Vissza
a kezdőlapraVÁLASZTÁS A MÉRLEGEN
Immár kihirdetve a hivatalos végeredmény, áttekinthetjük a történteket anélkül, hogy az eredmény befolyásolásának — csalárd — vádjával illethetnének. Vizsgálatunkat három pont köré csoportosítjuk: a „kormányváltó többség”, a „választási csalás” és az 1997. évi C. törvény köré. Ahogyan távolodunk a választásoktól időben, úgy fognak „madártávlatból” a helyükre kerülni azok a részletek, amelyeket a csatározások hevében sokan nem vettek észre. A sajtóháborúban egyes hangok aránytalanul fölerősödtek, mások pedig el sem hallatszottak a többség füléig sem, nemhogy a tudatáig.
Kormányváltó többség?
Először is szögezzük le: a választás eredményének ismerete nélkül dobott be az MSZP és az SZDSZ (egyébként feltűnő összhangban) egy szlogent: „a többség kormányváltást akar”. Lássuk hát feketén-fehéren azokat a hivatalos szavazatszámokat, amelyekből mandátumok lettek:
Szavazatszám Pártok neve Választókerületekben Területi listán Összesen Mandátumszám Fidesz-MDF MSZP MSZP szövetségben SZDSZ Egy pillantásra látszik: a választást a bejelentett pártszövetség, a Fidesz-MDF nyerte meg, a mandátumot eredményezett voksokból 75 660-nal kapott többet, mint az MSZP és bejelentett szövetségesei. A be nem jelentett első fordulós szövetséges, az SZDSZ szerzett szavazatainak számától ezzel a módszerrel eltekintünk, ami Vecsernyés Sándor beadványának afféle egyszerűsített változata (erről lejjebb bővebben szólunk).
A Fidesz-MDF győzelmét jól jelzi az is, hogy a második fordulós mandátumokat (a 131 egyéni választókerületi versenyt) 57,25—42,75 százalékos arányban nyerte meg a polgári szövetség, míg az első fordulóban csupán 44,44—55,56 százalékos vereséget szenvedett az MSZP-től és szövetségeseitől, mármint egyéniben.
Ha az adatokat meggondoljuk, a második választási fordulóból egyértelműen kiderül: az MSZP és az SZDSZ, ha előre bejelentik a szövetségüket, bizonyosan veszítettek volna. Van tehát egy választói csoport, amelyik nem támogatja az MSZP-SZDSZ koalíciót.
Summa summarum: az MSZP gyengébb a Fidesz-MDF szövetségnél, továbbá a koalíció valós választói támogatása jó esetben is csupán ötvenszázalékos.
Választási csalás?
A választási törvényt, az 1989. évi XXXIV. törvényt annak idején két okból alkották meg ennyire bonyolultnak. Egyfelől az a politikusi bölcsesség vezérelte a tényleges törvényalkotókat a Nemzeti Kerekasztal mellett, hogy ne bomoljon túl sok pártra a politikai paletta, ami kormányzásképtelenséghez vezetne, másfelől pedig az, hogy a relatív győztest a mandátumkiosztás rendjében megjutalmazva stabil kormányzást eredményezzen minden választás.
A törvény eredeti szándéka ésszerű. Matematikusok tanúsítják, hogy a számítási algoritmusok jók. Háromszor be is vált a törvény. Akkor most miért nem működött?
A mostani „kudarc” okára véleményünk szerint a választási eljárást újraszabályozó, „átfogó választási kódex”-ben érdemes keresnünk a választ. Ez az 1997. évi C. törvény.
Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatók oly bőszen hallgatnak az idei választásokról, és az arról alkotott előrejelzéseikről. A választás és a közvélemény-kutatás között ugyanis nincsen érdemi tudományos eltérés, egyszerűbben szólva a közvélemény-kutató is „választást tart”, igaz, kicsiben, de a lakosságról ismert egyéb, bizonyosan igaz adatok és a statisztikai módszertan segítségével elméletileg kizárható, hogy az összes közvélemény-kutató pontosan ugyanakkor és pontosan ugyanúgy tévedjen. Magyarán tudományos nonszensz, hogy ha az összes közvélemény-kutatónál egyformán kijön április 4-én és 10-én, hogy a Fidesz-MDF abszolút többséget érő előnyt mutat, akkor tudományosan kizártnak tekinthető, hogy április 7-én ne azt kapjon. Most mégis ez történt.
