„Idő van; mondjuk manapság, amolyan pestiesen. Idő van, újra. Mikor is szoktuk mi használni ezt a kifejezést? Ha arra akarunk utalni: mérhetőekké váltak cselekedeteink, s az azokra fordítható idő. Mérhetünk és megmérettethetünk. A dolgok újra nem rajtunk kívül, nem tőlünk függetlenül történnek.
Fontos persze a mérőeszköz szerkezetének ismerete is.
Eleink valaha a fény jelzéseit követték. Hajnalelőn keltek; hold arca alatt nyugodtak le. Éber létüket a munkához szabták; a munka mennyiségét a fény, a világosság időtartamához. Majd megtapasztalták az árnyak rövidülését és hosszabbodását; annak fénytől függő ritmusát; talán meg sem szerkesztették az első napórát, csupán egy magányosan álló fa természetes árnyékát ruházták fel azzal, amit jóval később greenwichi időnek neveztünk el.
Idő van; de ennek súlya ma sem mérhető, mégoly pontos digitális szerkezetekkel sem. Hármas szorításban élünk; ember és társadalom; ember és természet; ember és ember közötti viszonyok pontos tisztázásának kényszerében.
És amivel mérnünk adatik: ködóra csupán.
Hol sűrü, hol csalókán áttetsző foltokban gomolygó árnyak fedik le a megújuló létezés valódi, növő vagy fogyó árnyékát. A lehetőségek valódi kontúrjait. És ne tagadjuk: e köd nagy részét mesterségesen, ködgépekkel gerjesztik, olyan, hivatásos piro- és másfajta technikusok, akik eddig a vásári látványosság hókuszpókuszaival próbálták eltakarni a színpadon folyó gyatra produkciót, s akik ma már azért gyújtogatják görögtüzeiket s kurblizzák ködgépeiket, mert félnek a megújuló, a semmiféle álarcból nem kérő, a díszleteket ledöntő – valódi élettől.
De valljuk most be: ez a valódi élet is görcsös produkcióvá satnyult, többszörösen is. Hibázott, amikor azt hitte: a szabaddá vált társadalom lehetőségeivel szabadon élő megannyi pártnak és pártembernek csupán töredéke korrumpálható a rövid lejáratú hatalom illúziójával. Mert mi történt? Számtalan jobbító szándékú törvénytervezet futott zátonyra szánni való parlamenti marakodás és leplezett obstrukció okán; miközben helyi szinteken alig leplezve (volt, hol leplezetlenül) folyt a régi politika kiszolgálóinak gazdasági hatalomhoz juttatása. Hibázott ez a valódi élet akkor is, amikor azt hitte: negyvenesztendőnyi politikai szmog után elég egyetlen lélegzetnyi szabad levegő ahhoz, hogy már senkit se lehessen becsapni. És mi történt? Zeng az énekszó: mennyivel jobb volt itt tíz vagy tizenöt éve. És ha Kádárt nem is; de az épp úgy nemzetközi politikai érdekeket kiszolgáló és a nemzetközi gazdaságpolitikai alkukat kifinomultan végrehajtó „szakértői” kommunista kormányt már visszasírják; Záhonytól Mohácsig…
Igen: megkérdezem. Nekünk Mohács kell?
Hibázott ez a valódi élet akkor, amikor nem lépett fel idejekorán az írástudók új árulói ellen. Akik képesek a kicsiny vagy nagyobb koncért ma is hazudni; akár csak úgy, hogy félbevágják mondataikat és félbevágják mondatainkat. Akik elhintik írásaikkal a jólét-nosztalgia gyomnövényeit; de nem beszélnek arról: hogyan is működött valójában ez a nagy kelet-európai ócskapiac? És nem beszélnek arról: ki és mi szegényített is el minket valójában; s elszegényíthetett-e – hiszen sohasem voltunk gazdagok…? És dühödten támadják a magyarság nemzeti létét és tudatát jobbító szándékokat; alapítványpanamákról beszélnek, miközben alapítványi pénzekből próbálnak szánalmas ellenSzárszókat létrehozni; korrupt kormánytisztviselőkről cikkeznek, miközben szemérmesen elsiklanak a társadalombiztosítási önkormányzat első lépéseinek objektív kommentálása elől.
Melyek is voltak ezek?
Egészségügyi szakemberek helyett politikusok delegálása; a százezres nagyságrendű jövedelem önmegszavazása; irodaház építése – miközben kórházak, kórházi osztályok válnak működésképtelenné vagy élnek napról napra – hozott gyógyszerből; és amit itt is kiemelnék: az a politikai szövetség sietős deklarálása a baloldal pártjaival.
