A sajtó szabadsága nem az, amit adnak, hanem az, amit nem lehet elvenni – mondta az augusztus 30-i Szabadság téri tüntetésen Orbán Viktor. Jogunk van a szabad szóláshoz, akárcsak a tiszta vízhez. Mert jó és egészséges.
Vannak olyan emberek, akik nem is tudnak mit kezdeni a szólásszabadsággal, ami pedig ott szunnyad bennük, mint egy jó gén. Nem szólnának azért, ha valamit akarnának, ha valamire vágynának. Félnek. Már azt sem értik, hogy miért is félnek. A biológiai funkciók kielégítése az életük folyása. Így elmondható, hogy az elnyomásuk sikeresre kerekedett, mert a lehetőség szintjén sem merül fenn bennük a „több”-ért való szüntelen harc, ami tulajdonképpen az emberi lét értelme: a teljességre való törekvés annak tudatában, hogy az sosem érhető el. Ezek az emberek valamely elnyomó rendszer - például a kommunizmus - szerencsétlenebb áldozatainak nevezhetők, mint mondjuk a kényszerbesúgók, mert többen vannak és tudatlanságukban elesettebbek. Pedig, ha megszülettek, jogaik is vannak, többek között a testi, lelki és szellemi szabadsághoz. Ha ezeknek a szabadságoknak (lehetőségeknek) a birtokában vannak, akkor csak a csillagos ég a határ. Ezt hívják kiteljesedésnek, aminek elérése a legnemesebb emberi tulajdonság. Az ezért folytatott megállás nélküli küzdelemnél nincs katartikusabb élmény. A szólásszabadság hiányában ettől azonban megfosztódik az emberiség egy része, esélyük sincs a lehetőségek felismerésére és azok kitelesítésére.
Én még soha nem voltam politikai tüntetésen. Soha nem írtam baloldali újságba, pontosabban egyszer írtam, nyolcvan körül azt, hogy „változásra van szükség”, és azt is, hogy ezt én le akarom írni. Két lábbal rúgtak ki buggyant elméjűként. Azóta most van ismét olyan kívánságom, hogy egy baloldali lapba szeretnék írni, mégpedig a Polgári Körök tüntetéséről; Kerényi rendezéséről, ahogyan a százezres tömeget szoclibes újságlapokra ültette, a sajtószabadság ravataláról, amin halomra gyűltek a kókadt virágok, a temetőbe való szegfűk. Írnék arról, hogy megjelent Jókai Anna, Pokorni Zoltán, Hende Csaba, Bayer Zsolt, Balogh Elemér és a sorolhatnám, ha nem olyan olvasókhoz szólnék, akik ezt úgyis tudják. Én úgy gondolom, bal-jobb párbeszéd útján semmit nem lehet elérni, mivel az ellentét a két oldal között rendkívül jelentős és paradox; de mégis kell rá törekedni. E párbeszéd különös formája lehetne, ha a két legnagyobb szemben álló napilap egymásnak egy-egy oldalt adna minden nap az újságjából – így a megrögzött ilyenek vagy amolyanok szinte rákényszerülnének a másik véleményének a feldolgozására.
Egyébként semmi újat nem hallottam a tüntetésen. Szinte tudtam az előadók következő mondatát, és ismertem a tartalmukat. Tisztában voltam a mondandók mozgatórugóival. Nem tettem szert új információra. Értettem és tudtam, hogy mit akarnak és miért akarják. Végülis a megjelenteket már régen nem kell meggyőzni semmiről. Az újdonság élményével hatott számomra viszont az, hogy rendkívül homogén tömeg (vagy, ahogy Jókai Anna fogalmazott a „magyar nép egy része”) gyűlt össze a Szabadság téren. Ez őszintén megdöbbentett, és egyben megnyugtatott. Ha ilyen egységben marad a magyarországi polgári akarat, akkor jó az irány. A polgári úton nem nem kell kapkodva, kisebbségi érzésektől gyötrődve kerülgetni a veszekedésektől zajos roggyant szekeret. Annak már annyira balra húz a sárba a kereke, hogy a belső sávban is kényelmes sebességgel megelőzhető. Mögötte hosszú-hosszú sor toporog - tán még az országból is kiér a vége – és várakozik, hogy végre már a sima úton haladhasson egyenesen és egységesen.
Niemetz Ágnes
Vissza
a kezdőlapra