Aztán meg: a jól behűtött palackozott, vagy a frissen csapolttól szolidan hűvös korsó az igazi; nem tudhatjuk azt. Ki ezt, ki azt. A palackozott nehezebben vizezhető; a csapoltnak viszont közösségibb az atmoszférája. Az üvegesből mindig többféle is van; az ember már a választás pillanatában elbizonytalanodik. Csak feszeng az úri presszó bababútor-asztalkája mellett; alig fér el, s alig tud dönteni.
A korsó - egészen más. Tőmondatban elintézhető a rendelés; pultos beálló, vagy rusztikus faasztal kínálja kényelmét; s a sörivás ősidőktől hasonló kultusza lengi be a kriglik terét.
Közös hullámhossz. Persze, itt is törékennyé válhat az egység. Mert: mit csapolnak? A kérdés belpolitikai vonzatát fentiekben már érintettem; de lássuk a külügyi vonalat. Mert csapolhatnak ugyebár német sört is. Ha a „szükség törvényt bont” – elv alapján e kompromisszumkényszeres helyzetben félre is tesszük – átmenetileg! – nemzeti érzelmeinket; kérdés, hogy fizessünk-e a németért'!? Elvégre: kiengedtük őket. Szanáltuk az endékát. (Levettük az összes levehetős ajtójukat...) Az áldomást is mi fizessük!?
Érkezhet aztán abban a tartálykocsiban aranyfácán; vagy más egyéb cseh-szlovák söripari termék. Hörpölhetjük-é ezt, könnyű szívvel, mi, volt bősországbéliek? Hogy sörért adjuk a Duna vizét? Inkább vérünk is száradjon ki az ő medrében, drága testvéreim! Még a lengyel sörrel van még a legkevesebb külügyi probléma. Csak hát ugye: ki szereti a táncos sört?
És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. Hisz' még nem is említettük a zöldüvegeseket.
A zöld itt még nem egyeninget; s nem is a „ne egyen természetet”- hittérítőket jelenti. Csupán azon határozott férfiúkat, akik harcosan hirdetik: a zöld üvegbe töltött sörital zamatosabbra érlelődik. S az ily dacos férfiú nem is fogyaszt palackból. Erős, öntörvényű csapat ám ez is.
Mondhatnánk azt is: élcsapat.
De csak mondhatnánk; ha nem tudnánk, hallomásból, a valódi elitről. A sörfőző mesterekről. Akik is a sörgyárak tanműhelyeiben okítják a leendő mestereket; s mellesleg titkos receptek illúzióját táplálják bennük. S főznek is olykor-olykor, furcsa ízű, mámorító seritalt; illékony gyorsan romló mannát. Fenn tartja mégis tekintélyét a szűk elit. Hiszen a plebs literes zöldben, bónért kiváltva, viheti haza, külön hordóból csapolva, a kasztba tartozás illúzióját.
S e ponton erősödhet fel a feszültség egy mégoly félelmetes góca; a betagozódás lehetősége egy többpártrendszerbe. Hisz' érintettük már, úgy átabotában, a sörpárt lehetséges belső problémáit.
Ámde: jól tudjuk, hogy a sört sokan eleve csak kísérőnek rendelik. Az erősebb mellé. Érzik, ugye, e viszony tarthatatlanná fajuló, lekezelő jellegét? Válhat-e majdan erős koalíció ebből? Egy önmaga belső viszályait is alig-alig kezelő párt kiegyenesedhet-e ott, hol már egy harmincnyolc fokos kommersz vegyes is nagyobb rangot képviselhet? Nehéz ügy. Ha listás; még csak-csak. Elvégre tudjuk jól, hogy is készülnek az itallapok. A csapos meg a kisegítő szétnéznek a pincében s felmérik a készletet. Amit találnak: az kerül a listára. Beárazzák, aztán: ez van.
De aki a sajátját küldte a közösbe; tűrheti-é, ha felvizezik azt? Tűrheti-é, ha cifra nevű pálinkafélék próbálnak fejébe szállani? Nehezen...!
S bár még oly sok tanulság felvetődne itt; most, a végén, már csak egyről szólanék. Egy súlyos tőmondatban. A magyar, mint közismert, borivó nemzet. Bizony, bizony... (Én pedig, amikor tehetem, villányi „bock-ivó” vagyok. Ezt csak úgy megemlítettem…)
Tamási Orosz János
(A második sor tudatosan maradt el, senkit nem akarunk meggyötörni…)
