Jöjjön el a te országod!
Kolostorunk halottakat is felrázó, erélyes kapucsengője ugrasztott ki az ágyból a karácsony előtti fagyos hajnalon. Többé-kevésbé leplezett belső feszültséggel nyitottam ajtót, majd tátottam el a számat a talpig tiroli népviseletbe öltözött idős néni láttán. Csodaszép ruha, minden egyes darabján érződött a gondos kezek munkája. A közel nyolcvanéves néni nagy gonddal volt felöltözve, mint aki igen-igen nagy ünnepre készül. Álltam, mint aki előtt felrepedt világunk vászna, és betekintést nyert a csodák, mesék világába. A néniből, a kortól, küzdelmektől megérett arcából, csodaszép, népviseletbe öltözött szikár alakjából áradt a fény, a békesség és a méltóság.
Megszólalt: ”Ez a ferences gyermekotthon?”
Akadozó válaszomra elmondta, hogy Ausztriából jön, és hogy a világháborúban, valahol a mi vidékünkön ölték meg a férjét, akinek az elvesztése neki és gyermekeinek egy életre szóló hatalmas tragédiát jelentett. Elmondta, hogy a fájdalom miatt sohasem tudott Erdélyre jó szívvel gondolni, s most idős korára szeretné ezt a földet is szeretni, mely férjének végső nyughelyet adott. Szívből jövő kiengesztelődésének jele, hogy nagy családja minden egyes tagjának ajándékát elhozta, és szeretné átadni azoknak a bajba jutott gyermekeknek, akiknek nagyszülei talán látták, talán részük is volt férje halálában.
Megilletődve, néma csendben behordtuk a Mercedesből és utánfutójából előkerülő ajándékokat. Újból és újból csodálattal néztem az idős nénit, ahogy a karácsonyfa alatt rendezgette a sok-sok ajándékot. Sohase járt Kelet-Európában. Nem ismeri a nyelvünket. Egyedül, a síkos úton több ezer kilométert vezetett, sok-sok csomaggal megrakott utánfutós autóval, még egy dörzsölt csempész számára is alig átjárható határokon jött keresztül, mert az ötven éve hurcolt terhet le akarja rakni, mert megbocsátott. Mert karácsony van, mert ki akar lépni a múlt hínárjából, és maga is szeretné önnön tégláját beleépíteni az egységes Európa épülő otthonába. Csodálattal szemléltem a végtelen Isten szép vonásait ezen a törékeny asszonyon.
Elrendeztük a finomságokat, a játékokat, a karácsonyfa-díszeket, a szépen becsomagolt ajándékokat. A nénit marasztaltam: „Mindjárt fölkelnek a gyermekek, várjon s gyönyörködjék gyermekeink örömében, ő a szülő anyja az örömnek, örvendjen a szülöttjének”
Próbáltam kínálni étellel, itallal, puha ággyal. Szelíden mosolygott, megnézte a még alvó gyermekeinket, és azt mondta: „Míg vártam a határnál, aludtam. Nem vagyok éhes, szeretnék minél hamarább hazaérni, szeretném szeretteimnek elmondani, hogy milyen aranyos gyermekek élnek ott, ahol az ő nagypapjuk ismeretlen sírban nyugszik.
Csak álltam a kolostor előtt megilletődve, s a néni a porka hóban elindult Tirol felé. Még a nevét is elfelejtettem megkérdezni. A meséből jött jó tündér elment, de éreztem, hogy szívem legmélyebb zugaiból is kiseperte mindazt, amit évtizedeken keresztül belém sulykoltak a kommunista iskolák padjaiban a labancokról, fasizmusról, gyűlöletről.
A néni arcában a holnapot láttam meg. Azt az Európát, mely hazám lehetne. Melyben otthonra találhat a nagyhatalmak döntésétől hazátlanná vált erdélyi magyar kisebbség is. Európa hazám, hazánk lehet, melyben immár nem hátrafordulva, a múlt ezerszer összetört cserepei közt vájkálva élünk, hanem egy csodaszép mozaikot rakosgatva, Isten álmát álmodva, valóra váltva mindazt, amit nap mint nap kérünk az Úr imájában, amit Jézus Krisztus így fogalmazott meg végtelen tömörséggel: „Jöjjön el a Te országod…”.
Érzem, hogy a néni őszinte kiengesztelődése, jósága engem is mozgásba hoz, mint valami billiárdgolyót. Jó lenne elmenni a Don-kanyarba. Azokba a városokba, falvakba, ahol magyar katonák fegyverei is ropogtak, jó lenne elmenni oda a kiengesztelődés jelképes ajándékaival. Milyen jó lenne, ha elindulhatna a világba egy őszinte kiengesztelődést szolgáló zarándoklat. Mindannyiunknak lenne hova mennünk, s mindannyiunknak lenne nagyon sok vendége is.
Nem elég az államfők tisztelgése az ismeretlen katonák sírja előtt. Akkor lesz kezünk, erőnk, imánk a holnapra, ha a múltból magunkkal hurcolt kölöncöket, irtózatos sebeket örökre lerázva, bízva a szeretet és a jóság világot formáló erejében elindulunk, hogy tudatosan építsük Isten országát. Hinnünk kell, hogy van egy olyan politikai megoldás, mely egyetlen népnek, nemzeti kisebbségnek sem zsákutca.
Hinni szeretnék abban, hogy a tizenkét csillag az egységes Európa szimbóluma, valóban a Szép Szeretet anyjának, Mária Édesanyánknak a koronája, Szent Fia épülő országának előképe.
Déva, 2002-12-26
Csaba testvér
