Dr. Latorcai János:
Bebocsátásra várva…
(Kereszténydemokrata szemmel a koppenhágai döntésről)
Tavaly, december 13-án, Koppenhágában lezárult egy szakasz az Európai Unió történetében. Tíz tagjelölt országgal befejeződtek a csatlakozási tárgyalások. Lezárult egy korszak, melyet Európa kettéosztottságának neveztünk.
Sokan úgy minősítik, hogy a csatlakozási tárgyalások lezárása
Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Magyarországgal, Lettországgal,
Litvániával, Máltával, Lengyelországgal, Szlovákiával és Szlovéniával az
1993-ban ugyancsak Koppenhágában elindított, Európa megosztottságának
felszámolását célul kitűző folyamat történelmi mérföldköve volt.
Az Unió ezen országok csatlakozására 2004. május 1-jét jelölte ki.
Az Európai Tanács hangsúlyozta, hogy a tárgyalások eredményei szilárd alapot nyújtanak az új tagállamok integrációjához, s emellett biztosítják a kibővülő Unió hatékony működését is. A létrejött megállapodás alapján a csatlakozó országoknak számos átmeneti intézkedést kell foganatosítaniuk a tagsággal járó kötelezettségek érdekében.
A koppenhágai csúcsértekezlet előtt lezáratlan volt a csatlakozási tárgyalások legnehezebb kérdése, hogy milyen konkrét pénzösszeggel támogatja az Unió a csatlakozó országok felzárkózását, versenyképességüknek javítását, különös tekintettel a mezőgazdaságra és a vidékfejlesztésre.
Reménykedtünk és bíztunk.
Azt hittük, hogy a keresztény európaiság gondolata, mely 2000 év alatt kiállta az idők próbáját, melynek sikeréért kevés nemzet hullatott több vért, mint mi, és kevés országnak jutott több megpróbáltatás, nem egyszer megaláztatás, mint nekünk, végre megkapja megérdemelt jutalmát.
Úgy véltük, hogy az Unió, mely a II. világháborút követő nagy kereszténydemokrata gondolkodók - Robert Schuman, Jean Monnet, Konrad Adenauer, Ludwig Erhard - felismeréséből, politikai éleslátásból született, értékeli mindezt.
Azt reméltük, hogy az Európai Unió, mely a Montanunió létrehozásával indult, de a Római-szerződésben teljesedett ki, ma is az emberi személyiség és a személyes szabadság tiszteletén alapul, és az emberi összetartozás, az egymásért való felelősség tudatára, a keresztény humanizmusra, a társadalmi igazságosságra - mint értékrendi alapra - épít.
Bíztunk, hogy a nemzetünket és országunkat ért szörnyű igazságtalanságok, a felaprózottság, a 40 évig tartó politikai elnyomatás és szenvedés, 1956 hőseinek véráldozata, határaink megnyitása, a német egyesítés, 12 éves töretlen munkánk, a rendszerváltás megszenvedett kudarcai és sikerei, a hazai gazdaság eredményei feljogosítanak bennünket arra, hogy egyenrangú partnerként vehessünk részt a tárgyalásokon, s olyan döntés szülessék, amelyben a jogok és kötelességek összhangban vannak.
December 13-án este megszületett a megállapodás, ez a kijózanító mérföldkő.
A záró tárgyalásokon a nehézségek lényegét az jelentette, hogy a dán Elnökség kidolgozott egy pénzügyi csomagtervet a csatlakozásra váró tíz ország számára. Ez 2,2 milliárd euróval alatta maradt az 1999-ben Berlinben, az Unió tagországai által a bővítés 2004-2006 közötti időszakára elfogadott támogatási összegnek. (1999-ben, Berlinben a bővítésre 42,5 milliárd euró támogatást szántak!)
Az így előterjesztett összeget a csatlakozásra váró országok természetesen kevesellték, viszont az Uniós tagországok sokallták.
Két napos küzdelem után kétes győzelem született, az Unió valamivel több, mint 400 millió euróval megemelte a támogatást. (Ezt az összeget az újonnan csatlakozó országok nemzeti költségvetési mérlegük javítására egyösszegű, egyszeri támogatásként kapják 2005 és 2006 folyamán.) Viszont a befizetési kötelezettségük terén a csatlakozásra várók nem kaptak kedvezményt, így 2004-2006 között 14,5 milliárd eurót kell majd befizetnünk az Unió közös kasszájába.
A tárgyalások nyertese Lengyelország és Csehország. Annak ellenére, hogy nálunknál sokkal gyengébb pozícióból indultak, mégis sokkal többet tudtak kiharcolni, mint a magyar kormány.
Hazánk a 2004-2006 közötti időszakban az EU költségvetéséből 5,1 milliárd euróval részesedik majd, melyből a (feltétel nélküli) kifizetések 3,5 milliárd eurót tesznek majd ki, míg 1,6 milliárd euró megszerzésére pályázati úton nyílik lehetőség.
Ezzel szemben Magyarország 2,3 milliárd eurót fizet majd a közösségi kasszába, azaz az első három évben ténylegesen 1,4 milliárd euró költségvetési támogatást kapunk, ami kiegészül még 148 millió euróval, melyet a határvédelem megerősítésére, az ún. „schengeni határok” kiépítésére adnak, s ami e költségek valamivel több, mint kétharmadát fedezi is.
A vártnál rosszabb a helyzet a mezőgazdaság- és a vidékfejlesztési támogatások vonatkozásában is. A mezőgazdasági közvetlen kifizetések tekintetében az Unió igen kemény álláspontot képviselt, amelyet a tagjelölteknek csak a tárgyalások véghajrájában sikerült némileg kedvezőbbé tenni. Az Unió úgy látta ugyanis, ha a tagjelölt országok gazdálkodói a csatlakozás pillanatától 100%-ban részesülnének az uniós agrártámogatásokban, az gátolná gazdaságuk fejlődését és konzerválná a jelenlegi termelési színvonalat. Az Unió egy kilenc éves un. „bevezető” szakaszt javasolt, melynek a végén, tehát 2013-ban lenne lehetőség az akkori támogatási összeg 100%-ának elérésére.
A tárgyalások során a tagjelölteknek sikerült ugyan ezt a szakaszt hat évre lerövidíteni, úgy, hogy az uniós közvetlen kifizetések változatlanul csak 9 év után, 2013-ban érik el a 100%-os szintet, de, ha a nemzeti költségvetési források és az elnyert uniós pályázatok biztosítják, lehetőség lesz az uniós támogatás 30%-os nemzeti kiegészítésére.
Magyarán szólva, engedélyt kaptunk, hogy saját pénzünket - erős korlátok között - elkölthessük.
Joggal merül fel a kérdés, a költségvetés mely területeiről, kiktől lehet majd 2004-től a szükséges pénzt elvonni, hogy a hazai gazdáknak ezt az összeget odaadhassuk.
Ha sikerül ezt a kiegészítő támogatást biztosítani, egy francia gazda még akkor is két és félszer akkora támogatásban részesül a következő tíz évben az uniótól, mint egy magyar gazda az uniótól és a magyar költségvetésből együttesen
. Mivel az Unióba történő belépéssel a hazai piacvédő intézkedések (uniós vonatkozásban) megszűnnek, a lényegesen nagyobb dotáció miatt olcsóbban termelő uniós gazdák termékei piacot fognak elvenni a hazai gazdáktól. Nyugati lapok máris arról cikkeznek, hogy a magyar mezőgazdaság érdemi konkurenciát nem jelent majd az EU-ban, így azok csak jelentős, az egész lakosságot érintő áremeléssel tudnak majd védekezni a versenyhátrány ellen.A mezőgazdasági termelési kvótákat egyéni elbírálás alapján alakította ki az Unió. A tej esetében a polgári kormány álláspontja 2,8 millió tonna (≈28 millió hektoliter) évenkénti termelési érték volt, melyről a jelenlegi kormány 25%-kal kisebb értékre hátrált, majd az utolsó órában azt is feladva 1,99 millió tonna évenkénti mennyiségben állapodott meg úgy, hogy az indulókvóta 1,947 millió tonna, melyhez 2006-tól 0,043 millió tonna tartalékkvóta járul majd.. Ez éppen annyi, mint a jelenlegi fogyasztás. (Volt olyan időszak a nyolcvanas évek végén a kilencvenes évek elején, amikor a hazai mezőgazdaság több mint 27,5 millió hektoliter tejet termelt!)
Ez pedig azt jelenti, hogy ha egy kicsit emelkedik hazánkban a tejfogyasztás, importra szorulunk.
Érdemes megjegyezni, hogy a lengyelek az Unió ajánlatát meghaladó további félmillió tonnát harcoltak ki maguknak!
Bár gabonakvóta nincs, de 3,49 millió hektár szántóföldi bázisterületen, mintegy húsz fajta növény vonatkozásában 4,73 tonna/hektár terméshozamról szól a megállapodás. Ha ezt meghaladó mennyiségben termelünk, akkor a támogatást arányosan csökkentik. Ha a 2001-es termelési adatokat nézzük, amikor is a búza átlaghozama 4,32 tonna/hektár, míg a kukoricáé pedig 6,28 tonna/hektár volt, jövőbeni lehetőségeink e területen is csak a jelenlegi helyzetet konzerválják.
De nem történt áttörés a szarvasmarha állomány vonatkozásában sem. Vágási prémiumra mintegy 236 ezer, húsmarha prémiumra 94,6 ezer, míg anyatehén támogatásra 117 ezer állat jogosult.
A koppenhágai megállapodás tehát a hazai mezőgazdaság jelenlegi termelési szintjének befagyasztása.
Mindez bizony kevesebb a vártnál!
Joggal vetődik tehát fel a kérdés, ilyen feltételek között szabad-e csatlakoznia az Unióhoz hazánknak.
A válaszhoz Orbán Viktort, a polgári kormány miniszterelnökét idézem:
„Igen, még így is érdemes!”
Érdemes, mert a polgári kormány négy éve bebizonyította, hogy a nemzet érdeke és az európai újraegyesítés egységbe foglalható.
Egy olyan nyitott gazdaságú országnak, mint amilyen hazánk, mely kivitelének közel 80%-a az Unióba történik, az esélyt a fejlődésre, a jövőt a gazdasági versenyben csakis az Európai Unió biztosíthatja.
Ismert, hogy az Európai Unió végső célja és értelme az országhatárok feloldása, a népek és nemzetek összekapcsolása. Ez pedig elemi érdeke a több ország területén elhelyezkedő magyar kisebbségeknek.
Érdemes, mert a tagállamok felismerték, hogy a nemzetek gyengülése az Unió felolvadását, karakterének, értékeinek elvesztését is jelentené a globalizálódó világban. Ezért erősödik az Európai Unióban az egyes nemzetek identitása.
A szűkmarkúság ellenére az uniós csatlakozással többletforrásra tehetünk szert, mely, ha lényegesen elmarad is a várakozásoktól mégiscsak többlet pénz, „friss vér” a jövőbeni fejlődés vonatkozásában.
Természetesen tisztában kell lenni azzal a ténnyel is, hogy a csatlakozás önmagában még nem eredményezi hazánk versenyképességének javulását, az életszínvonal emelkedését. Sőt, ismerve az árak és bérek kiegyenlítődési folyamatát, joggal várhatjuk, hogy az árak gyorsabban növekednek majd.
Minden tehát addig is a hazai költségvetéseken, és az elkövetkező választásokon fog múlni.
Ne felejtsük: 2007-ben új költségvetési fejezet indul az Európai Unióban.
Egy, a nemzeti érdekeket a jelenleginél hangsúlyosabban képviselő új kormánynak 2006-ot követően lehetősége lesz a mostaninál sokkal kedvezőbb támogatások kiharcolására, megszerzésére.
Mindez rajtunk is múlik!
Április 12-én és az ezt követő választásokon erről is szavazunk majd!
Sikerre csak akkor számíthatunk, ha egységesek leszünk, és következetesen valljuk, hogy
Európa a jövőnk, de Magyarország a hazánk!
***
A szerző a Kereszténydemokrata Néppárt alelnöke, az Országgyűlés Gazdasági bizottságának alelnöke, az Antall- és a Boross-kormány volt ipari és kereskedelmi minisztere.
