Kopp Mária: A nagyszülő - és az unoka mint gyógyszer
Az alábbi cikk az Új Ember archívumában található. Az OLVASÓNAPLÓ szóra (balra fent) kattintva az eredeti helyén lehet megtekinteni. A benne foglaltak annyira fontosak, hogy "kötelező olvasmányként" idézzük itt a Magyar-Hon-Lapon. Ne olvassa el mindenki, csak aki meg akarja érteni, mi miért történik velünk.
Megszoktuk, ha orvoshoz megyünk, általában gyógyszert írnak fel minden bajunkra. Meglepődnénk, ha a recepten azt látnánk: ennek a gyereknek nagymamára van szüksége, lássa lehetőleg mindennap. És hány idős ember életét aranyozza be az unoka! Nincs annál nagyobb szomorúság, mint mikor a szülők úgy gondolják, nincs idejük a nagyszülőkre. A mai magyar társadalom sok tekintetben sikeres, mégis súlyos válságtünetektől szenved. Ezek hátterében az a legfőbb probléma, hogy igen sokan, sokszor még magukat vallásosnak mondó emberek is azt hiszik, hogy a legfontosabb az anyagi előrejutás. Az utóbbi évtizedekben egyre többet beszélünk a "társadalmi tőkéről", arról, hogy az emberek közötti bizalom, kölcsönösség, az erős civil szervezetek mind a gazdasági fejlődés, mind az egészség megőrzése szempontjából alapvetőek.
Nemrégiben olvastam egy diplomamunkát a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Főiskola szociálpedagógia szakos hallgatójától. A tanulmány arról szól, hogy egy egyházi idősek otthonában kitűnően megszervezték korábban, hogy a még munkaképes lakók segítettek azoknak, akik már nem tudták magukat ellátni. Így ők is hasznosnak érezték magukat, és az elesettek is személyes törődéshez jutottak. Egy miniszteri rendelet azután előírta, hány szociális gondozóra, nővérre van szükség egy ilyen otthonban. Ez anyagilag igen nagy nehézségeket okozott, de a legsúlyosabb következmény az lett, hogy a tétlenségre kárhoztatott idősek sokkal betegesebbé váltak, életminőségük jelentősen romlott. Ez a példa jól mutatja, hogy a társadalmi összetartozás érzése nemcsak a lelkiállapot, hanem a testi egészség és a gazdasági hatékonyság szempontjából is alapvető.
Hogy megértsük ezeket a jelenségeket, először azon érdemes elgondolkoznunk, hogyan fejlődik az egyén, és milyen a viszonya a többiekhez, a társadalomhoz. Az egyén önazonossággal, öntudattal rendelkező személy. Az önazonosság, az öntudat minden mai pszichológiai elmélet szerint a környezettel folyamatos kölcsönhatásban fejlődik. Egészen egyértelmű, hogy az igazán ép, harmonikus, érett személyiségre éppen az jellemző, hogy a környezetével folyamatos összhangban fejlődik. Egy ilyen emberre mondhatjuk azt, hogy nemcsak egyén, hanem egyéniség. Tudjuk, ez milyen nagy szó, a nagy egyéniségek hatása szinte fölmérhetetlen, de mindenkinek egyéniséggé kellene válnia.
Mi az oka annak, hogy éppen ebben a tekintetben nagyon súlyos válságjelenségeket tapasztalunk?
Először is, az emberiség megpróbál kiszakadni abból a világból, amelyik évszázadokon át jellemző volt. A tradicionális, főleg a törzsi társadalmakban annyira egy az egyén a társadalmával, hogy a XX. század elején Afrikában még számtalan, úgynevezett voodo halálesetet figyelt meg Cannon, az emberi magatartásszabályozás egyik legnagyobb hatású kutatója. A voodo halálnak az a jellemzője, hogy ha egy törzsi környezetben élő embert valamilyen tabu megsértése miatt kizárnak a törzsből, akkor néhány hét alatt a teljesen egészséges fiatal emberek szívmegállás, vérző fekély miatt meghalnak. Ennek semmi más magyarázata nincs, minthogy a reménytelenség, a kontrollvesztettség szélsőséges állapota végzetes, akár halálos élettani következményekkel is járhat. Érthető, hogy az emberiség ebből a nagyon nagyfokú kötöttségből, amikor az ember nem tud egyénként szembeszállni a közösségi elvárásokkal - amelyek lehetnek igen negatívak is - megpróbál az individualizáció felé fejlődni.
Az utóbbi kétszáz évben azonban a modern nagyvárosokba beáramló tömegeknél, akik elvesztették a gyökereiket, akik nem is tudják, milyen kultúrához tartoznak, nincs meg a szocio-kulturális azonosságtudatuk, nagyon könnyen nyer táptalajt egy olyanfajta szemlélet, hogy az egyén akkor éri el a fejlődés legmagasabb fokát, ha szabad a társadalomtól. Ebben az a megdöbbentő és a nagyon súlyos csapda, hogy itt nemhogy szabadságról van szó, hanem az ilyen körülmények között élő ember a legsúlyosabb rabszolgaság állapotába kerül, mivel nincs igazi önazonossága. A saját önértékeléséhez állandó külső megerősítésre van szüksége, és ez a típusú ember mindenfajta manipulációnak a legszélsőségesebben ki van szolgáltatva.
Hogy miért alakult ki ez az embertípus a modern társadalomban? Óriási erők állnak a mögött, hogy a fogyasztói "egyen-lényt" kialakítsák és fenntartsák. Az ideális fogyasztó a közösségtől elszakított, magányos és szorongó ember, aki számára az emberi kapcsolatok is fogyasztási cikkek, aki úgy érzi, ha jobb nőre, jobb kocsira, jobb arckrémre cseréli ki a jelenlegit, ezáltal értékesebb, sikeresebb emberré válik. Az ilyen embernek mindent el lehet adni. Sokan hajlamosak azt mondani, hogy a fogyasztói társadalmat gonosz erők tartják fenn. Ezzel szemben a termelésben előrefutó vállalatok saját törvényszerűségeik szerint, teljesen érthető módon működnek. Az egyetlen gond az, hogy nagyon kevés olyan erő van a társadalomban, amelyik ezekkel szembe tudna szállni. Mert mi a fejlődés célja? Nem a minden határon túli fogyasztás, hanem az ép élet teljessége, a harmonikus, együttműködésre, egymás megbecsülésére képes egyéniségek világa. Meg kell keresnünk és erősítenünk kell azoknak a közösségeknek a hálóját, amelyek hajlandók a változtatásra, ez az egyetlen módja annak, hogy a fejlődés valódi céljait tartsa szeme előtt a társadalom. Az egyháznak és a vallásos közösségeknek ezen a téren különösen fontos szerepük van.
A bizalom hiánya, a társadalmi tőke hiánya a magyar és a közép-kelet-európai válságtünetek meghatározó tényezője. A hiány legjobb mutatója az úgynevezett ellenséges beállítottság: olyan állítások, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben, az emberek általában aljasok, önzőek és csak ki akarják használni a másikat. Érdekes módon a depresszió szempontjából azok a leginkább veszélyeztetettek, akik azt állították, hogy ha egy jó barátom sikeréről hallok, úgy érzem, hogy magam kudarcot vallottam. Ez Magyarországon ma nagyon jellemző magatartás. Ugyanakkor a japán társadalomra a legutóbbi időkig az volt a jellemző, hogy a közösség sikere az én sikerem, a munkahelyem sikere az én sikerem.
Az ellenségesség olyan ragályos kór, amelynek a leggyakoribb kórokozója az ellenséges főnök. Ez jól megfigyelhető az olyan munkahelyeken, ahol a főnök ellenséges, azaz nem mer bízni a környezetében. Mit csinálnak a többiek? Ők sem bíznak benne, sőt, ahol lehet, becsapják, "átverik". Ugyanakkor egy nem ellenséges, társadalmi tőkét továbbadó főnök környezetében az emberek szinte ingyen hihetetlen teljesítményre képesek.
A társadalmi kohéziónak, összetartásnak, a társadalmi tőke egyedülálló koncentrációjának egészen fantasztikus élménye volt, amit 1956-ban átéltünk. ´56 után a Kádár-rendszer rájött arra, hogy a magyar társadalomban egyetlen igazán veszélyes tényező van, az összetartozás élménye, a társadalmi tőke, ezt kell mindenáron tönkretenni. Meggyőződésem, hogy az a pusztítás, amit a Kádár-rendszer a társadalmi tőkében végzett, sokkal súlyosabb, mint az államadósság, amit fölhalmozott. Sikerült megváltoztatniuk az értékrendet: az összefogás, a "guggolva is kibírjuk" szemlélet helyett megadták a kiskapuk lehetőségét, a kis kiugrást, eluralkodott az anyagi előnyök hajszolása. Elsősorban a férfiak érezték úgy, ha nem teljesítenek, ha nem érnek el annyit, mint a másik, akkor alacsonyabb értékűek.
Hogyan tudnánk visszafordítani ezt a folyamatot? Az érett, fejlett személyiségek kialakulásának három legfontosabb műhelye: a család, az iskola és a kölcsönösségen alapuló civil szervezetek. Magyarország anyagilag szegény ország. Pénzünk soha, vagy legalábbis belátható ideig nem lesz annyi, mint a nyugati országoknak. Ezzel szemben a társadalmi tőke gazdagításában, felszabadításában óriási lehetőségeink vannak, és ez lehet az ország valódi fejlődésének legbiztosabb alapja.
(A szerző orvos, pszichológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatója)
