"Aki tehát lehülyézi a habozókat, a szorongókat, az erkölcstelen, mert kirekesztő, gyűlölködő és terrorizál."
Erkölcs és Európa a XXI. század elején
Granasztói György, az MPEE korábbi elnöke
1991. december 16-án, Brüsszelben tanúja voltam a társulási szerződés aláírásának az Európai Unióval. Antall József kíséretében népes küldöttség, számos újságíróval érkezett különgépen, amelyet a MALÉV az esemény fontosságára tekintettel ingyen biztosított.
Jeszenszky Géza és Kádár Béla miniszterek mellett még további tízegynéhány személy volt a kíséretben, köztük Juhász Endre főtárgyaló. Szász Ivánnal az EU misszió vezetőjével és helyettesével Gottfried Péterrel a helyszínen csatlakoztunk hozzájuk, magam akkor még belgiumi és NATO melletti nagyköveti minőségemben. Az elidegenedés, a megsértett nemzeti érzés, a felháborodás indulatai váltakoztak bennem és keveredtek azzal, amit a rendszerváltó történelmi pillanat jelentősége miatt éreztem. Mind a mai napig őrzöm, tanulságként, azt a hideg gyanakvást, amely a hatalmas uniós gépezetetek működése láttán elfog. Függetlenül attól, ez a saját antalli örökségem, hogy nemzeti meggyőződésű atlantistának és európainak vallom magam.
Már az érkezésünk méltatlan volt.
Az ebédszünetre siető tömegben kellett utat törni a liftekig, a kísérő eltűnt. Különböző folyosókon kóboroltunk a miniszterelnökkel és a delegáció néhány tagjával, mielőtt elértük volna a várakozó helyiséget, egy tárgyalót. Csak asztalok voltak benne, kabátjainkat ezekre raktuk. Az egyetlen székre, melyet a szomszéd irodából szereztem Antall József miniszterelnököt hiába próbáltuk leültetni. Keményen, ez tulajdonsága volt, megtagadta, hogy üljön, miközben a katonái álldogálnak. Végül a kabátok között, az asztalokon helyezkedtünk el és vártunk. Kísérőnk csupán arról informált, hogy Van Den Broek úr hamarosan érkezik. Minden ünnepi hangulatunk elpárolgott, átkozódtunk, nem értettünk semmit. Antall rendíthetetlen maradt és nem engedte, hogy felderítő útra
induljak, mondván türelem, kivárjuk mi lesz itt. Végre megjött a külügyi biztos és zavartan közölte, hogy az ebéd meghívottai együtt vannak, de mi még nem mehetünk fel, mert gond van a spanyolokkal, amiért a többiek ingerültek. Eltűnt, tovább vártunk, szakértőink megjegyezték, nyilván az acélügy miatt berzenkednek. Kértem, legalább a lengyeleket és a csehszlovákokat deríthessem fel, de erre sem kaptam engedélyt. Van Den Broek ismét megjött és ezúttal már az ebédhez hívott. A spanyolok vétóját egy sajátos formai megoldással ki tudták iktatni, közel másfél óra múltán elhárult tehát az akadály az étkezés, és ami fontosabb a szerződés aláírása elől. Megint megküzdöttünk a liftekkel, míg feljutottunk. Többünket jótékonyan figyelmeztettek, hogy kevés az idő, si essünk, szóljunk a többieknek is.
A formátlanság, a könyörtelen érdekérvényesítés, az udvariatlanságot súroló zűrzavar végleg eloszlatták a pillanat ünnepi meghittségét, az aláírás érzelmi töltése nem volt több annál, mint amikor az ügyvédi irodában a peres felek a papírok alá odakanyarítják a nevüket.
Csak este, a repülőtéren fogott el bennünket ismét a jó hangulat. Fenn a még várakozó gépen a MALÉV újabb ajándékaként pezsgővel kínáltak, Antallnak erről eszébe jutott egy nála ilyen esetekben szokásos remek történet és ebből megértettük, ő is úgy látja, hogy kijöttünk a mai alagútból. Baljós ómenként egyébként a gép leszállása körül később nehézségek adódtak, de ez már más történet, Szász Iván kollégámmal csak másnap értesültünk róla. Akkor este felszabadultan, megkönnyebbülve fejeztük be a napot.
Nem tudom, milyen hangulatban zajlott a közelmúltban, Koppenhágában, az európai csúcson annak a csatlakozási folyamatnak a lezárása, amely több mint tíz éve Antall Józseffel kezdődött. Az eredmények és a viták ismeretében valószínűleg a kicsinyes alkudozás légkörében.