Márpedig a közvélemény-kutatás természettudományos módszertant alkalmaz, következésképpen nem fogadhatja el az április 7-ei eredményt. Tiltakozni viszont nem tud, így inkább hallgat.
Miért nem volt újraszámlálás?
Lássuk hát az 1997. évi C. törvényt! Ez a „választási kódex”, nagyralátó alkotói szerint majdan az európai uniós választások hazai lebonyolítására is alkalmas leend.
Megjegyezzük, hogy a jogszabályért politikai értelemben Kuncze Gábor a felelős, aki mint belügyminiszter felügyelte a létrejöttét, és 1997. szeptember 10-én exponálta a törvényt a T. Házban.
A továbbiakban dőlt betűkkel hozzuk a törvény szövegét, normállal a megjegyzéseinket.
A törvény az első fejezetében, az Alapvető szabályok közt kimondja, hogy
2. § E törvényt kell alkalmazni:
a) az országgyűlési képviselők választására,továbbá, hogy
3. § A választási eljárás szabályainak alkalmazása során a választásban érintett résztvevőknek érvényre kell juttatniuk az alábbi alapelveket:
a) a választás tisztaságának megóvása, a választási csalás megakadályozása,
b) önkéntes részvétel a jelölésben, a választási kampányban, a szavazásban,…
d) jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás.Ismételjük, ezek alapvető szabályok.
Azonban a törvényalkotó, sajátos szemlélettel, nem érezte alapvetőnek, hogy a jogszabályban szereplő alapfogalmakat is előre tisztázza. Erre csak a 149. §-ban kerített sort, és ami még furcsább, a definiált fogalmak sorából hiányzik nemcsak a „választás” és a „szavazás”, de a „szavazat”, a „szavazatszámlálás”, az „eredmény”, az „újraszámlálás”, az „ismételt számlálás” és a „jelölt” fogalma is. Emiatt éppen a legfontosabb terminus technicusok értelmezésében bizonytalanít el a törvényszöveg.
Minden további érvet megelőzve kell szólnunk arról, hogy az „újraszámlálás” ismeretlen a törvény számára, „ismételt számlálás”-ról pedig a 72. § rendelkezik, így:
(7) Ha a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt által elért szavazatok számának különbsége az összes jelöltre leadott érvényes szavazatok egy százalékát nem haladja meg, vagy szavazataik között a különbség kisebb, mint az érvénytelen szavazatok száma, akkor a szavazatszámláló bizottság köteles az érvényes és érvénytelen szavazatokat ismételten megszámlálni. Az ismételt számlálást addig kell folytatni, amíg annak eredménye valamely megelőző számlálás eredményével azonos nem lesz. A jegyzőkönyvben ezt az eredményt, valamint az ismételt számlálás tényét rögzíteni kell.
Ha ezt elfogadjuk újraszámlálásnak, akkor megtagadjuk a demokrácia egyik alapelvét, miszerint senki sem lehet önmaga ellenőre!
Elmélyedve a szövegben, viszonylag egyértelműnek látszik, hogy a választás egy folyamat, amely legkésőbb a szavazás napja előtt 72 nappal kezdődik (4. § (1) bekezdés), ám hogy mikor van a „szavazás napja”, az például már rázósabb kérdés, mert a definíciók sorából kimaradt az első és a második forduló meghatározása is.
Ezen „apró részletkérdések” után, belegázolva a sűrűjébe, álljunk meg illő tisztelettel a következő passzus előtt:
6. § (1) A választási bizottságok működése és tevékenysége, valamint a választási bizottságok rendelkezésére álló adatok - törvényben megállapított kivétellel - nyilvánosak. A választási eljárás nyilvánossága nem sértheti a szavazás titkosságát és a személyhez, valamint a személyes adatok védelméhez fűződő jogokat.
