Nem érdekel a politika
Istenem, hányszor hallottam ezt. Értelmes emberektől, akik úgy érzik, hogy a politika valami tőlük távoli dolog, amihez semmi közük. Ők élik az életüket, becsületesen dolgoznak, nevelik gyermekeiket, munka után hazamennek, ellátják az otthoni teendőket, azután fáradtan nyugovóra térnek. A politikát nem ők csinálják, az más emberek feladata, ők abba nem tudnak beleszólni, nem értenek hozzá és őket nem is érinti.
Az a szomorú, hogy valóban így gondolják.
Nem fogják fel, hogy a politika alakításában nem úgy kell részt venniük, hogy az aktuális külügyminiszter helyett ők mennek el tárgyalni, hanem úgy, hogy értik, mi történik körülöttük, és amikor úgy adódik, véleményt nyilvánítanak. De ők nem. Nem, mert nekik ezekhez a dolgokhoz semmi közük!(???)
Mi, akik ezt nem így gondoljuk, mit tehetünk? Fel kell hívnunk a figyelmüket arra, hogy a politika minden rezdüléséhez közük van. Miért? Azon egyszerű oknál fogva, hogy az ő életüket befolyásolja. Ha ezt nem értik, meg kell magyarázni, hogyan.
Kezdem vidámabban figyelni a körülöttünk zajló eseményeket. Na nem azért vagyok vidám, mert olyan jó dolgok történnek, hanem azért, mert úgy látom, hogy a magabiztos győzők kezdenek össze-vissza kapkodni, hibát hibára halmozni, szemmel látható, hogy nem tudnak mit kezdeni győzelmükkel. Megkockáztatom, hogy már-már pánikban vannak. Ennek eredményeként sok összehangolatlan, átgondolatlan, ésszerűtlen dolgot hajtanak végre, amire az emberek felfigyelnek. Intézkedéseik, terveik, törvényjavaslataik rendre kivívják az emberek ellenszenvét. Úgy tűnik, ezt ők is érzik. Ebben a helyzetben már nem sokáig fog segíteni sem az előző kormány folytonos gyalázása, sem a Heti hetes, sem a Való világ.
Figyelem a liberális sajtót, már ott is kezdenek megpendülni más hangok. Nem azt mondom, hogy a polgári nézetek gyalázása nem folytatódik benne ugyanúgy, mint évek óta, de feltűnnek a jelenlegi hatalmat kritizáló cikkek. Ez új jelenség. A megelőző szocialista ciklus alatt nem volt jellemző. Az is új jelenség, hogy eddig kizárólag a polgári kormányzatok alatt voltak sztrájkok, sztrájkfenyegetések, most pedig még azok a szakszervezetek is tiltakozni kezdenek, akik eddig mélyen hallgattak, ha a baloldal volt kormányon.
Ettől érzem azt, hogy talán eljött a mi időnk és ettől vagyok egy kicsit vidámabb, minden elborzasztó esemény ellenére.
Nos, úgy gondolom, hogy ha valóban létezik tízezer polgári kör, akkor most kezdje el valamennyi a környezetében élő, „politikával nem foglalkozó” munkatársát, szomszédját, ismerősét megkérdezni, hogy valóban úgy hiszi-e, hogy a politika nem tartozik rá.
Akinek gyermeke van, azt kérdezzük meg, hogy mit gondol arról, hogy a tervek szerint ezentúl az általános iskolában negyedik osztályig nem lehet buktatni. Tételezzük fel, hogy nem az ő gyermekét kellene megbuktatni, de ha ott ül egy osztályban nyolc gyerek, aki nem tud olvasni, az ő csemetéjének ki tudja garantálni a normális előrehaladást? Senki. Nem csak az olvasni nem tudó szenvedi ezt meg (hiszen negyedikben már hiába ismételhet), hanem a többi is. Kérdezzük meg, hogy egyetért-e azzal, hogy lassan a pedagógusokat irányítják majd a gyermekek, mert jogaik már csak nekik lesznek. Tud egy kilencéves gyermek a jogaival ésszerűen élni? Nincs szükség a pedagógus irányítására? Ez pedig politika. Liberális politika. Mint ahogy azt is megkérdezhetjük tőle, hogy egyetért-e azzal, hogy az iskolában kábítószert kínálgatót nem kell kivonni a forgalomból. Ez is politika. Liberális politika. Azt is megkérdezhetjük tőlük, hogy majd ha a 12 éves gyerekét macerálja egy homoszexuális, tudja-e majd kellőképpen tisztelni a másságot? Ez is politika. Liberális politika.
Aki azt gondolja, hogy őt nem érintik az elbocsátások, azoktól kérdezzük meg, hogy szerinte az államnak miből vannak a bevételei? Ha nem tudja, mondjuk meg neki, hogy az adókból. Márpedig minél kevesebb munkahely van, minél kevesebb ember dolgozik, annál kevesebb a befizetett adó. Nem csak az, amit a bérből levonnak, hanem a forgalmi adó is, mert ezt a vásárlásainkkal fizetjük, márpedig akinek nincs pénze, nem fog vásárolni. Akinek pedig nincs munkája, az segélyt fog kapni. Azt is kérdezzük meg tőlük, hogy szerintük a segély miből terem? Ha nem tudják, mondjuk meg nekik, hogy az ő adójukból. Mert ők becsületesen dolgoznak (csak nem politizálnak) és adóznak is. De ha az ő adójukat mások támogatására kell fordítani, akkor az a pénz bizony máshonnan fog hiányozni. (Az egyre kevesebb adóból.) Akkor ott maradnak a kátyúk az utakon és az ő autójuk kereke is ki fog törni. Lehet, hogy mégis érinti őket a Székesfehérváron elbocsátott emberek sorsa? Természetesen, nem közvetlenül, de áttételesen mindenképp.
Megkérdezhetjük, hogy emlékeznek-e, amikor az előző kormányzat alatt a Danone be akarta zárni a győri gyárát? Emlékeznek-e, hogy akkor Orbán Viktor személyesen tárgyalt velük? Vajon miért? Hát ezért. Mert mindannyiunkat érint, nem csak azt a néhány száz embert. Ez politika!
Ezek csak kiragadott példák, lehet, nem is a legjobbak, de mindenkinek eszébe juthat ezeken kívül számtalan más, hiszen az életünket minden területen átszövi és meghatározza a politika. Arra próbáljuk meg felhívni embertársaink figyelmét, hogy ne az határozza meg gondolkodásukat, amit az újságban olvasnak, a televízióban hallanak, ne is csak az, ami a mindennapokban közvetlenül történik velük. Próbálják felfedezni az összefüggéseket. Figyeljenek és meglátják, hogy bizony nagyon fontos, hogy érdekelje őket a politika.
Kósza Júlia