Súlyos mulasztás, hogy elmaradtak az Unió részéről mindazok a gesztusok, amelyek a pillanat, a történlmi fordulat jelentőségét domborították volna ki, ideértve valamilyen nagylelkű, akárcsak jelképes cselekedetet is. Valamit, ami elnémítja a kufárok zsivaját, ami az új Európa erkölcsi egységét domborította volna ki. Ehhez nem elegendőek a rövidlátó reálpolitikusok fűrészpor illatú pohárköszöntői. Nincs észnél, aki erkölcsöt keres a politikában, szokás mondani manapság. És mindjárt következnek is a példák, kifogyhatatlanul. Furcsa helyzet. Ha jól meggondoljuk, szinte minden a politikával kapcsolatos elmarasztalás erkölcsi kívánalom alapján történik, gyakran a tízparancsolat szellemében. Még a "higgadt" elemzők sem mindig képesek túltenni magukat az erkölcsi ítéleteken. Másrészt az is feltűnő, hogy ezek a kívánalmak elsősorban mégis a politikai vita kellékei, ritkán illeszthetőek valamilyen erkölcsi érvrendszerbe. Talán ez az oka, hogy maguk a politikusok ezért is beszélnek szívesebben "értékek"-ről,netán érdekekről erkölcsi szabályok helyett. Csakhogy ki mindenki tekinthető politikusnak?
Végzetes ellentmondás lenne erkölcs és politika között?
Kufárok, hamiskártyások hadával kell-e birkózni az európai porondokon, ami ellen a legjobb védekezés az lenne, hogy vagy linkek, zsebmetszők leszünk magunk is, vagy kimaradunk az egészből? Hogy jobb lenne Svájcnak maradni, svájci frank, kisközösségi autonómiák, hegyek, jólét, óragyártás nélkül, Európa margóján? Miközben itthon divatba jött az euroszkepticizmus, nő a nyugtalanság a túloldalon is. Mivel fél lábbal már odaát vagyunk, azokban a gondokban is osztozunk. Nálunk sem, ott sem mindenki lelkesedik egy olyan Európáért, amelynek nemzeteit csupán a kereskedelmi érdekek kötik össze. A karavánszeráj zsivajáért, amely a baromfiudvaréra emlékeztet. Hova lett a lelkesedés a közös Európáért? A nemzetek feletti egységért. A 450 milliós nagyhatalomért, amely fe lveszi a versenyt az Egyesült Államokkal és Kínával. Most úgy látszik, éppenséggel távolodunk tőle. A megfoghatatlanul sokféle nemzeti érdekből már-már önzés lett, az önös érdekek a jelenlegi bürokratikus gépezetek hajtóerejeként éppenséggel elfojtanak vagy fékeznek szinte minden igazi, európai közösségi lendületet - ez az erősödő ítélet a mai európai közvéleményben, amely gyakran tiltakozásokhoz is vezet. Még jól látszik az alapító atyák által elképzelt egységes Európa, de nem világos, merre tart, baljósak a zavarok jelei. Hol a közös külpolitika? Hol a védelempolitika? Hol a sokat emlegetett lelkes szolidaritás a most belépők érdekében?
Röviden: hol az európai öntudat?
Ha a mostani józan magyar politikai ellenzék (polgári oldal, nemzeti oldal, konzervatív oldal) előre kíván tekinteni, szembe kell, hogy nézzen azzal, mit tekint erkölcsinek.
Másként: mi az emberi cselekvés tudománya, mik a szabályai.
A társadalom többségének erkölcsi biztonságra van szüksége.
Az emberek hiteles útmutatásra várnak, mert tenni akarnak a közjóért. Ma az ellenzék fogalmazza meg a legtöbb erkölcsi kérdést. Ezért az ellenzéknek erre a saját nyugalma és belső békéje, továbbá öntudata és ereje növelése miatt is szüksége van. Nagy felelősség hárul rá. Amiből még valami következik.
A mai magyarországi ellenzék politikai sikeréhez hozzájárulna, táborát pedig növelné, ha néhány erkölcsi kérdésben a világos állásfoglalás mellett folyamatosan és még egyértelműben küzdene az elvek tisztaságáért, valamint betartásukért. Ami egyébként megkönnyíti annak megértését is, mit jelent most a nemzeti érdek. Az elmúlt hetek itthoni eseményei és a velük kapcsolatos általános tanácstalanság, zavar, zavarosban halászás még jobban kidomborítja, milyen fontos az erkölcsi megfontolás.
A politikában az erkölcsi tartalmú belső béke teszi helyükre a dolgokat.