Örömmel konstatálhatjuk tehát, hogy a választási bizottságok és a rendelkezésükre álló adatok nyilvánosak. Mik lehetnek hát a törvényben megállapított kivételek? Csak nem maguk a szavazólapok? Azokról a 75. § (3) bekezdése így rendelkezik:
A szavazólapokat a polgármesteri hivatalban az illetékes választási bizottság tagjainak jelenlétében kell elhelyezni, és 90 napig meg kell őrizni úgy, hogy illetéktelen személyek részére ne váljék hozzáférhetővé.
Remélhetőleg az „illetéktelen személy” fogalmán nem a választási bizottságok tagjait kell értenünk. Annál is kevésbé, mert a választási bizottságokat így határozza meg a törvény:
21. § (1) A választási bizottságok a választópolgárok független, kizárólag a törvénynek alárendelt szervei, amelyeknek elsődleges feladata a választási eredmény megállapítása, a választások tisztaságának, törvényességének biztosítása, a pártatlanság érvényesítése és szükség esetén a választás törvényes rendjének helyreállítása.
(2) Választási bizottságok:
a) a szavazatszámláló bizottság,
b) a helyi választási bizottság,
c) az országgyűlési egyéni választókerületi választási bizottság,
d) a területi választási bizottság,
e) az Országos Választási Bizottság.Ezek után nem lehet kérdés, hogy a választási bizottságok közül nemcsak a szavazatszámláló bizottságoknak van joguk belekukkantani a szavazólapokba, sőt a magasabb rendű bizottságoknak egyenesen kötelességük is (lenne), ha komolyan veszik a fentebb idézett 3. § a) pontját.
Vannak persze egyéb megkötések is a törvényben. Ezek közül fontos kiemelnünk, hogy
29. § (2) A választási bizottság döntését indokolással ellátott határozatba kell foglalni. A kisebbségi véleményt is - indokaival együtt - jegyzőkönyvben kell rögzíteni.
Igen ám, de:34. § (2) Az Országos Választási Bizottság
a) állásfoglalást ad ki a választással kapcsolatos jogszabályok egységes értelmezése és az egységes joggyakorlat kialakítása érdekében; az állásfoglalás ellen jogorvoslatnak helye nincs; az állásfoglalást a Magyar Közlönyben közzé kell tenni.És most lássuk a Vecsernyés-beadványt. A jogával élő állampolgár, Vecsernyés Sándor azt írta az Országos Választási Bizottságnak, hogy az 58. § világosan leszögezi:
A jelölt kiesik, ha a szavazás megkezdése előtt a jelölésről írásban lemondott, választójogát elvesztette, vagy meghalt. A kiesett jelölt nevét a jelöltek nyilvántartásából, illetőleg a szavazólapokról törölni kell.
A kiesett jelöltekre leadott szavazatokról pedig így rendelkezik a 69. §:
(4) Érvénytelen az a szavazat, amelyet…
c) kiesett jelöltre adtak le.
Mivel a törvény nem határozza meg másként, a dolog lényegét tekintve nem vitás, hogy a két forduló közt visszalépett SZDSZ-es (és MSZP-s) jelöltekre az első fordulóban leadott szavazatokat a töredékszavazatok összesítésekor nem lehetett volna figyelembe venni.
A jelen törvény fentebb idézett 2. §-a pedig egészen egyértelmű, idézzük újra:
2. § E törvényt kell alkalmazni:
a) az országgyűlési képviselők választására,tehát ezt a törvényt és nem másikat, és a legkevésbé sem egy négy éve elfogadott, jogvesztő határidejű döntést.
A helyzet az, hogy Vecsernyés Sándor mattot adott az Országos Választási Bizottságnak, amely az előbb idézett 29. § szerinti határozatban utasította el beadványát, és amely elutasításról a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az a 34. § (2) a) szerinti állásfoglalás, ezért nem tudja érdemben elbírálni.
Na, ezek után illett volna az egész OVB-nek fölállni és lemondani. Az ugyanis minden képzeletet felülmúl, hogy az OVB még azt sem tudja eldönteni saját magáról, hogy mit is tett: határozatot hozott-e avagy állásfoglalást, és ha egyszer a felettes joghatósága ebben igazítja ki, akkor vége a dalnak.
