(E-mailben érkezett)
A Misszió című evangélikus magazin 2002 szeptemberi számából:
Médiaerôszak
“A televízió egyik nagy érdeme, hogy visszaviszi a gyilkosságot, oda,
ahová való: a családi otthonba." A vérlázitóan cinikus kijelentést
állítólag
Alfred Hitchcock tette. Jól érzékeltetve, hogy nemcsak a gyilkosságok
látványa, a verekedések hanghatása rombolja a közönség - benne a
fiatalok - lelkét. Pusztíthatnak a média közvetítette agresszív
gondolatok is. Hazánkban 1997 óta működhetnek a földi sugárzású
kereskedelmi - vagy ahogy a köznyelv nevezi ôket: gagyi - televíziók.
Sokan a bűnügyi filmek véres jeleneteiben látják e televízók
legaggasztóbb veszélyét. S ilyenekkel a kommersz műsorkínálat szinte
leönti a társadalmat. A képernyô órákon át hírverést nyújt a bűnnek.
Reklámozza az erôszakot. Népszerűsíti a nyers agressziót.
S az aggodalom jogos.
Az amerikai krimik az izomagyú utcai harcosoknak és az éles eszű,
kíméletlen maffiavezéreknek egyaránt mintáját adják. S a
gyeremeknemzedék, mely egykoron Cooper, Verne vagy Gárdonyi regényein
nôtt fel, ma kábszerterjesztôk és rendôrök egymás elleni küzdelmeibôl,
bérgyilkosok cselszövéseibôl építi föl élményvilágát. Még alantasabb
-
csaknem sátáni - módszer, hogy kifejezetten gyermekeknek szánt
rajzfilmeket gyártanak egyes álomművekben, beledolgozva azokba az
agresszióra való késztetést. Vajon mit tervezhetnek a tudatipar e
vállakozói: mi célból programozzák a rombolásra a friss generációkat
-
játszik el a csöppet sem kellemes gondolattal a szemlélôdô. “Amerikában
1998 óta minden eladott készülék fel van szerelve egy úgynevezett
V-chippel, “erôszakchippel", amely műsorblokkoló rendszer - írja a
sajtónak egy aggódó szülô. - Segítségével az anya megakadályozhatja,
hogy gyermeke bizonyos erôszakos, erotikus, műsorokat megnézzen. Mi
lehet a hatása a házi cenzúrának? Esetleg állandósult háború szülôk
és
gyerekek közt a műsorok láthatási jogáért? Vagy netán ez lenne a
gyerek/média-ügy megoldása?˛ Hogy valóban van-e, működhet-e az
úgynevezett “V-chip˛, ez meglehetôsen kétséges. Maga az illúzió is
érzékelteti azonban, hogy “igény lenne rá˛, de aligha lehet emberi
bajokat pusztán technikával megoldani. Vélhetôen a családi otthon
szelleme, hangulata az, ami a gyereket V-chip nélkül is visszatartja
az
agresszió bámulásától. Nem hagyható el azonban a védekezés másik
fortélya: azaz üzközni kell a gátlástalan műsorszolgáltatókkal, a bénult
médiahatósággal, és a korrupt - mert a rombolást lehetôvé tevô -
politikával.
Az az “érv˛, amely szerint a kereskedelmi médium azt sugározza, amire
igény van - teljesen elfogadhatatlan. Ilyen értelemben a televíziók
maguk rendezhetnének újabb és újabb szeptember 11-ei akciókat: a New
York-i toronyépületek lerombolása ugyanis csúcsnézettséget ért el:
tömegek csüngtek a képernyôn még napok múltával is. Lefizethetnének
családokat, hogy azok dobják oroszlán elé gyermeküket vagy öregjeiket
-
a magas nézettség szavatolva lenne. És sztárrá válhatna az üresfejű
riporter, aki közvetítené a betonfalak összeomlását, az arénában látható
valós vérfürdôt. “A média hatásait vizsgáló szakemberek egy része,
a
katarziselmélet képviselôi vallják: a gyerekek az agresszív tartalmú
tévéműsorokban kiélik, levezetik a bennük felgyülemlett frusztrációt.