A szolidaritás, mint általános erkölcsi parancs olyan személyeket köt össze, akiknek közös az érdeke. A közösség arra kötelezi mindnyájukat, hogy nehézségekkel küzdő társaiknak, más közösségeknek segítséget nyújtsanak, és ne próbáljanak meg hasznot húzni a gyengeségükből. A szolidaritásnak a közösségtől való függetlenség és az individualizmus az ellentéte.
Például a kisebbségek, a nemzeti közösségek, így a határontúli magyarság létezését csak az európai szolidaritás biztosítékaival tudjuk elképzelni. Irtózunk a gondolattól, hogy a kurdok vagy az albánok módjára kezeljék a határon túl élő magyarok közösségeit, s ugyanez vonatkozik a szomszédságunkra is. Éppen ez ad kiemelkedő jelentőséget a megvédendő státustörvénynek. Közép-Európa, immár tizenkét éve, öntevékeny biztonsági rendszert működtet e nemzetiségi válságoktól fenyegetett térségben. Az olykor éles politikai ellentétek dacára Közép-Európa nem követte a balkáni polgárháborúk példáját. Ez kölcsönhatásban történt az euroatlanti szolidaritással, ami közönségesen a NATO védőernyőjét jelentette. Erkölcsi alapelvek rendjét tette magáévá a magyar társadalom a közös emlékezet kívánalmai esetében is. Itthon is, az új európai építkezés folyamatában is meghatározó módon van jelen a második világháború, a fasiszta és a kommunista diktatúrák, a hagyományos nemzetállami ellentét erkölcsi tanulsága.
Erkölcsi tétel az is, miszerint a piacgazdaság fejlődése nem öncél, hanem hajtóerő az európai egység megvalósításához. Az egyéni és közösségi jogok, a parlamenti demokrácia és jogállamiság, valamint a szabad piacgazdaság kapcsolatáról hirdetett nézetek mind a szóban forgó elvekből indulnak ki.
Így érthető meg, hogy napjaink európai és amerikai kultúrájában megértést és számtalan közös kapcsolódási pontot találunk éppen azokkal a sérülésekkel kapcsolatban, amelyek a magyar társadalmat különleges erővel sújtották. (Az antiszemitizmussal kapcsolatos ellentmondásokkal a Magyar Nemzet január 17-i számában rövidebben, a Magyar Szemle decemberi és februári számában részletesen foglalkozom). Az Európai Unió létének előfeltétele a nemzetek közti ádáz, pusztító versengés kiküszöbölése a demokrácia keretei között. A demokrácia csak közösségi keretek között képes működni, a szolidáris nemzeti közösségek öntudatát pedig a demokrácia formálja. Nemzet és demokrácia tehát nem létezhet egymás nélkül a mai Európában. Ezért ma minden nemzetellenes ékesszólás er kölcstelen és Európa ellenes is.
A magyar társadalom már régen magáévá tette az 1945 utáni új Európa erkölcsi felfogásának elemeit. A magyar nemzeti öntudat hagyományos formálói, a nyelv, a kultúra, a múlt öröksége mellett az említett új, nemzetek feletti erkölcsi elvek is jelen vannak a hazai közgondolkodásban. Ezt kell megértenünk! Ezek betartása esetén követelheti Magyarország, hogy amikor erkölcsi értelemben nekünk van igazunk, mások is kövessék a szolidaritás elveit!
Nem ellentét van tehát nemzeti és európai, nemzeti és euroatlanti szolidaritás között, hanem kapcsolat, amely a nemzetiből indul ki. A politika erkölcstelensége a nemzeti szolidaritás lebecsüléséből következik. Három szélsőség fenyeget. A köldöknéző, nemzeti önzés idejétmúlt és megfoghatatlan nemzetkép felé próbál tolni. Vadságában alig különbözik tőle az, amely csak egyéni érdekét nézi. A kritikátlan hajbókolás és engedékenység viszont a megfoghatatlan, mert nem létező szuper központot dicsőíti és ájtatos talpnyalásra buzdít. Ilyen végletek között erkölcsi elszántság nélkül nincs józan politikai belátás.
Közvéleményünket ma két válaszút is foglalkoztatja: az iraki konfliktus és az európai referendum. A szkeptikus vélemények igen erősek. Az eddig elmondottak próbája tehát, milyen feleletet lehet adni a kétkedőknek. A politika művészete a körülmények mérlegelésén alapuló időállóan helyes döntés. Az erkölcs sugallata az egyik fontos, de nem egyedüli körülmény. A politikustól utólag, döntése következményei láttán az erkölcsi felelősséget lehet számon kérni. Az erkölcs nevében adott válasz iránymutató, de azt a politikus dönti el, mi a helyes.
Az iraki összeütközés esetében két szempont vetődik fel.
Olyan rendszerek mellett kötelezte el magát Magyarország, amelyek mindig az ENSZ határozatainak betartását, ezúttal a nemzetközi terrorizmus valamint a tömegpusztító fegyverekkel való fenyegetőzés visszaszorítását szorgalmazzák. Ez a helyzet nemcsak jogokkal, hanem kötelezettségekkel is jár. Hasonló a helyzet, amikor nemzeti érdekeinket kell mérlegelni. A szovjetrendszer eltűnése óta haszonélvezői vagyunk Közép Európa stabilitásának, amelyben kulcsszerepe van az Európa és Észak-Amerika által megvalósított biztonságnak.. Ennek jegyében lett az ország a NATO tagja. A balkáni válságok idején az együttműködésnek tulajdoníthatóan a polgárháborúk elkerülték Magyarországot, nem érte jelentős bántalom vajdasági magyarjainkat sem. Az országnak a szolidaritás jegy ében tehát mindkét jogi-erkölcsi megfontolás alapján ragaszkodnia kell az ENSZ határozatok betartásához, amely Iraktól a tömegpusztító fegyverek leszerelését követeli. Senki sem akar háborút, főleg akkor nem, ha abba a lépfenével, piszkos atombombával vívott háborút is beleértjük. A régi, békeharcos, húsvéti békemenetekhez hasonló tüntetéseken való részvétel ízlés dolga. A véleményszabadság gyakorlása Amerika ellen, "Bushék" ellen tüntetni azonban egyoldalú politikai szándékok támogatását jelenti, nem erkölcsi döntés.
Más a helyzet az uniós népszavazás esetében.
Meggyőződésem, nem a demokrácia magasiskolája népszavazásra bízni ezt a súlyos politikai döntést. Felvethető többek között, hogy immár négy népszavazás is volt, hiszen eddig minden parlamenti választáson elsöprő többséget szereztek azok a pártok, amelyek programja az európai csatlakozást hirdette. 1990 óta az európai integráció folyamata visszafordíthatatlan változásokat eredményezett gazdasági, társadalmi életünkben, az intézményrendszerben. A döntő szót a magyar társadalom már kimondta. Elfogadta az európai szolidaritás erkölcsi elveit.
Kevesen számítanak tehát arra, hogy a "nemek" többségre jutnak. Súlyos következtetést kellene levonni azonban abból, ha ez mégis bekövetkezne. Nagy vereséget jelentene. Az egész mai magyar parlamenti politikai, döntéshozó elitnek távoznia kellene ebben az esetben, mert feladatát félreismerte, rosszul teljesítette s felelős a népszavazás elrendelésében is.
Az igenek kiskülönbségű győzelmét viszont jelentős erkölcsi figyelmeztetésnek kellene tekinteni. A csekélyebb választási részvétel is hasonlót fejezne ki. Az egyszerű emberek szorongása és bizonytalansága kapna erős hangot ebben a helyzetben. Magyarországon nincs olyan politikai, szellemi erő, amely hihetően elmagyarázná, miért jobb, mit nyerünk, ha nem az európai csatlakozást választjuk. Viszont nagyon sokan érzik úgy, nem értik meg a gondjaikat és ők sem értik a rendszer működését. A szolidaritás erkölcsével kapcsolatos hit bizonytalanságát és kételyeit fejezné ki tehát ez az eredmény. Azt a gyanakvást, amelyet a saját kivívott érdekeiket védő lobbik, csoportok, országok ereje, szűkkeblűsége és a bonyolult hivatalszervezetek váltanak ki. Azt a hideget é s közönyt, amelyről írásom elején szóltam. Azt a félelmet, hogy az új Európa leendő politikai intézményrendszere fenntartja a többsebességű állapotot, hogy igazi céljaink továbbra is mozgó célpontok maradnak, mi pedig "ossie" -k.
Aki tehát lehülyézi a habozókat, a szorongókat, az erkölcstelen, mert kirekesztő, gyűlölködő és terrorizál.
A társadalom megosztásában, a féktelen ellentétek szításában érdekelt. A kételyekkel viaskodók, a szkeptikusan nemet mondók a nemzetnek ugyanolyan értékes tagjai, mint azok, akik igent mondanak, gyakran hasonló kételyeik elfojtásával.
Az igenek jelentős többsége ellenben a magyar társadalom idealizmusát tükrözné az európai szolidaritással kapcsolatban, s ez ugyancsak jelentős üzenet lenne. A kételyek felett diadalmaskodó hitet fejezné ki a közösségi értékek erejében. Magam ezért fogok igennel szavazni.
A Magyar Polgári Együttműködés 162. email hírlevele
2003. február 27.
