Talán a kokárdák feltűzése után kezdődött minden. Addig minden a rendes kerékvágásban haladt: a szocialisták vágták a centit, úgy hatvan-hetven napja már, a polgári erők koalíciója pedig tette a dolgát. Törvényeket alkotott, kommunikált, dolgozott. Majd – feltűztük a kokárdát. Megvallottuk identitásunkat. Vállaltuk, hogy itt kell élned s halnod. Nem az országért, hanem a hazáért. Nem a népességért, hanem a nemzetért. És akkor – elkezdődött a pokol. Szinte mérhetővé, de mindenképp érzékelhetővé vált az indulat-hullám, amely az egekig csapódott. Félelmetes volt – és érthetetlen.

     Igen. Érthetetlen. A sajátos összefogás győzelmét arató ellenzék szinte minden tagja, az őket támogató sajtó munkásai, s a „nép hangja” szinte egyöntetűen skandálta: sovinizmus, irredentizmus, fasizmus. Mondták ezt a zászlódíszekre és a kokárdákra hivatkozva. Harsogták a „hajrá Magyarország, hajrá magyarok” jelmondatot citálva, elborzadt hangsúlyokkal. Hallottam – és nem értettem. Nem az észérvekkel vitatkoztak. Cáfolni sem próbálták józan, tiszta, hűvös logikával a polgári kormány által elért eredményeket és a további célok megvalósíthatóságát. Sokan persze ezzel kezdték, tárgyilagosságot mímelve, de csak azért, hogy – szavaiknak mintegy hangsúlyt adva – átcsapjanak a fentebbi riogatásba. Mások nem is bíbelődtek szakmai részletekkel – csak és kizárólag érzelmi alapról indítottak. Ravaszul azt állítva mindeközben: az politizál érzelmi alapon, aki kitűzi a kokárdát. De érzelmi alapjai szélsőségesek, sőt, nem méltóak az európaiság fogalmához.

     Azért fontos, hogy ezt ne feledjük el. És fontos, hogy megpróbáljuk megfejteni a talányt: miért oly gyűlöletesek az identitás jelképeinek vállalásai? Honnan s miért érzik kirekesztettnek magukat akkor, amikor kirekesztésről beszélnek – egy kitűzött kokárda kapcsán?

     Sokszor, nagyon sokszor beszéltünk a kemény és a puha diktatúrák korszakairól. Mégsem eleget. Mert azokban az évtizedekben ivódhatott bele mélyen mindenkibe – a félelem. Attól, ami egy svájci számára természetes. Tudatosan említem elsőként ezt a ridegnek, hidegnek gondolt és mondott soknemzetiségű nemzetet. Lépjünk be bárhol az ország területére: ha körültekintünk, látjuk lengeni valahol az ország és az adott kanton lobogóját. A német, osztrák, francia öntudatról nem is beszélek: természetes módon vannak jelen az országok mindennapjaiban a nemzeti színek. Mi viszont úgy töltöttünk el negyvenöt esztendőt, hogy magyarságunk hétköznapi megvallása – bűnnek számított. Nem a hivatalos protokollal megalázott, engedélyezett össznépi ünnepekről beszélek – hanem azokról, akik torkának fél órával az ünnepségek vége után már gumibotot szorítottak a rend őrei. Himnuszunk nem hangozhatott el a szovjet himnusz kísérete nélkül; s a Szózatot szinte mindenhonnan „kiváltotta” az  Inernacionálé. Negyvenöt éven át…

     A korszak mottójaként is felfoghatjuk Boldizsár Iván mondatait; sőt, identitás-tudatunk „szeptember tizenegyének” is nevezhetnénk azokat. „A reakció ma nemzetiszínű” – írta az Új Magyarország hasábjain, 1945 szeptember 11-én – „soviniszta jelszavakkal sok tévelygő lelket kaparint hálójába; oly embereket, akik soha fasiszták nem voltak, a demokráciával rokonszenveznek, és mégis bizonyos dolgok miatt hátat fordítanak neki s a reakció ötödik hadoszlopát erősítik.” A reakció nemzetiszínű, állították már akkor is – a tiszavirág-életűnek bizonyult demokrácia hajnalán. Már ’45 őszén hozzáláttak a bűnös nemzet képének kialakításához; ez a törekvés  árnyékolta le az első szabad választásokat; és ez a vád motiválta négy évtizeden keresztül azt a politikát, amely „szocialista demokrácia” néven került be a történelemkönyvekbe. Ez az a kivétel, amikor jogosan van jelzője az amúgy önmagában álló, erős fogalomként ismert demokráciának. Tudnunk kell: milyen is volt (és lehet…) a demokrácia szocialista változata.

     Szabad-e ismét fiókba tennünk a kokárdát? Szabad-e "pacifizálódnunk"? Szabad vagy sem - előbb-utóbb megtesszük. Legalábbis azok szerint, akik így vélekednek rólunk: "...inkább valószínűsíthető, hogy még a leglelkesebb polgárok is belefáradnak kissé a lelkesedésbe, a tikkasztó nyári melegben. Előbb-utóbb inkább a Balatont, meg a rántott halat fogják preferálni a gyújtóhangú utcai demonstrációk helyett; jobban fognak aggódni egy esetleges arab-izraeli háború kitörése, illetve egy iraki-amerikai katonai konfliktus miatt fél év múlva, mint Pokorni búskomor helyzetértékelése miatt; többet ér nekik majd a tél és a karácsony előtt hirtelen megvastagodott pénztárcájuk, mint az egymás vállát átkaroló ellenzéki politikusok könnyes szeme himnuszéneklés közben. A magyar ember már csak ilyen..." (Az idézet szerzője gondolatait az Internet portálok egyikén röpítette világgá; neve, ha van is, nem áruvédjegy. Azért, ha a véletlen folytán ráismer itt közölt gondolataira, elnézést kérek tőle, amiért - a nyelvhelyesség szempontjából - kicsit kijavítottam azokat. Hiányzó vesszők, névelők, satöbbi - a magyar nyelv, sajnos, egy kissé kényes jószág...)

     A lényeg: bár a választásoknak már valóban vége, de a választásnak még nincs. Az csak most kezdődik. Itt kell élnünk és halnunk, és itt kell identitást választanunk. Mert az - valóban választható is.
De nem cserélgethető...

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra