészségügyi, népjóléti filozófia kiteljesedése mutatkozott meg ebben az „elszólásban”; a maga antietikus, antihumánus teljességében.
Vooolt mááááásik.
Egy délnyugat-magyarországi településen veszélyes hulladékot tárolnak. Nem az első, és biztosan nem az utolsó azok sorában, amelyekről kiderül: szakszerűtlen, hanyag, felelőtlen a hulladékok kezelése. Környezet-, és életveszélyes. Esetünkben a talaj már félméternyi mélységben szennyezett; a szivárgó vegyszer a legsúlyosabb mérgek egyike. Ám környezetvédelmi miniszterünk (Baja Ferenc) így kommentálja a Híradó tudósítását: a telepnek ismert a tulajdonosa, majd figyelmeztetik és megteszik a szükséges jogi lépéseket akár; de neki, miniszterként, esze ágában sincs állami pénzeket költeni a veszélyeztetés megszüntetésére.
Világos. Kerüljön az ügy rendőrnyomozati, majd bírósági szakaszba; derüljön ki a felelősség mértéke kettő-öt éven belül, és uszkve hat-nyolc esztendő múltán, amikorra talán már falvak és erdőségek pusztulnak ki, megyényi terület talajvize szennyeződik, igen, fél évtized múlva megkezdődhet a... mi!? Talaj-, és temetőexhumálás...? Jogi szempontból minden bizonnyal helytálló a miniszter vélekedése. De vajon ugyanez mondható-e el annak közszolgálati, közerkölcsi oldaláról is...?
Oppá. Vooolt mááááásik.
A belügyminiszter úr (Kuncze Gábor) már évekkel ezelőtt szükséges rossznak, elkerülhetetlen fejlődési tendenciának minősítette közbiztonságunk romlását; amely ellen, persze, tenni igyekezett. De vajon hogyan? Csak az év őszén három olyan „dobása” volt, amelyek egyikét sem úszná meg – máshol; no, ne bezzegezzünk... Egy: az önkormányzatok jogos követelésének megszerzése terén vagy „szemet hunyt” az etikusnak aligha nevezhető közvetítői sürgés-forgás fölött, vagy, valóban, nem is volt arról tudomása. Értsük meg: arról, hogy egy ügyes umbuldával milliárdokkal rövidíthető meg a – közigazgatási szempontból – általa is felügyelt terület. Kettő: négyévnyi Interpolos köröztetés után, az Interpolt is átverve, hamis útlevéllel hazacsempésztet valakit, állítólag azért, hogy az ügy – és annak fővádlottja – gyorsabban kerüljön hazai bíróság elé. Azóta azonban az ügy főszereplőjéről könyvet írtak; sztárműsorok megbecsült díszvendége; személyi okmányokat, tébékártyát és emeletet vásárol, tokkal-vonóval; ahol bizonyára tovább éli az űzött vadak erkölcsös életét... Három: elsőbálos kisleányként megyen mulatságba a szervezett bűnözés egyik jól ismert vezetőjével, fotografáltatja magát vele, majd azt mondja, hogy nem tudta: kivel ráz kezet a sikeres licitálás után. És lehet, hogy valóban nem tudta. Igen. A magyar belügyminiszter, aki kemény harcot hirdetett meg, már évekkel ezelőtt, a honi szervezett bűnözés ellen – állítása szerint még soha életében nem látott aktát, vagy fényképet a gyanúsítottak köréről. Hogy ezek után erkölcsös–e a posztján maradnia, azt döntse el Cattani felügyelő!
Máááásik? Persze. Vooolt.
A kultuszminiszter (Fodor Gábor) egyenesen szorgalmazza egy olyan kormányzati döntés megszületését, amely társadalombiztosítási adó megfizetésére kötelezi a magyar kultúrát. Nem zavarja, hogy az elképzelés egyszer már alkotmányellenesnek bizonyult. Az alkotmány azóta sem változott; a rendelet azon oldala sem, amely az ellenszolgáltatás nélküli jövedelemszerzést szentesíti – mégis megszavazásra került. Jó: vannak bizonyos, kompenzációkra alkalmas tételek; ezek azonban a gyakorlatban igen nehezen alkalmazhatóak – jószerével nem is igen követhetőek az állampolgár oldaláról. Ennél lényegesebbnek látszik talán a rendelet diszkriminatív alkalmazásának lehetősége!
Azzal, hogy állami felhasználású szerződéseket és közalapítványok megbízását teszi járulékfizetés–mentessé a rendelet: két tényezőt deklarál. Egy: az államnak valójában esze ágában sincs kivonulni a kultúra ellenőrzéséből. (Ezt egyébként, azóta, az állampolgár által szabadon irányítható egy százaléknyi jövedelemadó visszatartási kísérletével is látványosan bizonyította; amint, ugyanekkor, törvény-, és parlament iránti feltétlen tiszteletét...) Kettő: a jövő évtől igencsak szoros pórázra fogható, újra, a pártszolgálattól kissé talán már vonakodni kezdett értelmiség. Az biztos: egyértelmű erkölcsi megmérettetés helyzetét kínálja, kinek-kinek, a kultuszminiszter úr ténykedése.
És vooolt. Máááásik.
A honvédelem minisztere (Keleti György) az állítólag légterünkbe látogató földön kívüliek vélt járműveire gyorsabban hajlandó felfigyelni, mint az engedély nélkül idegen légterekbe kószáló saját gépeinkre. Mi több: igyekszik bagatellizálni mindkét ügyet. Ahogyan egész haderőnk roppant sajátosan kezd működni: tábornokok kényszerülnek lemondani, mert helyőrségeiknek nem hitelez tovább a városi pék, fűszeres, vagy villanyszámlás; repülőteret zárunk be, mert nincs pénz a fenntartására; tovább kurtítjuk a sorkatonai szolgálatot; ugyanakkor e „sóher” helyzet közepette – állítólag – az a biztos jövő koncepciója: hivatásos hadsereg kell. A rávalót valahonnan, valahogyan, majd csak összeguberáljuk.
Felfegyverzett vadászgépet adunk el vitrinnippként csomagolva; szétszerelt harckocsit hulladékvasként címkézve; ha lebukunk a határon – sebaj. A miniszter úr biztosan elnézi. Ahogyan neki is elnézik: ezt az erkölcsi mélyrepülést nem képes megfékezni; nem akar, vagy nem tud, másfajta, erkölcsbíróbb mércét állítani.
Igen. Volt. Másik.
Mélyponton a magyar bíróság hitele. A perek lassúak; az ítélethozatalok rendre megcsúfolják a társadalom igazságérzetét; milliárdos vállalkozások mennek tönkre, sokszor pusztán ügyvédi praktikák által; a cégek alapításának, működésének és ellenőrzésének kuszasága átláthatatlan, követhetetlen helyzetet teremtett; a törvényes helyzetek kiskapuival élve kisemberek tíz– és tízezreit rövidítik meg ügyes vállalkozok és az ő ügyvédeik; de törvényeink őrei – látszólag a helyzet magaslatán. Állítja ezt az igazságügy miniszter (Vastagh Pál), aki személyes sértésként aposztrofálja a menesztéséről felröppenő találgatásokat.

Elég. Lenne még, számos, de talán ez a hat is elegendő. Valamennyi a legutóbbi hetek hordalékából származik. Konkrét értelemben semmi közük, sem egymáshoz, sem a Tocsik-ügyhöz. Ami összeköti őket: közszolgálati szerepet alakító politikusokról van szó. Akik ugyan, a szó hagyományos értelmében, semmivel nem gyanúsíthatóak, meg nem vádolhatóak. Csak éppen: kétség férhet erkölcseikhez; s ha igaz az, hogy a rendszerváltás célja a napsütéscsinálás lenne, annyi sárdagasztó év után, akkor csak annyit mondhatunk: hát erre, bizony, még várhatunk...
 „A társadalmi intézmények túlnyomó részének, úgy látszik, az a célja, hogy az eszmék és érzelmek olyan alacsony fokára szorítsa az embert, amely alkalmasabbá teszi arra, hogy uralkodjon, vagy uralkodjanak rajta." – definiálta Chamfort, s szavaihoz legfeljebb annyit tehetünk hozzá: e sorok írója talán ma is öngyilkos lenne; miképpen a jakobinus rendszerváltók idején tette... Igen: ez (volt) a politika erkölcsi üzenete 1996-ban. Illesszük mellé az erkölcs ezoterikus báját, mondjuk, Jászi Oszkár korszerűtlen megfogalmazásában: „Az erkölcs tehát egyértelmű a társadalomra hasznossal. Ez az erkölcs alapkaraktere, mely állandó és változatlan benne, bármennyire is elhomályosul tudata a társadalom tagjaiban.” Beláthatjuk: nincs, nem is lehet itt közös nevező. Hacsak, igen, hadd gondoljam végig; hacsak nem ezt a társadalmat akarjuk, mi, valamennyien!? Ezt; ami volt. Azt – ami lesz…? És isten őrizzen meg bennünket attól, amik lehetnénk! Mert hogyan néznénk majd akkor; naiv, idealista nagyapákként; unokáink kőkemény, hideg, érzelemmentes tekintetébe; hogyan hát...!? És ne tessék most cinikusan azt kérdezni: kinek lesznek itt unokái? Mert: lesznek. És látni fognak; és megmérettetünk majd akkor, valamennyien.
Írtam, gondoltam mindezt - 1996. november 18-án. Ezért, hogy keveredett írásomban a jelen idő a múlt idővel. Mert most, hat évvel később, soraim felelevenítésével kettős szándékom volt. Az egyik: felmutatni, ismét, az amnéziában szenvedőknek azt: hogyan is gondolkodott a szocialista-liberális kormány erkölcsről és etikáról – akkor. A másik: megmérettettünk, és híjával találtattunk. S ha nem figyelünk oda, akkor darabokra is szaggattatunk…

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra