Egység, összefogás

VÁLASZTÁSOK UTÁN

Dr. Surján László beszéde a Széchenyi kor 2002. október 25-i ülésén

 

Egy hang a polgári oldalról: örüljünk az önkormányzati választások eredményének. Legalább nem lesz mire hivatkozniuk. Meg kell tartaniuk az ígéreteiket. Ami pedig, ahogy Áder János is elmondta a parlamentben, aligha lehetséges.

Mások szerint az a jó, hogy legalább nem teszik tönkre a megyéket. Sőt, az erős önkormányzati szocialista jelenlét újabb éket ver közéjük. Mozgástérhez jutottunk. Minden helyi érdeket védő akciónk vagy szövetségeseket talál közülük, vagy növeli belső meghasonlottságukat. A pártfegyelem ugyan gúzsba kötheti őket, de ez elveszi lelkesedésüket és kitartásukat.

A házunk táján van, aki annak örül, hogy szervezetünk, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség felzárkózott a parlamenti pártokhoz. Már a jelöléseknél is ott álltunk mögöttük, minden más egyesületet és sok párt előtt. A megszerzett mandátumok tekintetében pedig van olyan mutató, például a megyei közgyűlésekben az általunk támogatott és bejutott jelöltek száma, amely szerint az MSZP és a Fidesz után a harmadikak vagyunk, megelőzve például a diadalittas SZDSZ-t is.

Magam is jobban örülök annak, hogy kikaptunk, mintha most győztünk volna, bár emiatt néhányan talán épelméjűségemben is kételkednek. Gyakran az udvari bolond mondta ki az igazat.

Kimondom hát: alaposan elvertek bennünket. Kovács László joggal hivatkozhat a megszerzett pozíciókra, de vérlázító, ahogy mondja, és elfogadhatatlan, amit hozzá mond, hogy ők lennének a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jelszó örökösei. Milyen szabadság az, ahol embereket azért távolítanak el a munkahelyükről, - a törvény betűjével és szellemével ellentétesen - mert valamilyen önkormányzati pozícióra jelöltették magukat? Milyen egyenlőség az, ahol a minimálbér körül kereső kisvállalkozó jövedelmének 20 százalékát elviszi az adó, de adómentesen fialnak a milliói annak, aki értékpapírokban tartja a pénzét? Milyen testvériség az, ahol a minimálbérek nem követhetik még az inflációt sem? Igaza van Lustiger bíborosnak: az egyházüldöző francia forradalom hármas üzenete valójában az evangéliumban gyökerezik és csak a keresztény kultúra talaján teljesedhet ki.

Elvesztettük Miskolcot, Szegedet, Szombathelyt, Szolnokot. Hattal kevesebb fővárosi kerületi polgármesterünk van. Tizenöt megyét irányítottunk, talán négy marad meg a kezünkön. Megszereztünk néhány kis várost, kistelepülést, de ne ezekkel szépítsük a helyzetet.

Ne szépítsük semmivel a helyzetet, viszont ne feledkezzünk meg a mondásról: minden rosszban van valami jó.

Vereségünkben az, ha szembenézünk vele és megtaláljuk a kivezető utat.

A helyzetelemezésnek most ne legyen része az elvesztett és megszerzett posztok méricskélése. Elég az előbbi illusztráció. A legfontosabb, ha – ismét vállalva az udvari bolond szerepét, - kimondom: pártjaink, a nagyok vagy kicsik egyaránt, alkalmatlanok a többség megszólítására. Vannak híveink, elkötelezettek, lelkesek, mégsem tudunk többségre vergődni a szavazófülkékben. Vannak jó politikusaink. Van karizmatikus, messzire látó, fiatalon is az államférfi szintjére jutott Orbán Viktorunk, de még mindig többen vannak, aki hallgatják őt, mint akik követik. Pártjainkban pedig a sok érték mellett ott vannak a törtetők, a harácsolók, a handabandázók, az eszementek is. Akinek nem inge, ne vegye magára. Mire jut egy párt, ha nem hajlandó új tagokat felvenni, nehogy a friss erők elfoglaljanak valami olyan pozíciót, amire már van jelentkező? Miért kell, az 1994-es nagy vereség után még mindig magyarázgatni az összefogás szükségességét, és naponta észlelni, hogy az egymásra utaltak miként keresik az önző előretörés lehetőségét? Rendjén van-e, hogy rokon értékeket valló pártok percemberkéi egymás elől próbálgatják kikaparni a gesztenyét?