Csak futó gondolatként jegyzem meg: biztos-e, hogy ez – a politikai küzdelmektől függetlenként vélelmezhető társadalmi érdekszervezet – a későbbiekben nem lesz-e hajlamos eljárásai során valamilyen politikai diszkriminációra? Nem kérdezném ezt, ha működésének eddigi ingája máris nem a politika küzdőtere felé lengene ki…
És igen: hibázott ez a valódi élet akkor, amikor azt hitte, hogy itt nemzetet alkotó népesség él, s hogy e népesség egyedeiből a változás lehetősége kiölte az önzést, a félelmet, a kivárók rejtőzködését; s igen, hogy a kényszerinternacionalizmus pusztulása kiölte a nemzetellenességet.
Nem így van.
A kérdés ma így hangzik, mindezek után és mindezek ismeretében: vezetni, vagy építkezni?
A válasz nem az egyikről való lemondás, hanem a kettő közötti fontossági sorrend megállapítása. A súlyozás. Ha akarják: az idő súlyának súlyozása.
Számomra úgy tűnik: az utóbbi években a vezetés megszerzésére és megtartására fektettük a hangsúlyt; sokszor az építkezés lehetőségeit is ezen előbbinek alárendelve. Megfeledkeztünk valamiről, amire pedig épp a szovjet birodalom annyira áhított, mégsem várt bukása is tanított: a leghosszabb vezetés ideje is, előbb vagy utóbb, de – lejár. Elfogadható cél csupán a társadalom vezetése lehet, ám ez nem szükségszerűen politikai pozícióból valósítható meg!
Sokszor elhangzik: nincs olyan személy, olyan egyéniség, olyan, mindenkire ható sugárzással áldott vezető, akit követni tudna az ország. Én azt mondom: mindenkinek van karizmája. Lehet, hogy csak egyetlen emberre hat. Talán százra. Talán egy egész településre. És talán tud hatni – önmagára is. Magába nézve felismerni képes a szavaim elején említett hármas szorítás lényegét. Hogy csak úgy maradhatunk élve a természetbe rejtett pokolgépeink ellenére, ha visszatérünk a természet szeretetéhez, s nem szennyezzük tovább. Hogy csak úgy építhetünk emberszabású társadalmat, ha azt nem politikai ideológiák ingatag alapjaira, hanem a nemzeti kultúra gránitposztamensére alkotjuk. És ember és ember viszálya között csak a kemény szeretet igazát fogadhatjuk el.
Mert a valódi szeretet – állhatatos és kitartó. Keményen védelmez a hamis próféták ellen. És ma azok a hamis próféták, akik fellépnek a nemzeti arculat újrakarakterizálódása ellen. Tudjuk ezt; erre hát több szót ne is vesztegessünk.
Szóljunk, pontosabban kicsit, feladatainkról.
Tanítókra van szükségünk, olyanokra, akik ismerik és megismertetni képesek a magyarságtudat elemeit. Írókra, olyanokra, akik újra a puszták népének nyelvén képesek szólani. De mindenekelőtt – és mindebből következően – újra meg kell tanulnunk kommunikálni egymással. Nem újságpéldányszámokat és frekvenciákat kell kergetnünk; ezekről sem mondhatunk le, persze; de – fedezzük fel újra a lócákat, a padokat, a kertszomszédokat. Szóljunk, ha kell, kéretlenül is akár. Munkánk legyen tisztességünk bizonyítéka; s tisztességünk bizonyítsa szavaink igazát.
Szólnom kell még valamiről. Azokhoz, akik itt vannak, s azokhoz, akik – ezért vagy azért – távol maradtak. E tanácskozás védnökeinek szándéka – amolyan egyenes beszéd. A támadóké és a meghátrálóké is az. De hadd emlékeztessek most mindenkit arra a vitára, amely egy esztendeje robbant ki, egy bizonyos tanulmányt követően.
Számomra e vita legfőbb tanulsága az volt: mily számos is valójában az ellenségünk. Akik, amíg lehetett, szították is közöttünk e vitát, arra várva: felfaljuk egymást. Nem ez történt: a távolító beavatkozás inkább közelítette egymáshoz az őszinte szándékokat és kipergette kalászunkból a ki nem érlelt szemeket; a magtalan magvakat.
És ma úgy érzem: akik vállalták e tanácskozás szellemiségét, azok kalászos szavaiból kedvünkre való kenyeret süthetünk; s kitart majd lisztünk – tavaszig.”