Hogy ne legyen még vége:
34. § (2) Az Országos Választási Bizottság
f) megsemmisíti a szavazás eredményét, ha olyan törvénysértést állapít meg, amely azt érdemben befolyásolta,
j) megállapítja és közzéteszi a választás országosan összesített eredményét.Ebből bizony nehéz mást kiolvasni, mint hogy az OVB feladata lett volna szembenézni a legenyhébb megfogalmazás szerint is százszámra érkezett beadványokkal — és az OVB-nek ehhez nem volt elég lelkiereje. Márpedig e testület állapítja meg „a választás országosan összesített eredményét” (igaz, ez már a sokadik „eredmény” a törvényben, de hát legalább az OVB-nek tisztelnie kellene ezt a törvényt).
Az OVB gyakorlata egész egyszerűen érthetetlen más okokból is. Lássunk néhány példát:
Az OVB elfogadta azt a gyakorlatot, hogy hiányosnak minősítette azokat a beadványokat, amelyekről így ír a törvény:
78. § (1) A panaszt és a kifogást (a továbbiakban együtt: kifogás) úgy kell benyújtani, hogy az legkésőbb a sérelmezett tevékenységtől, illetőleg döntés meghozatalától számított három napon belül megérkezzen. A kifogást elbíráló választási bizottság, illetve bíróság a benyújtott kifogásról a beérkezésétől számított három napon belül dönt.
(2) A kifogásnak tartalmaznia kell a törvénysértés bizonyítékainak megjelölését és a kifogás benyújtójának értesítési címét. A hiányosan benyújtott kifogást érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani.El lehet tehát utasítani az olyan kifogásokat, amelyeknek bizonyítékai a választási bizottság birtokában vannak, és attól jogszerűen nem vehetők el. Az OVB, amelyre vonatkoznak a már idézett 3., 6. és 21. §-ok is, egész egyszerűen elfogadta ezt a 22-es csapdáját, miszerint hiányos volta miatt nem tárgyalható azon kifogás, amelyiknek bizonyításához a jogszerűen meg nem szerezhető, ám — áttételesen — az OVB birtokában lévő szavazólapok kellenének.
Ugyancsak megvan a maga sajátos bája annak a megközelítésnek is, miszerint
69. § (3) Érvénytelen az a szavazólap, amely
a) nincs ellátva a hivatalos bélyegzőlenyomattal,viszont a bélyegzőt a szavazatszámláló bizottság kezeli. A szavazás egész menetét figyelembe véve evidens, hogy ha egy urnában lepecsételetlen szavazólapokat találnak, akkor — hogy is mondjuk? — minimálisan is szóba kerül az a gyanú, hogy az adott helyiségben dolgozó szavazatszámláló bizottság követte el a törvénysértést, amikor nem pecsételt (elvégre a 67. § (1) bekezdése világosan előírja nekik ezt). És az OVB egyetlen szavazatszámláló bizottság munkáját sem vizsgálta felül, amelyikben ilyen eset történt.
Lássunk még egyet, ami ugyancsak döntő mozzanat volt. A törvény a szavazatszámlálásról szóló, már idézett 72. § (7) bekezdésében kimondja:
(7) Ha a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt által elért szavazatok számának különbsége az összes jelöltre leadott érvényes szavazatok egy százalékát nem haladja meg, vagy szavazataik között a különbség kisebb, mint az érvénytelen szavazatok száma, akkor a szavazatszámláló bizottság köteles az érvényes és érvénytelen szavazatokat ismételten megszámlálni.
Ebből nem derül ki, hogy melyik szinten kell érzékelni az 1 százalékosnál kisebb különbséget. Az OVB ezt automatikusan úgy értette, hogy akkor a szavazatszámláló bizottságokban kiszámolt eredmény a döntő, holott a szöveg csak az ismételt megszámlálást teszi a szavazatszámláló bizottság kötelességévé.
Csakhogy ez két okból is vitatható álláspont. Egyrészt Az eredmény megállapítása című 73. § így fogalmaz:
73. § (1) A szavazatszámláló bizottság a szavazatok megszámlálását követően megállapítja a választás szavazóköri eredményét.
