Zengik a dalt üde, mámoros ajakkal: a múltat végképp eltörölni. Még akkor is, ha amúgy eltörölhetetlen. Legfeljebb – kisajátítjuk. Mint most a Millenáris Parkban látható Álmok Álmodói – Világraszóló Magyarok kiállítást. Amelyet inkább bezártak két napra, azért, hogy ugyanazt ünnepélyesen – megnyithassák…
Kedden, június negyedikén körfaxban értesítették a lapok szerkesztőségeit: másnap, június ötödikén, szerdán, délelőtt tíz órakor sajtótájékoztatót tart Mizsei Zsuzsanna, a Millenáris Kht. ügyvezető igazgatója és Gál J. Zoltán kormányszóvivő az Álmok Álmodói – Világraszóló Magyarok kiállítás megnyitása alkalmából. Enyhén szólva – különös hír, különös fogalmazás. Hiszen soktízezer ember látta már ezt az impozánsan felépített tárlatot; elismerő tudósítások igazolták vissza a rendező és a koncepció tökéletességét. Most viszont – megnyitják. Miután egy nevetséges indokra hivatkozva – bezárták.
Mert azt talán nem kell mondanunk: azzal, hogy a Kht. korábbi igazgatójának megbízatása lejárt – korántsem kerültek veszélybe a Millenáris Park futó szerződései, s az alkalmazottak munkaviszonyai, esetleg munkabérei. Jogorvoslati lehetőség még egy cég önfelszámolási eljárása, működésének hatósági eljárás során történő váratlan megszüntetése, s egy sor egyéb helyzet előállása okán is van. Nota bene: a magyar határátkelőhelyeken a korábbi miniszterelnök lemondása és az őt követő új miniszterelnök beiktatása közötti időben vajon ki volt-e írva, hogy „átmeneti ideig, felelős magyar miniszterelnökünk nem lévén, szüneteltetjük a jogállamiságot”. Ugye, nem volt ilyesmi sehol sem kiírva…?
Mert ezt, ilyesmit, csak „a múlt megszületett” szlogen hirdetői állíthatnak. És sajnos, úgy, hogy az ember – szégyenkezik. Abban a különös helyzetben, amelyben találhatta magát, június ötödikén reggel a Millenáris Parkban. Gál J. Zoltán buzgó teatralitása – még magyarázható. Jó szocialista tanítványként, atyja sarjaként, teszi a dolgát… Ám a birtokba vevők delegációja – felettébb tanulságos és felettébb elszomorító. Ahogyan Mizsei Zsuzsa mellett –afféle eminenciásokként – dölyfösen feszített Füzessy Tibor és Bartók Tivadar. Jelenlétükkel is nyomatékosítva: itt politikai döntés született. Egy darabka konc máris odavettetett… A Millenáris Park természetesen – nem a polgári erők politikai centrumaként működött. Koncertek, kiállítások, szakmai fórumok (falai között tartották például tavasszal a vidéki polgármesterek találkozóját is) számtalan lehetőségét biztosította. Mégis – mit tartott fontosnak leszögezni a sajtó (mondanom sem kell: melyik része…) Mizsei kinevezésének napján? „A Millenáris Park a Fidesz-kormány egyik fő kultúrpolitikai beruházása volt. Az épületben rendezte be főhadiszállását a Fidesz mindkét választási fordulóban.” S a kinevezés hátterében az áll: „Medgyessy Péter kormányának az a szándéka, hogy a Millenáris Parkot visszaadja a főváros polgárainak, hogy a politika helyett a kultúráé legyen a főszerep a Millenáris Park intézményeiben, és hogy a park politikai rendezvények helyszíne helyett a huszonegyedik századi magyar és nemzetközi kultúra fellegvárává, az ország kulturális jelképévé váljon.”
Ezzel azért egyszer már illene elszámolnunk. Lassan eljelentéktelenedik: ki mit tett (vagy nem tett) a hetvenes, nyolcvanas években. S felértékelődik a jelen és a közelmúlt. Tegye fel ki-ki azt a kérdést: mikor kezdődött számára a rendszerváltás? Van, aki az ötvenhatos forradalomtól számolná az éveket, egy folytonos belső dacra hivatkozva, amelyet talán valóban érzett – ne vitassuk el tőle. Mások talán a hatvannyolcas nyugati és közép-európai antiszocialista időkben eszméltek; s még többen a nyolcvanas évek elején, amikor terjedni kezdtek a szamizdat-irodalom jelzései. Monor? Galamb-utca? Lakitelek? A sort a Hősök tere és a 301-es parcella zárta, 1989-ben. A végleges cezúra napja az volt: 1989 június 16. Aznap eldöntetett: a múltat valóban végképp el kell törölni. Vagy – a másik tábor részéről – át kell festeni, restaurálni kell, kopásait leglettelni, kicsit átpolírozni, satöbbi…
A Millenáris Park minapi jelképes elfoglalása talán az utolsó ténybeli jelzése annak az igénynek: ideje alaposan átgondolnunk azt, hogy ki mit tett a rendszerváltás sikeréért 1989 óta, és ki mit tett e szándék ellenében? Amely szándék egyértelmű volt. Mi történt 1956-ban? „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk fekszik” – mondotta 1989 június 16-án Orbán Viktor. Abban a beszédben, amelyet oly sokan emlegetnek, de valójában oly kevesen emlékeznek rá… Ezen mondatokra például: „…értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”
Harminchárom esztendő telt el 1956 és 1989 között. Az évtizedek fokozatosan változtak; a nemzet pacifizálódott; a diktatúra szó mellé jelzőként telepedett a puha, s megismerhettük a gulyáskommunizmus kifejezést is. Ez nem ment volna egyedül – nem ment volna könnyen akkor, ha az a bizonyos „élcsapat” egyedül marad. Kellettek hozzá azok a támogatók, akik ma – és az eltelt évtizedben – továbbra is aktív tevékenységet folytatnak. Ha kell: ismét együtt hazudnak velük, akár a Millenáris Park élén, elfogadván a koncot… Ezért kell odafigyelnünk rájuk. Ezért kell ma emlékeznünk és emlékeztetnünk – őket is… - 1989-re.
Vissza a kezdőlapra