* * *

Hosszú idézet volt… A fenti írás szövege az 1993-as Szárszói Találkozóra készült; olvasható a tanácskozás antológiájában. Most, hogy felelevenítettem, nem önmagam utólagos vállon veregetése volt a célom. Hogy én milyen okos voltam; hogy már akkor megmondtam. Pusztába kiáltott szó maradt; hát nincs miért dicsekednem vele. De kicsit később visszatértem rá: 2001 őszén, a Széchenyi Kör rendezvényén…

* * *

„Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt ’bennszülötté” ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.”
Korhű mondatok? Igen. Akkor is, ha tagadni próbáljuk őket; akkor is, ha sietve hozzátesszük: nem ma születtek. Németh László kezdte e szavakkal maradandó előadását Balatonszárszón, augusztus 25-én, 1943-ban. Meg is szenvedte őket… Most, tizenegy évvel a rendszerváltó kísérlet után, Németh László századik születésnapját köszöntve, két megoldás között választhatunk. Az első: tiszteletköröket futunk az életmű előtt, megfeledkezvén annak kényesebb pontjairól, azaz besodródunk az ércnél maradandóbb, de bazaltnál porlóbb anyagot használó szoborállítók közé. A második: újra és újra megismételjük felrázó gondolatait, hozzátéve – semmi lényeges nem változott.
Mondhatjuk persze: állami életünket nem idegenek vezetik. Így van. De különös eszmék hirdetőinek szorításában élve kormányoznak; meg kell felelniük egy folyamatos intolerancia agresszivitásának; s be kell érniük a puszta bocsánatkéréssel, ha valamely kereskedelmi televízió a miniszterelnök életének kereskedelmi értékét, a bérgyilkosok vérdíjának összegét tartja jó poénnak… Nagyjaink maharadzsák-e? Felelhetünk nemmel – de túl sok a korrupció, vagy annak gyanúja, s túl kevés a megdönthetetlenül tisztességes lélek. Kizsákmányolnak-e gazdaságilag? Tíz esetből kilencszer nem hallatszik oly messzire a tiltakozó szó, mint most, a győri Danone esetében. Idegen civilizációk selejtje ellen küzd évtizede már a magyar kultúra; egyre nehezebb helyzetbe kerülve. Igen: erkölcsünkben és testünkben nyomorodunk. Az utóbbira egy mai adat (a rádió hírei között hallottam, idefelé jövet): közel kétszázezer emberrel fogyatkozott népességünk az utóbbi években.
Kiáltó szó kell – a szellem napvilágáért. Tornai Józseféhez hasonló mondatok; aki például így fogalmazott: „Az, hogy a nyugat-európai szabadságtechnikákkal kapcsolatban és azokkal együtt a nyugat-európai nihilizmust kapjuk, nyugat-európai immoralitást, a szellem majdnem teljes kiüresedését, az megdöbbent.” Elhangzott Balatonszárszón, augusztus 28-án, 1993-ban… Egy találkozó, amely után sok minden történhetett volna; de amely után (sem) történt oly sok… Illetve – nagyon is sok minden történt. Például: az említett találkozón, 1993-ban, még úgy fogalmaztam: „Szólnom kell még valamiről. Azokhoz, akik itt vannak, s azokhoz, akik – ezért vagy azért – távol maradtak. E tanácskozás védnökeinek szándéka – amolyan egyenes beszéd. A támadóké és a meghátrálóké is az. De hadd emlékeztessek most mindenkit arra a vitára, amely egy esztendeje robbant ki, egy bizonyos tanulmányt követően.