Az
ellentábor, a behavioristák viszont épp ellenkezôleg, úgy gondolják,
a
képernyôn látott erôszak kelti a gyerekben a feszültséget és az
agresszivitást, melyet aztán kénytelenek levezetni a való életben˛
-
írja a szakirodalom. Egyértelmű, hogy a katarziselmélet képviselôi
-
néhány jóindulatú butát kivéve - a média korrumpáltjai. Ôk azok, akik
ideológiát gyártanak a legvadabb ostobasághoz is, s ezt pökhendi módon
képviselik is - majd sorakoznak a kasszánál. Ismerjük ezt a típust
a
globalizációs front más ütközeteibôl. Ôk magyarázzák meg a
társadalomnak, hogy kifejezetten jó, ha külföldiek vásárolják meg a
stratégiai közvagyont, ha idegenek ülnek a hazai vállalatközpontokban,
ha elárasztják az európai országokat az ázsiai, afrikai segélyezettek.
Ôk magyarázzák meg például a dán társadalomnak, hogy ha Dániában egy
török és egy arab bevándorló összeverekedik, akkor ezért a dánok a
hibásak, mert ôk “frusztrálják˛ a migránsokat... És alighanem a média
agresszivitásának alig kifogásolt, pedig mindennél ártalmasabb
fajtájához érkeztünk. A szellemi perverziót, az intellektuális
környezetszennyezést ugyanis a média közvetíti. A társadalom elbutítása
csakis a média által lehetséges. Magányos küldetéstudatosok legföljebb
szűk baráti körben pusztíthatnak. A magyarországi kereskedelmi
televíziók alighanem többet ártanak a szellemi környezetszennyezés
politikai válfajával, mint az ugyancsak szellemi környezetkárosítással
járó gengsztersorozatokkal és szappanoperákkal. A ferdítések,
elhallgatások, az idegen stílust erôltetô gesztusok kifejezetten
agresszív beavatkozásoknak tűnnek. Olyanoknak, amelyek egy kultúra
mindannapjaiban - akár fájdalmasan, akár észrevétlenül - rombolnak.
A
kereskedelmi televíziók megjelenése maga is egyfajta gazdasági,
politikai agresszió eredménye volt. Akkor, 1997-ben két baloldali párt
alkotta a kormánykolaíciót Magyarországon. Bizonyítani aligha lehet,
de
talán nem is érdemes: a két párt megosztozott a csatornákon, s némileg
sértve a
paragrafusokat: az egyik közszolgálati csatornát, az akkori MTV 2-es
adását szatelitre száműzte, hogy helyet csináljon a földi
közvetítôláncon egy új kereskedelmi adásnak. Agressziónak minôsíthetô
az
is, hogy ezáltal szinte végérvényesen két baloldali filozófiának
betonozták be a televíziós műsorszolgáltatást, kirekesztve az európai
szellemi irányzatokat. Némi agressziónak illett be az is, hogy az állami
televíziót a privatizáció körüli hónapokban igyekeztek - politikai
rafinériával - lezülleszteni, ezáltal is átkergetve a nézôket az új
“gagyi˛ adásokhoz. És az új csatornákon zavartalanul áradni kezdett
a
szellemi agresszió. A kultúra önmagából való kiforgatása napi
gyakorlattá vált. Már a magyar nyelvtôl idegen hangsúlyozás, a rossz
kiejtés is egyfajta támadás az európai művelôdés ellen. Olyan mégpedig,
amit ráadásul csak alig vesz észre a közember. Legfeljebb gyermekeit
találja valamennyire furcsának egy idô után. Legföljebb nem tudja,
mitôl
lett feszülebb ô maga valamennyivel, miért áll föl hátán a szôr, mióta
a
hírműsor elkezdôdött. Az újdonság, az új arc, új stílus lenyűgözi,
a
primitívséget - mivel a képernyôrôl jön - elfogadja, sôt mintának is
tartja egy idô után. A rossz kiejtés, a hibás hangsúlyozás mellett
a
nyelvhelyeségi hibák tömegét - melyet egyébként nemcsak a műsorvezetôk,
hanem a politikusok is gyakorolnak - pár hónap után
garantáltan nem veszi észre a kevéssé vájt fülű nézô,
hallgató. Agressziónak illik be az a kiüresedett arckifejezés is,
amellyel a gagyi televíziók új sztárjai a híreket ismertetik. A
luftballonként felfújt személyiség, a tréningen megacélozott
