"A 2000. október 5-e utáni Szerbia tegnap eljutott legsúlyosabb válságáig. Ami ezután következik, az mindenképpen az itteni demokrácia óriási próbatétele és vizsgája lesz. És az, hogy ezen a vizsgán milyen eredményt ér el ez az ország, nem csupán "nagypolitikai" kérdés. Ez most mindannyiunkon múlik." (Kókai Péter)
2003. március 12-én megölték Zoran Đinđićet, a szerbiai kormány miniszterelnökét.
Hát mégis banánköztársaság lennénk? ...Ahol fényes nappal kinyírhatnak bárkit, legyen akár miniszterelnök, vagy bármi?
Annak a kolléganőnek a szavai járnak a
fejemben, aki a merényletet követő egy-két óra múltán arról beszélt, hogy
eddig optimista volt a változásokkal, a társadalmi és gazdasági átalakulással,
a reformokkal, s egyáltalán: ezzel az országgal kapcsolatban. Most egyszeriben
pesszimista lett.
Én is valami hasonlót érzek.
Ismét nyomasztó lett valahogy minden ebben az országban, akárcsak a 2000-es októberi hatalomváltás előtt. Nyomasztó, hiszen épp azt az embert ölték meg, aki az országban zajló változások egyik legmarkánsabb jelképévé vált.
Annak a jelképét, ami az optimizmust tartotta bennünk.
Mire ez a cikk megjelenik, valószínűleg már kiderül, tudunk-e hirtelen mély lélegzetet venni, s az is, hogy a kormány milyen hatékonysággal tudja felvenni a harcot az alvilággal szemben.
Március 12-én - sokan mesélik - magukba roskadva ültek a tévé előtt és a híreket lesték. Ha tettük is a dolgunkat (a fél újságot átszerkesztettük), s végezte mindenki napi feladatait a nagyjából megszokott rendben, valahogy mindannyian magunkba roskadtunk. Mire ez a szám megjelenik, kiderül, hogy fel tudunk-e állni ebből a roskadtságból. Kiderül, hogy tudunk-e újabb lendületet venni.
Mert azoknak, akik ezt a merényletet kitervelték és elkövették, az is volt a céljuk, hogy magunkba roskadjunk. Hogy magukba roskadjanak mindazok, akik - akárcsak Đinđić volt! - eltökéltek abbéli szándékukban, hogy megtisztítsák a közéletet, hogy leszámoljanak a maffiával, hogy felszámolják a szervezett bűnözést.
Még aznap megszólaltak a világ legnagyobb hatalmainak, nemzetközi szervezeteinek vezetői. Nagyon sokan méltatták Zoran Đinđić munkásságát... S az egyik hasonlatban J. F. Kennedy neve is elhangzott. Erről jut eszembe: az egykori amerikai elnököt is akkor gyilkolták meg, amikor hadat üzent a maffiának!
Lehet, hogy azt a gyilkosságot is rá lehetett kenni (jogosan vagy sem, most nem kérdés...) egy magányos farkasra, lehet gyilkossági ügyeket évekig fektetni és felderítetlenül hagyni Szerbiában is -- gondoljunk csak szegény Ivan Stambolićra, akiről (s halálának körülményeiről) máig sem tudunk semmi kézzelfoghatót. Pedig ő is elnöke volt ennek az országnak, még ha egy korábbi időszakban is, s nem akkor, amikor elrabolták.
Szóval azoknak, akik ezt a merényletet kitervelték és elkövették, az is volt a céljuk, hogy magukba roskadjanak, megijedjenek, meghunyászkodjanak mindazok, akik a szervezett bűnözés felszámolásában Đinđić mellett álltak. Az volt a céljuk, hogy megőrizzék befolyásukat, megőrizzék kis érinthetetlenségüket. S az erőszak eszközei még csak nem is a legrosszabbak azok közül, amelyekkel ők dolgozni tudnak.
Mire tehát mai számunk megjelenik, valami halvány sejtésünknek kellene már lenni arról, hogy újult erővel, s minden erőt mozgósítva, fel tudja-e venni ez az ország, ez a kormány, ez a rendőrség, ez a hatalom a harcot a szervezett bűnözés, a maffia ellen.
Az események most nem hömpölyöghetnek szépen lassan, peregniük kell. Az illetékeseknek gyors, megfontolt és határozott lépéseket kell tenniük. Mert ha most elszalasztják, akkor egyúttal belekényszerülnek egy olyan helyzetbe, amelyben már el kell majd fogadniuk, hogy "igen, vitás kérdéseket bizony így is meg lehet oldani".
A belügyi szerveknek tehát nagyon gyorsan nagyon komoly eredményeket kell felmutatniuk.
Zoran Đinđić meggyilkolásának egyik célja volt az is, hogy feltartóztassák a reformfolyamatokat. A bennünk kiváltott pesszimizmus is erre vonatkozik. El kellene gondolkodnunk azon, hogy mi sarkallhatna újra optimizmusra bennünket. Mi adhatja vissza azt a hitünket, amelyik a reformokban, a rendszerváltásban volt jó mélyen elásva?
Előbb utóbb talán erre is megtalálhatjuk magunkban a válaszokat.
Ma még csak gyászolunk. Nagyon mélyen, hiszen Zoran Đinđić szimbolizált valamit, ami tartotta bennünk a hitet, a lelket. Nagyon mélyen, hiszen ez a hit és ez a lélek lényünk része volt. Halálával tehát elveszítettünk valamit önmagunkból...
Mindannyian, akik - ahogy Zoran Đinđić sem! - a demokráciát nemcsak holmi frázisnak tekintjük.
A legjobb lesz tehát, ha részvétet nyilvánítunk egymásnak, s úgy tesszük ezt, mintha mindegyikünknek egy-egy közeli hozzátartozója távozott volna. Mert ténylegesen a fájdalmunk is olyan...
Szabó Palócz Attila
.
