Kell egy hely a musicalnek
(2003. január 12.)
Be vagyok havazva, de azért ma este mindenképp szakítok időt arra, hogy elköszönjek az utóbbi évek egyik legsikeresebb zenés produkciójától. A Musical Színház vállalkozásáról beszélek, a Jekyll és Hyde előadásáról, amelyet a társulat előbb több vidéki nagyvárosban mutatott be, meggyőző erővel, majd a Tháliában ért el vele teltházas sikerszériát. Bár többször felhívtuk olvasóink figyelmét Molnár László, Tunyogi Bermadett, Janza Kata és a többiek lendületes játékára, nem árt arra most, a távozás percében is egy hosszas búcsúpillantást vetni. Hogyan kezdődött? Molnár László kapott egy tippet. Elfogadta, sőt, beleszeretett a darabba. Apait-anyait beleadva, nem csekély személyes anyagi kockázatot vállalva, eljutott a vidéki premierig. Úgy egy éve lett volna arra a fővárosi sajtónak, hogy feleszméljen, és hírt adjon – valamilyen szinten – az esemény-értékű bemutatóról. A reagálás, a reagálásunk, elmaradt. Talán be voltunk havazva… Pedig, aki akart, kellő információt szerezhetett; én magam például, amikor jó egy év késéssel, a fővárosi bemutató után, először írtam az előadásról, még a hazai ősbemutató idején kapott fényképeket használtam fel. És következett a „pesti Broodway” meghódítása. A sikerrel korántsem arányos előadás-számokkal. Összességében alig néhány nap jutott arra, hogy a társulat bebizonyítsa: a produkció nem véletlenül lett az év legjobb musical-előadásaként eMeRTon-díjas, ahogyan a két főszereplő (Molnár László és Tunyogi Bernadett) sem hiába kapta ugyanezt az elismerést, „egyéniben”. A média, persze, akkor már nem hallgatott, de úgy tűnik, hiába a seregnyi tudósítás. Mondják, túlozva persze, hogy a musical szigetországi és tengerentúli birodalmában úgy öt év után kezdik számolni a legnagyobb sikerek esetében is az előadásokat; nálunk jó, ha legalább ennyi évadot túlél valami. Nem mintha jó musicalokkal olyannyira be lennénk havazva…
Tudom, persze, vannak több száz előadást megérő bemutatók. Mert vannak még színházak, egyre kevesebben ugyan, amelyek repertoáron tartják azokat. De mit tehet egy olyan társulat, amely adott darabra állt össze, előadásaihoz befogadó színházakat keres, azt bérleti díj fejében viszi, viheti színre, s hiába éri el minden este a legnagyobb sikert; nem kap elegendő időt. Néha olyan érzése is támad az avatatlan nézőnek: minél nagyobb a siker, annál gyorsabban érkezik el az utolsó előadás napja… Mélyebb összefüggések boncolgatására e jegyzet, terjedelmi korlátok miatt, nem vállalkozhat. De annyit feltétlenül el akar mondani: musical-színház kerestetik. Kell egy hely – ahol akár minden este zenés darabot játszanak. Tudom: a pártolandó recept, a műfaj hazai legnagyobbjai szerint, az, ahogyan a Jekyll és Hyde megvalósult. Összeáll egy csapat, kibérli a színházat, és a bevételből fenntartja magát. Elméletileg működik – a gyakorlatban azonban nem nagyon igazolódik a recept. Megismétlem: ennek konkrét okairól vannak ugyan elképzeléseim, még inkább okot adhat a parttalan tanakodásra néhány kósza hír érdekekről és ellenérdekeltségekről, a lényeg azonban csak annyi: a magyar musical él és virul, de anyaszínház nélkül az évad legjobb előadása sem éri meg a következő tavaszt. Pedig, a fentebb már említett musical-birodalmakban, egy ilyen sikernek – nem ez a sorsa. Állítólag már a menedzserek országában élünk – lehet, hogy valami elkerülte a figyelmüket? Elképzelhető, hiszen – be vagyunk havazva.
tor
