Sztálin
Meghalt 1953. március 5-én. 2003. március 4-én Ágh Atilla politológusi minőségben vitába keveredett a Magyar Rádió Háttér című műsorában Simon Jánossal. A vita lényege: Ágh tagadta, hogy az MSZP-nek bármi köze volna a mögöttünk lévő negyven évhez. Nemhogy az MSZP-nek, de az SZDSZ-nek is van: az alábbi vers a bizonyság, amelyet Eörsi István írt akkor nagy gyászában.
1953. március 5-én a Batthyányi és Ostrom utca sarkán egy Tüker lehordó szénnel babát rajzolt a falra az ölében tartott kisgyereknek. A kocsis a bakról rászólt: gyere már. A szenes ember vissza: Jövök, jövök, de legyen öröme ennek is... Tizenkét éves voltam. Értettem. Vajon Eörsi értette volna? S ha igen, hol végezte volna a tükeres?
Annyiban rendszerváltók ezek a pártok, hogy most nem írnak ilyen verseket. A Magyar Rádió egyébként jól szerkesztett honlapja este 22 óra után kitette a háttér műsor leírását. Az említett részt azonban kicenzúrázták. Volt rendszerváltás egyáltalán?
(A vers e-mailon érkezett hozzánk Angliából. Vajon benne lesz-e egy Eörsi összesben?)
Surján
A Betegség Híre. Az volt a legiszonyúbb,
Hogy elvesztette a szót és öntudatát,
ki a világon a legtöbb igazságot beszélte,
arra borul a némaság,
ki a világról legtöbbet tud, most önmagát
sem ismeri --- fekszik mozdulatlanul.
Remény az agya, remény száll feléje
s egyszerre az is a semmibe hull...
Kés Hasít így a húsba, a rádió szinte üvöltött,
vagy csak én hallottam úgy? nem, hisz
az éter megtelt a torlódó fájdalom nehezével
gyásszal teli drótok jajszava nyöszörgött,
zörgött s a csupasz fa ága a szélben,
de a sok hang és zörej,
nem akart szóvá összeállni mégsem, a hírt
akarata ellen jajongva cipelte mind...
a házakra leszálltak a fekete vásznak,
tépett madarak szárnyai, verődve verődtek,
alattuk emberek jártak, amott egy idősebb
férfi rángó arcai közt tévedezve, nehezen
gurult a könnycsepp...
nem hunytam le a szemem,
bennem is fénylő csillám remegett,
egymás felé tartott tükrök az arcok,
melyekben magára ismert a kínlódó szeretet...
Egyszerre agyamba nyomult a képe fekete
keretben, arca minden vonását ismerem,
de így mégis az egész annyira ismeretlen,
hogy elszorul a szó, nem is tudom, hogy
ezerszeresen megnő a szeretet a gyász lencséjén
keresztül... csak most, hogy nézem az arcát,
mely sohasem rezdül aztán mosolyra száját,
mely nem nyílik szóra, nem szívja pipáját...
és mégis régi kép ez... újra látom,
kisüt a keretből, szinte már kilép.
Ő maradt az élet, érzem tekintetét, arcomra száll,
majd végighullámzik az elárvult világon...
Mi mindent vesztettünk örökre el...
gyár volt az agya jelen és jövő számára
szakadatlan termelő --- többé ez a gyár
nem munkál soha már --- mert elmosta a vér,
lerombolta a halál...
De termékeit nem rontja az idő, vésd mind az
eszedbe, szívd a szívedbe, hordozza véred,
s ahogy lángra lobog, világítson legbensőbb
rejtekeidbe, hogy még azt is megértsed,
amit Ő már nem alkotott...
A gondot , a munkát sose hűlt hitét, harcát,
hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép,
az Ö biztató szavát őrzi és adja gyászában is
a Párt tovább... sebek verdeső lobogók, feketék,
könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég,
gyásznapok, halálig felejthetetlenek, de mind
nem elég --- nőnünk kell emberiség, hogy közösen
betölthessük helyét, az égbemerendő rettenetes
űrt, hogy jól használjuk, izmainkba gyűlt,
ölelő, sújtó roppant erejét...