(2) Az illetékes választási bizottság a szavazatszámláló bizottságok jegyzőkönyvei alapján legkésőbb a szavazást követő napon összesíti a szavazatokat és megállapítja a választási eredményt.A törvény tehát nem írta elő az OVB-nek, hogy kizárólag a szavazatszámláló bizottságokra szűkítse le a „választási eredmény” létrehozóinak körét. És hogy még cifrább legyen, 1 százalékosnál kisebb különbség jött össze a legfontosabb számlálásban, a listás szavazatszámoknál. A XI. fejezet, az országgyűlési képviselőválasztás speciális feladatait taglaló törvényrész ezt hozza A szavazatok összesítése című fejezetben:
97. § (3) Az Országos Választási Bizottság a területi választási bizottságok jegyzőkönyvei alapján, azok beérkezését követően megállapítja a százalékos határt és azt, hogy mely területi listák juthatnak mandátumhoz; erről haladéktalanul értesíti a területi választási bizottságokat, amelyek megállapítják a területi választókerületi választás eredményét, amelyet jegyzőkönyvben rögzítenek.
Az OVB tehát arra az álláspontra helyezkedett, hogy negligálta a szavazás valódi eredményét, ugyanis a szavazólapok összesszámolása és a szavazóköri jegyzőkönyvek számadatainak összesítése között nem tesz különbséget a törvény a tekintetben, hogy mindkettőt szavazatszámlálásnak tekinti! Azt a bravúrt is sikerült végrehajtania az OVB-nek, hogy míg a százalékos határt számolták, nem vették észre, hogy 1 százalékosnál kisebb a két nagy párt közötti eredmény. Tehát csak annyit „láttak meg”, hogy melyik három párt listája lépte át az 5 százalékos küszöböt, de azt már nem, hogy az egyik 41,07 százalékot, a másik pedig 42,05-öt kapott.
Márpedig ha az OVB tisztában van a saját feladatával, akkor és ott, április 7-én éjjel el kellett volna rendelnie az újraszámlálást! Éppen azért, mert ő állapította meg a törvényben rögzített újraszámlálási kényszert parancsoló kicsi különbséget, továbbá mert ő felel „a választás országosan összesített eredményéért”! Ő, az OVB — és nem a 11 ezer szavazókör valamelyike! Ráadásul még senki sem volt „győztes”, tehát elkerültük volna azt az elmérgesedett helyzetet, ami mostanra kialakult.
Nota Bene: az SZDSZ — és a 4,37 százalékos MIÉP! — eredménye és a parlamenti küszöb között is kisebb a különbség 1 százaléknál, tehát a törvény szelleme szerint járt volna el az OVB, ha azt is újraszámláltatta volna.
Így tehát megkockáztatjuk a kijelentést: a választás eredményével szemben kialakult — és négy évig ránk telepedő! — bizalmatlanság eredője az OVB vitatható döntéssorozata.
Hibás persze maga a törvény is, amelyből nem derül ki, mit is értsünk a „választás” és a „szavazás”, de a „szavazat”, a „szavazatszámlálás”, az „eredmény”, az „újraszámlálás”, az „ismételt számlálás” és a „jelölt” fogalmán. A törvényhozónak is van itt dolga.
Gyógyír a sebre
A kialakult helyzetben egyetlen normális reakció lehetséges. A „győztesek”-nek minél többször a „vesztes” szövetséggel konszenzusos döntésekkel kellene kormányozniuk. Például a nagy bizottságküldő lázban megszülethetne egy ad hoc bizottság a listás szavazatok újraszámlálására, a szükséges törvénymódosítást pedig az első ülések egyikén, konszenzussal, el lehetne fogadni.
További alapfeltétel lenne a tervezett bosszúhadjárat végrehajtás előtti törlése a programból. Sajnos úgy néz ki, hogy a vitatott legitimációjú kormányzat nem tud parancsolni az indulatos háttérerőknek, akkor pedig a társadalmi béke a Medgyessy-kormány első néhány hetes működése alatt hosszú-hosszú időre odavész.
Remélhetőleg az OVB tagjai sem felejtik el majd, hogy kinek, minek köszönhető ez a bizonytalanság. Illenék levonni a tanulságot.