Fohász igazabb fohászokért

 

Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tűnnek el, jelentette ki dacosan Csattan Pál. Tekintete úgy fúródott a korsó felső harmadát ellepő habba, ahogyan a névtelen serpák ezreié kutathatták a világ legmagasabb hegycsúcsának hófedte vonulatát. Felmenni? Oda? Minek? Gondolhatták évszázadokon át. Csak azért, mert ott van? Onnan sem érkezik hozzánk soha, senki, hát miért zavarnánk a fentieket? Jób könyvét idézgette, nem de, kérdeztem, elvágva lamentálását. Hét és hat, ismerte be röviden. És miért ilyen békétlen? Hiszen itt a karácsony. Jönnek az ajándékok. Készülnek a terített asztalok. Tele lesz a város szeretettel. Na igen, hümmögött. Aztán tudja, mi lesz azokon az asztalokon? Legalábbis én mit szolgálnék fel? Kíváncsian várom, jeleztem ugyanezen szándékomat a pincér felé is; mutatván megürült unicumos pohárkáinkra.

Na, ha már az italnál tartunk, vágott a közepébe Csattan Pál, aperitifként verejtéksherryt. A legkipróbáltabb izzadságokból keverném ki. Lenne abban Sziszüphosz-csepp, minden bevégezhetetlen munka egyetlen termése. A rátalálás örömének és az elveszítés bánatának könnye. A szeretkezések testnedvei; a párosan is magányos, és az évtizedek együtt-létezése után is áhítattal egymásba fonódó testek pórusainak páragyöngye. A lidérces éjszakák félelemharmatként párnánkra nyirkosodó nedvessége. A leállt vesékből dialízissel kimosott salakos, fáradt folyadék szenvedés-párlata. A fehérvér keserű aromája. A kékvér gőgjének eszenciája. A hiábavaló várakozások közben csontra száradt, kirepedezett bőr aszúja. Cseppenként leszűrt féligazságok és féltiszta valóságok, amelyeket az álmodozás laboratóriumában desztillálunk, corpusként feszülve kromatográfiás oszlopainkra. A nyelvünkre tapadt hazugság és a nyelvünkre száradt nyál kimondhatatlan és lenyelhetetlen, lápos süppedéke. Ahol megragadtunk, hatmilliárd én és hatmilliárd te. Mert, bizony, együtt kevernénk ezt a sherryt, mindannyiunknak.

Mert „álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem”, ragadta meg poharát Csattan Pál. Jób. Hét és tizennégy; egészségünkre. Különös ital lenne, mondtam óvatosan. Kibélelné rendesen a gyomrot, felelte. Kell a főételhez. El ne mesélje, tiltakoztam erőtlenül. Aranyhallal töltött fatális sorsfasírt. Hozzávalók: két igazság malomkövei; két bölcsesség pengeélessége; két valóság egy satuja; két álom két ébredése; egy ember két országa; egy emberség két emberisége; és, igen, persze: egy szerelem három éjszakája. Ráadás nincs, de az egész katyvaszból addig repetázhatsz, amíg csak rá nem unsz… Na, ez a sorsfasírt. Fatálisan tálalva, a töltelék, természetesen, filézett aranyhal. Húsára harapva hármat kívánhatsz. Azt a három éjszakát, mert azért, mindennel együtt, talán mégis megéri. Ha aztán melléhemperedve „így végzed majd te is”, mint ama költő, vagy felkormozódsz az égbe, írhatnak rád végsőnek tűnő szentenciákat. „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Jób, kérdeztem, csak, hogy mondjak valamit. Jób, felelte. Tizenkilenc és huszonöt. Jó, bólintottam. És, már ne haragudjon, de lesz az ünnepi asztalon valami édesség is, vagy rögtön nekieshetünk végre az ajándékok kibontásának?

A beigli, persze, elmaradhatatlan, legyintett, de úgy gondoltam, hogy most rakatok bele kis cédulákat is. Mint a szerencse-sütikbe. Az egyiken ez áll majd: „Higgyetek virradatkor abban, ami leküldetett a hívőknek, ám ne higgyetek abban a nap végén!” (Korán, 3:45-7). A másikon: „Ímé, én megrontom a ti vetni való magotokat, és szemetet szórok orczáitokba, a ti ünneplésteknek szemetjét, és ahhoz hordanak ki titeket.” (Malakiás, 2,3). Ne is folytassa, legyintettem. Kitaláltam a harmadikat: „Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok én bennem. Mert meg van írva: megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai.” Az egyszerűbbre gondoltam, nézett tűnődve Csattan Pál. Hogy háromszor tagadsz meg engem. Ne ismételjük magunkat, mosolyogtam. Egy éjszaka során háromszor cselekedni a rosszat, vagy három éjszakát eggyé olvasztani, hogy örökké tartson az – nem karácsonyosabb? Mert hát, azért, mégis legyen valami ajándék a fa alatt. Akár csak maga az a szép, fénylő nap… Amely, minden rossz ellenére, lassúbodik a vetélőhöz képest, és megtelik reménnyel. A hatmilliárd én és hatmilliárd te – dicsőségére. Mert miénk az ország, és miénk a hatalom, szomorodott s keményedett Csattan Pál szavához szavam. A jászolba - vele…

Tamási Orosz János

 

 

Vissza a kezdőlapra