Számomra e vita legfőbb tanulsága az volt: mily számos is valójában az ellenségünk. Akik, amíg lehetett, szították is közöttünk e vitát, arra várva: felfaljuk egymást. Nem ez történt: a távolító beavatkozás inkább közelítette egymáshoz az őszinte szándékokat és kipergette kalászunkból a ki nem érlelt szemeket; a magtalan magvakat.” Mondtam ezt – 1993-ban.
Ma, nyolc esztendővel később azt kell mondanom: tévedtem. A gyűrű – amelyet kívül és belül egyaránt építettek – bezárult. A szekértáborok alattomos küzdelme élesebb, mint bármikor; a senkiföldjén, a józan ész mezején, csak meglapulni lehet. És megidézni Németh Lászlót, amikor alkalom van rá, kiváltképp kényes mondatait. De cáfolni például azon kijelentését „…sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma. Csak az értelmiség hivatását ne felejtsék el.” Ebben, 1943-ban, talán igaza volt Németh Lászlónak. A gondolat talán még 1993-ban is megidézhető volt. Ma – csak nyűg, fölösleges tehertétel.

* * *

Véltem és mondtam – alig több mint fél esztendeje. Most, amikor felidézem a kemény szavakat, ismétlem: nem a „bezzegezés” szándékával teszem. De hangsúlyozottan is újra és újra ki kell mondanunk: nem voltunk elegen… Nem voltunk elegen… És nem azért, mintha a másik oldalon többen lettek volna…  Most – itt a harmadik esély. Az összefogás harmadik esélye. Nem lesz könnyű.
Néhány napja azt olvashattuk itt, a honlap egyik írásában: a szabaddemokraták kormányzati szerepe vélhetően elhanyagolható lesz; nem kapnak fontos, lényeges tárcákat. Ma már tudjuk: nem így van. A szocialisták beáldozták az oktatást. Hiába özönlöttek választmányi ülésükre a telefonok: ne mondjanak le róla, mert stratégiailag nagyon fontos terület. Megkapták. Ahogyan az informatika területét is – e pillanatban még csak emocionálisan sejthetjük, hogy mivel jár(hat) az informatikai adatok kezelésével, a hírszolgáltatás elektronikai területével, a világháló kontrolljával összefüggő terület kormányzati felügyelete. És megkapták a kulturális tárcát is – mert naivitás azt feltételezni, hogy Görgey Gábor (aki a Vörösmarty téri „oroszkrémtortás” szocialista szeánszon kijelentette: olyan országban akar élni, ahol a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” csak futballmeccsen hangozhat el) vajmi keveset is fog tenni a nemzeti identitás megőrzéséért, gyarapításáért.
Most – ez van. Így és ennyien tartunk a harmadik esélynél. És ha ugyanannyian maradunk, ugyanannyi lehetőséggel – az annyi lesz négy év múlva is, amennyi most volt.
Az elégségesnél – kevesebb.

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra