Norvég Hamlet magyar akcentussal
(2002. december 29.)
Mi akkor most, a csatlakozás után, akár norvég színészek is lehetünk, kérdezte Kern András; hangsúlyaiban, gesztusaiban nem titkolván az euroszkepszisnek neveztetett napi közellenség-ismérveket. Mert mostanság ez az egyik leginkább irtandó viselkedés: az aggály kifejezése. Hogy hát akkor mi lesz majd velünk ott, az Európai Unióban, amellyel kapcsolatban a rendszerváltás óta folyamatosan azt hangoztattuk, hogy mi mindig is Európában voltunk, oda tartoztunk, de most, a csatlakozás finisében mégis egyre több helyről hallom: örülnünk kell, mert végre visszakerülünk Európába. És, ha akarjuk, akár norvég színészek is lehetünk; arrafelé, a hírek szerint, euróban mégis csak jobban fizetik a Hamletet. A műsorban, persze, azonnal össztűz alá vették Kern negatív hullámait. A legfontosabb érvek egyike végül az volt felvetésével szemben, hogy eurós államközösségi polgárokként határok nélkül utazhatunk majd, nem úgy, mint abban az átkosban, amikor sohasem tudtuk: mire jövünk haza. És a legközelebbi barátaink, akik szóvá merték tenni, sohasem értették: miért jöttünk haza.
Azért ez nem ilyen egyszerű. Jövőre majd minden napra jut majd valami új, amit meg kell tanulnunk az unióról; gazdasági kvóták és termelési viszonyok többnyire szokatlan összefüggéseit; hallunk majd jogharmonizációról, euro-kompatibilitásról; szóval lesz lecke, rendesen. De máris vannak ezeknél fontosabb - mégis, kissé törpülni, töpörödni látszó kérdések. Hogy akkor most szabad-e nekünk beállni norvég színésznek, vagy nem.
Például. Mert hisz miért ne? Ez, végül is, egy határtalan mesterség. Vendégrendezések számosát említhetnénk most; európai rendezők sikereit magyar színpadokon, és viszont. A kultúra – hogy tágítsak e sorok összefüggésein, és közelítsek mondandómhoz – egyetlen átváltási aránya az érték, amelyet tartalmaz. Az érték, amelynek mentén összekapcsol embert és közösséget, népet és nemzetet, országot és társadalmat. És mindezt képes megsokszorozni – ha kell. Vagy – lenullázni. Ha silány, ha értéktelen. Ha csupán „blattolja” a minőséget. Mint norvég Hamlet, magyar akcentussal… Lényeges kérdés ez – nem intézhető el azzal, hogy a lélek után a test is határtalanná válhatott. Mert pillanatnyilag mintha csupán helyet cseréltek volna. A test szabadon utazik, de a lélek nélkül. A lélek köszöni, jól van, nem óhajt továbbra is hagyományt ápolni, őrizni, teremteni. Skanzen, legyint a szellemi identitás saját és sajátos ösvényeire.
Józan megfontoltságot követelő állampolgári felelősségvállalás évébe léptünk, írtam egy esztendeje. Nem jött be. A döntések minőségére olyan felfokozott indulat-hullámok vetettek árnyékot, amelyek még most is hosszan nyúlnak mögénk, elénk, körénk. Sebeket adtunk, és kaptunk a vélemények ütköztetése helyett. A nemzet színeihez és jelképeihez méltatlan gyűlölködések közepette vajon kinek jutott eszébe, hogy az eltúlzott indulatok nem csupán az egymásra acsarkodó táboroknak, de marakodásuk tárgyának sem tesznek jót? Az identitás része személyiségünknek; a személyiség része közösségünknek; közösségünk részévé válik egy nagyobb közösségnek. Amely közösségben elvegyülünk bár, de kiválnunk csak akkor adatik, ha saját és sajátos értékkel gyarapítjuk azt… A nyolcvanas évek elején felmérést készítettek magyar és francia diákok között. Sok tanulságából most csak egyet említek. A kérdések között szerepelt: amennyiben országuk a jövőben megszűnik, mi lesz ennek az oka? A francia diákok nem is válaszoltak a kérdésre. Méltatlan és értelmetlen feltételezés, minősítették. A magyar diákok harminckilenc százaléka a fejlődés következményeként tekintett a lehetőségre, tizenegy százalékuk pedig hozzá tette: az integráció, vagyis országok és népek egymásba olvadása, nem ismer alternatívát. Most, huszonvalahány évvel később, természetesen nem az a kérdés, hogy csatlakozzunk-e, vagy nem. Ez nyilvánvaló. Az viszont korántsem mindegy, hogy mit viszünk a szívünk fölött. A csatlakozás felkészülésének utolsó évébe léptünk. És a magyar kultúra történetének talán legfontosabb esztendejébe.
tor