Mindez nincs rendjén! Mivel az említettek sajnos nem költői túlzások, azt gondolom, rendjén a vereségünk volt. Ne hivatkozzunk arra, hogy a felsorolt hibák hatványozottan jelen vannak a mai győzteseknél, bár igazat állít, aki ezt mondja. Nekünk nem ők a mérce. Ők arra biztatnak: Magyarország tanuljon meg kicsinek lenni. Mi a költőre hallgatunk: a mindenséggel mérd magad. Igen, nekünk a teljességre kell törekedni, s ehhez hozzá tartozik, hogy ezt magunkon, pártjainkon, szervezeteinken kell kezdeni. Ha ezt tesszük, akkor hamarosan politikai ellenfeleink is magukon kezdhetik megtanulni, hogyan kell kicsinek lenni.

Mi ennek az útja? Két ilyen út is adódik. De az egyik – had jelezzem előre - zsákutca.

Ha nem vagyunk megelégedve a pártokkal,

ha úgy látjuk, eszmeileg zavarosak, erkölcsileg megkérdőjelezhetők,

ha úgy tapasztaljuk, hogy cselekvésre képtelenek, de pótcselekvésekben bővelkednek,

ha meg vagyunk győződve, hogy rossz úton járnak,

ha tudjuk, hogy nekünk van egy olyan politikai örökségünk, amely Európa-szerte bizonyította életképességét, amelynek eszméi nemesek, gondolatvilága tiszta, amely képes gyakorlati megoldást kínálni az égető magyar problémákra,

akkor nosza, építsünk egy ilyen pártot.

Mikor gondolnánk végig ezt a lehetőséget, ha nem most, a KDNP választmányi ülése előtt? Alkalmassá tehető-e a KDNP – kerüljön akár a legtökéletesebb vezetés az élére – ezekre a nagy feladatokra? Nézzük meg, mentes-e ez a szervezet a fent ostorozott hibáktól? Ha az volna, nem a bíróság rendelné el és szabályozná a választmány összehívását. Megvan-e ennek a pártnak az a szellemi háttere, amelyre az egész ország felnéz, amely képes tartalommal feltölteni a jelszavakat és rendelkezik azzal a baloldal által ugyan lejáratott, de mégis nélkülözhetetlen szakértelemmel? És van-e mindehhez anyagi erő? Ki lehet-e építeni egy országos szervezetet, jelen lesz-e minden településen? Lesz-e iroda, telefon, számítógép, újság? Az egyházak a KDNP kudarca után hallani sem akarnak olyan politikai szervezetről, amelynek a nevében ott a keresztény szó.

A vágyakat értem és tisztelem. Érzem is. Magyarországnak nem egy új/régi kereszténydemokrata pártra van szüksége, hanem egy sodró erejű egységre, amely akarja is, meg képes is diadalra vinni a kereszténydemokrata eszméket.  Ebben a munkában mindenkire szükség van, s ebben a folyamatban még a megtisztult, átalakult KDNP-nek is fontos a szerepe.

Mielőtt erre rátérnék – látszólag – váltsunk témát. A mai magyar pártok – nem számítva azokat, amelyek osztódás útján szaporodva álltak elő, magánlakásokon, diákotthonokban, pinceklubokban vagy sátrakban fogantak. Nem a helyszínekkel van a baj, hanem azzal, hogy nem a nemzet lelkében jöttek létre. Ha mégoly jó-szándék is hozta őket világra, talán mindegyikről elmondhatjuk: felülről szerveződtek. Itt valahol, ott valahol négy-öt vagy négy-öt száz magyar összehajolt, és azt mondta a többieknek, itt vagyunk, gyertek velünk. S a többiek vagy mentek, vagy sem. Viszonylag sokan mentek, de mindig többen maradtak. Így azután egyik szervezet sem tudott – talán az MSZMP elutasításának időszakában nem is akart – tömegpárttá válni.  Mivel a sajtó majdnem teljes egészében a baloldal kezében van, tömegpárt, azaz elkötelezett és belülről jól informált emberek kisugárzása nélkül tartós jobb oldali győzelemre számítani nem lehet. A pártok észlelték ezt, de a néhány tízezres létszám bűvös határnak bizonyult. A hajdani KDNP a maga 36 ezer tagjával is dobogós helyen volt a jobb oldalon. Ha érdeklődött is valaki a pártmunka iránt, megzavarta a rokon értelmű jelszavak erőltetett versengése. Ezért egyik párt sem tudott szervezettséget és taglétszámot tekintve kitörni és úgy beépülni a társadalomba, ahogy arra az állampárt örökösei képesek.

