Így,
ahogy a képen látszik. Békésen, kart karba öltve. Zászlókkal, nem fegyverrel.
Nem akartunk mást, mint ami minden népnek kijár: békét, szabadságot. Elegünk
volt abból, hogy tartósan az orosz szurony árnyékában kelljen leélni az
életünket. Ebbéli vágyainkban - éreztem akkor is gyerek fejjel – egymásba
kapaszkodtunk mindannyian. Az egész nemzet. Sokan voltunk és erősek.
Talán október 24-én történt. A Fény utcából
(a piacról) mentem haza felé, a Széna téren át. De nem lehetett átmenni
a téren. Az emberek körbe állták. Középen valami rossz hangtölcsérbe kajabálva
egy tisztforma rendőr állt. Mindannyiunkat arra szólított fel, hogy menjünk
gyorsan haza. Körülötte gitárjaikba kapaszkodva egy őrsnyi rendőr. Valami
olyasmi mondat hagyta el a száját, hogy lövetni fog, ha nem ürül ki a tér.
Kicsit gúnyos, kicsit sajnálkozó volt a felelet. De senki meg nem mozdult.
A gitárokon kívül, amelyek fenyegetni próbáltak. Valahogy komolytalannak
tűnt az egész. Ti is magyarok vagytok – zúgott a tömeg.
Nehogy baj legyen, azaz nehogy átálljon
az egész őrs, a rendőrparancsnok magához kiáltotta a többit, majd egyes
sorba szakadozva elvonultak. Kullogtak– ez a jó szó. Szárnyalni tudtam
volna, s lelkesen meséltem otthon, mit láttam. Megéreztem az összetartozás
melegét és láttam erejét. A forradalom ünnepét azután a szabadságharc véres
harcai követték. Dávid nem győz mindig Góliáton. Tartsatok ki – mondta
a Nyugat, de nem emelte fel értünk senki a szavát. Ekkor lett, 1956. november
4-én adósunk a világ. S az adósságát a Mansfeld Pétereknek már soha nem
tudja törleszteni. Azóta nem lehetőségünk, de jussunk az Európai Unióhoz
tartozás.
De a kivégzettek már csak az égből nézik a fejleményeket. Még sokan élhetnének. Mansfeld most lenne 61 éves… A reálpolitika mai Kovácsa azt mondja: az Európai Unió nem foglalkozik történelmi érdemekkel. Igaz. Talán. Főleg, ha mi is megpróbáljuk ezeket elfelejteni. Ha megpróbálunk kicsinek lenni. Nemzeti egység kellene ma is. Az alap: 1956. Mindenkit szeretettel várunk.
