sajtoklub

Az előfeltevéseink megelőzik olvasási irányunkat - hangsúlyozzák tudományos publikációk, utalva arra az elméleti hipotézisre, amely szerint a közelebbről még nem ismert dolgokról is szükségszerűen ítéletet formálunk tapasztalataink, előítéleteink alapján, és a tényleges tapasztalat ezt a képet módosítja. Mielőtt átléptük az ezeréves magyar határt, már súlyos gondolatokat forgattunk magunkban, mi vár a Kárpátokon túl, milyen anyanyelvi, kulturális jelenségek, nemzeti és vallási hagyományokat ismerünk meg, milyen gazdasági viszonyok fogadnak bennünket. Az "elmagyarosodott románok" közt fényképezőgépekkel a vállukon, hűtött amerikai üdítővel az iszákjukban, jó erdélyi ételekkel telve, a váratlan iránti nyitottsággal békésen nézelődő "turista magyarokat" hidegzuhanyként érte a felismerés: nem egyszerű földrajzi határok választanak el bennünket egymástól, hanem a mentalitás.

Már otthon, a másik Magyarországon áttanulmányoztuk mértékadó szakkönyvek, irodalmi feldolgozások, úti prospektusok anyagát, hogy kellőképp fölkészülten érkezzünk a Kárpátokon túlra. Az erdélyi élmények adták az odavezető út alaphangulatát: a nyájas vendégfogadás, a korok pusztítását átvészelt csodálatos műemlékek, a székelyföldi úthálózat "románizált" technikai megoldásai mind a nemzeti büszkeségünket erősítették, felekezeti múltunkat dicsfénybe vonták. A madéfalvi veszedelem emlékműve és a bukovinai székelyek nyomorúságának az utazás közben meghallgatott története azt az érzetet keltette, a magyarság végvárai felé közeledünk. A Gyilkos-tónál töltött hajnali reggeli, az átkelés a Békás-szoroson az erejét visszanyerő nap szikrázó fényénél feledtették a rövid éj fáradalmait. Az első meglepetés a Bacau-ban ébredőket érte: a városig vezető úton kényelmesen pihentek, sehol egy bukkanó, kikoptatott, de ki nem javított, lyukak és útszéli kavicshalmok szegélyezte útszakasz. Az infrastrukturális rendezettség okait nem kellett sokáig találgatni. A csángóföldi szórványmagyarság lelkipásztora ízelítőt nyújtott a helyi viszonyokról, nemcsak a gazdasági, hanem a felekezeti elszigeteltségről is. Áros József László tiszteletesnek a nehézségeket éles kontúrokkal bemutató beszámolója erős visszhangot váltott ki a társaságban. Az 1989 után önszorgalomból néptanítóskodó Józsi bácsi élettörténete többek között azt is példázta, hogyan szól bele a politikai ideológia az egyes ember életébe, mennyire elégtelen egy magányos ember és a nemzetközi emberjogi szervezetek együttes küzdelme, ha az egy adott régime kultúrpolitikájával nem egyeztethető, és bizony, a rendszer a legalsó szinteken is működtethető, a helyi világi vagy egyházi vezetőkön túl egészen a szomszédokig.

A nap másik fele nem várt meglepetéseket tartogatott számunkra. Pusztinán előbb - a néprajz, a népi vallásosság iránt érdeklődők nagy örömére - belebotlottunk egy asszonyba, aki a Szent István-templomban súgta meg nekünk a látásait, míg a helyi plébános takarítónői ki nem akolbólították onnan. Bilibók Jenő udvarán pedig csak faggattuk azt a vékony, csendes hangú fiút, hogyan vívja naponkénti küzdelmét az értetlenséggel és rosszindulattal. Megszégyenítő volt hallani, milyen nyugalommal és Istenbe vetett bizalommal végzi küldetését a magyar nyelvű oktatás megindításáért, elfogadtatásáért. Elkísért bennünket Klézsére, ahol Duma úr kedélyes vendéglátását élvezhettük pálinka és puliszka mellett. Szívszorongató érzés volt végighallgatni a viseletbe öltözött gyerekek műsorát. A Kárpátok túloldalán egy kukoricás közepében magyar éneket vitt hazafelé a szél. A dallam kolindás erezetű, a szó csángó szájé, a tánc lüktetése 3/4-es, lassú. A dombon túl, valahol 1000 km-rel "párt"-osodó honfitársaink vertek vagy verettek. Határon innen és túl egyazon értelme van egy pártideológiához tartozni, és vakhittel cselekedni: a magányos Jóska bácsik megsínylik, a csángó magyarok kéttagú vezetősége a legkilátástalanabb rendszerben is társra talál.

Másnap délelőtt még egy kisbusznyi társaság visszatért az Ojtuzi-szoroson át Gorzafalvára. A gazdag, kőházas építkezésű csángófalu néhány száz évvel ezelőtti életét élte. A falut körbeölelő folyóban mostak, ami fölött rezgő rozoga fahíd ékeskedett, a faluvégi fazekas cserépedényeinek máztalan, egy ujjal zöld festéket felkenő technikáján nem látszott meg a szakma elmúlt néhány ezer éve. A népművészet mestere címet még a múlt rendszerben a csángók közül egyedül a most jóval a 90-en felül lévő Joli néni kapta meg, szintén ennek a falunak lakosa. Az ő emlékezete és ékes beszéde erőt sugárzott, szőttesei élénkséget, ükunokái vidámságot. Jó lett volna még több időt tölteni csángóföldön, beszélgetni az ott élőkkel, vagy egyszerűen csak őket hallgatni! Jó lenne, ha nem lennénk egyedül ezzel az élménnyel "ide-át"!

Meg kellett tanulnunk, hogy nem feltétlenül az egy vallás, egy nemzet, egy nyelv "szentháromsága" a megtartó erő. Van, ahol csak a vallás (az elsőként magát katolikusnak valló csángó), vagy csak a nemzet (elsőként román állampolgár), és van, ahol a nyelv (bilinguis, de román/magyar). Míg "ide-át" többen üldözve egy pártideát egy másik nemzetmentő ideológia bűvkörében szenvedtek üldöztetést, addig itt a magyarságot képviselő szervezet alelnöke kigyalogolt 6 km-t az elzárt faluból, hogy bestoppoljon a városba egy telefont elintézni. Míg az előzőek vicsorogva egymásnak esnek most és bármikor, mert megtehetik, addig itt az újabb és újabb buktatókat türelemmel, szó nélkül és mosolyogva tűrik, és odahaza elkeseredett pesszimista hangokat inkább hallani, itt a kukoricás-dombon derűsen küzdenek az életben maradásukért. Sokat tanultunk, mert sokat kellett tanulnunk. El kell menni oda egyszer minden öntudatos és tevékeny embernek, hogy szembesüljön az általánosító értékfogalmainak lehetetlenségével. Köszönjük a lehetőséget!