A kereszténydemokrata politika csak akkor tudja hatékonyan megoldani a nagy nemzeti problémákat, azaz

megállítani a népességfogyást,

megerősíteni a szétvert és meggyengült családi parasztgazdaságokat,

európai dimenziókban érvényesüléshez segíteni a kisvállalkozásokat,

elérni azt, hogy a multinacionális cégek versenyében magyar óriásvállalatok is érvényesüljenek,

biztosítani, hogy ne csak a tudomány, hanem az erkölcs fogalmait is ismerje meg az új nemzedék,

támogatni a kultúrát, hogy az kifejthesse embernemesítő hatását az egész társadalomra,

érvényesíteni a szociális igazságot, azaz munkalehetőséget, s ebből fakadóan emberhez méltó életet kínálni minden magyar családnak,

ha a kormányzati felelősséget több cikluson át folyamatosan gyakorolhatja.

Ez a cél. Ne adjuk alább. Ezt a célt pedig nem a szavazók kegyéért versengő újabb párt, hanem egy merőben új megjelenésű, és minden polgári gondolkodású tisztességes embert befogadni képes uniópárt érheti el.

A két út, amelyről beszéltem, azaz egy megtisztult KDNP illetve egy az Európai Néppárthoz tartozó magyar uniópárt valójában akár egy út is lehet. Hiszen ha sikerül a KDNP megújítása, akkor a KDNP-nek kell döntenie: az „állva halunk meg” önpusztító dacosságával megy egyre beljebb a párt-elitek önzésének zsákutcájába, vagy vállalja azokat a feladatokat, amelyek éppen kereszténydemokrata elveiből és történelmi örökségéből rá hárulnak.

Egy eszmeiségében kereszténydemokrata uniópárt reményében élünk évek óta. Eljött az idő. Most, 2002 végén el kell indulnunk, 2003 tavaszán meg kell valósítanunk ezt a pártot. Milyen lesz? Pontosan még nem tudjuk, de néhány gondolat már biztos.

• Ezt a pártot nem vezetheti más, mint a Kereszténydemokrata Internacionálé és az Európai Néppárt alelnöke, Orbán Viktor.

• Ez a párt otthont kell adjon minden értéknek, amely a baloldallal szembenállókat jellemzi: kezdve a kádárizmus maradványainak radikális elutasításával, folytatva a szabad akaratú emberek szabadságjogainak tiszteletével, a valós demokrácia megvalósításával, a nemzeti kultúra kivirágoztatásával és a szociális igazság érvényesítésével. Nem szívesen használom a megszokott jobb-közép kifejezést, mert meggyőződésem, hogy ez az új szervezet akkor lesz sikeres:

- ha a választók felismerik: ez az erő balra áll a jelenlegi, magát baloldalinak képzelő hatalomtól.

- ha a szegények meglátják: bajaikra gyógyszert, kiszolgáltatottságukra védelmet innen kaphatnak.

- ha a tehetősek észlelik: ez a politika biztosítja a társadalmi békét, amely minden gazdasági fejlődés feltétele.

• Ezen széles, de mégis egyértelmű értékválasztás alapján ebben a pártban helye kell legyen minden embernek, aki a fentieket elfogadja, és értük tenni akar, akár a mai polgári körök tagja, akár valamelyik jelenlegi párthoz tartozik. Az új szervezet fogadja be a régi pártokat is, akár most az alapításkor jönnek, akár csak később tudják legyőzni az önzés kísértését. Ahogy a hagyományos magyar családban mindig volt teríték a betoppanó vendégnek, úgy legyen helye ebben az új néppártban minden szellemi – lelki elődjének, függetlenül attól, hogy mikor ismeri fel, nincs más út, mint az összefogás útja.

Miért örülök választási vereségünknek? Azért, mert úgy hat, mint a csatakürt. Riadó, amely felráz, cselekvésre és összefogásra késztet.

Hiszek abban, hogy semmi, még hajunk szála sem görbülhet meg a Mindenható tudta nélkül. Hiszek abban, hogy minden, még a választási vereség is javára szolgál az Isten szeretőknek. Hiszek abban, hogy ez a nép, ha nem is vallásos a szó szoros értelmében, de nem tréfából vallotta magát a nagy többségében Isten-hívőnek a népszámláláskor. Ha valami tervem nem sikerült, utólag mindig kiderült, hogy így jártam jobban, - tanította édesapám. A történelemnek is, az egyéni életünknek is az Úristen az ura. Képesek vagyunk ez ezt elfogadni? Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében? Megtesszük-e, ami rajtunk múlik?

Bízom az igenben.

Vissza a kezdőlapra