magabiztosság mint látvány is hamis, ennélfogva nyílt agresszió a
valóság ellen. És még alig foglalkoztunk azzal - vagyis a lényeggel
-,
mi mindent is mondanak e tisztára mosott elméjű fiatalok. Valóban a
lényeges változásokról beszélnek-e, vagy netán mellékes, de jól
“felképezhetô˛ történésekrôl. S ezeket úgy válogatják-e össze, hogy
mindent egybevetve hamis kép alakuljon ki a közönségben. A fontos
fejleményekrôl híven tájékoztatják-e az embereket, vagy féloldalasan:
lényegbe vágó mozzanatokat elhallgatva, kevéssé meghatározóakat jócskán
fölnagyítva? A nekik szolgáló politikusokat elônyösen fotózva, a
szembenállókat pedig elcsúfítva, rossz fényben, ellenszenvesnek
láttatva. Ha élnek a hamisítás e lehetôségeivel, akkor egyértelműen
agressziót követnek el. Megerôszakolják a valóságot. S így valóságosan
rombolják a közösséget, a jövôt. Pusztítják az egészséges
szenvedélyeket, gyilkolják az életkedvnek legalább egy részét. Egyenesen
a Ne ölj parancsa ellen vétenek - ha ünnepélyesebben akarnánk
fogalmazni. Agressziót árasztanak a buta reklámok. Az ostobaság
rémuralmával ijesztgetik a kultúrembereket. Különös, hogy a
hirdetésekben - néha látszólag - oktalanul is helyet kap a szellemi
környezetszennyezés. Úgy butít egy-egy reklámanyag, hogy azzal az adott
cikk vagy szolgálatás kelendôségét nem fokozza. Sôt netán csorbítja
is.
Mintha nem is a híverés lenne a fontos, hanem a kultúra rombolása. S
ehhez csak ürügyet adna egy-egy árucikk. Vajon mi lehet a céljuk az
agresszoroknak? Ki bérelte fel ôket, milyen hátsószándékkal? Hol
buzognak a valódi pénzforrások? Lehet, hogy e pusztítást is magukkal
az
áldozatokkal fizettetik meg? “A médiaórák megkerülhetetlen témája kell
hogy legyen az erôszak problémája. Az országok egymás elleni erôszakos
akciói, melyet háborúnak hívnak, a politikusok agresszivitása, melyet
olykor reformnak becéznek, az utca erôszakos akciói, a rablások,
gyilkosságok, vagy csak egyszerű autós agressziók, a nagytestvér
zsarnokoskodása a kicsi fölött, a szülôi és tanári önkény a gyerekek
fölött. S az ezerszínű erôszak felfokozottan mutatja meg magát a
médiában˛ - írta panaszként egy pedagógus. Az ezerszínű erôszak ott
is
leselkedik, ahol nem kattog géppsitoly, nem folyik vér. Ahol mosollyal
tévesztenek meg embereket, ahol törvényesen csapják be a családokat
hamis ígéretekkel, ahol úgy butítják el a fiatalokat, hogy ez utóbbiak
még élvezik is, sôt - ami fontosabb - fizetnek is érte.
“A média az egész társadalmat manipulálja; évi több milliárd dollárt
áldoz arra, hogy az embereket olyan puszta fogyasztókká változtassa,
akik automatikusan követik a reklámok felhívásait, s elvonja a figyelmet
a valós problémákról. A média kolonizálja a pszichét ł - nyilatkoztaNoom
Chomsky a Harvard Educational Review 1995 évi II. számábam közölt
interjújában. A psziché kolonizálása az ország gyarmatosítását is
magával hozhatja. Láthattuk ezt épp Közép-Európában, ahol egy áprilisi
választást, talán nem elôször, a média agresszivitása döntött el. A
képernyôrôl kifejezetten agresszív céllal és agresszív módon fenyegették
és édesgették a társadalmat, korbáccsal, kockacukorral, ahogy évezredek
óta dívik. Így vált lehetôvé, hogy a közvagyon azok kezébe jusson
végérvényesen, akik a médiát is markukban tartják. S így minden eszköz
rendelkezésükre álljon ahhoz, hogy kiszolgáltatott fogyasztóvá
süllyesszék a jobb sorsra érdemes embereket. A televízió eszerint
nemcsak a gyilkosságot viszi vissza oda, ahová Hitchcock cinikus
véleménye szerint a leginkább való, a családi otthonokba. Hanem odaviszi
az agresszív gyarmatosító indulatot is. Alighanem ott, ugyanott, a
médiában kell kezdeni a fölszabadítást.
Molnár Pál
