Méltóak legyünk lehetőségeinkhez
(2003. január 19.)
Magyarország délnyugati
csücskéből egy fővárosi főiskolára kerülni, és azt elvégezni, még a hetvenes
évek elején sem volt egyszerű feladat. Áthidalni az elválasztó családi,
közösségi kapcsolatokat; az új körülmények között is ugyanúgy bízni a
hétköznapokban, mint régen – ez csak annak számára közhely, aki nem próbálta.
És Csákányiné Sági Ágnes – pedagógus lett. Negyedszázada dolgozik ugyanabban
az iskolában, egy általános iskola- és nevelőotthonban, ahol elkezdte. A
szakmát – amelyről néhány hét alatt a saját bőrén tapasztalta meg, hogy ez
bizony, hivatás. Teljes embert kíván, a nap huszonnégy órájában. Mert a diákok
többsége nem csupán azzal küszködik, hogy árva; életüket még pszichés, vagy
fizikai rendellenesség is sújtja. S mert az átlagos gyerekeknél sokkal többet
kell kompenzálniuk, velük szemben is megengedőbb, toleránsabb tanári
viselkedést kell tanúsítani. De úgy, hogy ők ezt ne vegyék észre; ne tudjanak,
akár csak ösztönösen, visszaélni a „hosszú pórázzal”… Bizony: a gyakorlatban
szinte újra kellett tanulni a pedagógiát. Diákra és tanárra egyként
felállítani azt az axiómát: fordíts előnyödre azt az erőt, amelyre hátrányaid
leküzdéséhez szükséged volt. Ne az átlagot célozd, hisz te sem vagy átlagos.
Ágnes keményen dolgozott és hatásosan bizonyított. A leghatásosabban: az
iskola egyik legpótolhatatlanabb „tanerejévé” vált. Közben rátalált a szeretet
és rá az áldás: szerelem, család, gyermekek. És hosszú évek egy szoba-konyhás,
a galéria illúziójával „tágítható” szűk lakásban, amelyből végül sikerült
kijutni egy panelbe. A fizetés kicsi, a férjet ráadásul sújtja a
rendszerváltás utáni kényszervállalkozói hullám, szóval nem volt egy leányálom
az élet. Az egyik gyerek pici, a másik kamaszodik, az otthoni elfoglaltság nem
csökken; ez az a pillanat, amikor nem túl sokan vállalkoznának arra, hogy
elfogadják az igazgató-helyettesi kinevezést. Ráadásul a nevelőotthonba,
ahonnan aztán késő estig nincs hazamenetel… Ágnes azonban ebben is a hivatása
újabb kihívását látta. Tette a dolgát, talán még elszántabban, mint addig.
Szabadidőről talán már évek óta csak álmodozik; ráadásul most a névnapjára is
váratlan programot csináltak neki. A Magyar Kultúra Napján át kell vennie a
Németh László díjat. Hogy miért, azt talán ő maga sem érti. Hiszen csak
elindult az ország délnyugati csücskéből, jön, már évtizedek óta, és teszi a
dolgát. Mindig jól, mindig pontosan, mindig megbízhatóan.
Most, hogy a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, és természetesen Csákányiné
Sági Ágnesen kívül még sokak számára rég várt és rég megérdemelt szakmai
elismerést hoz ez a nap, elismerem: önkényesen ragadtam ki éppen őt a
névsorból. Mert szerencsém van ismerni; látom, évtizedek óta, azt a küzdelmet,
amelyet folytat. És egy kicsit jelképes ez a küzdelem, az idén, hiszen
Magyarország elindult egy olyan úton, amelyen csak úgy érhet célba, ahogyan
Ágnes a sajátján. Ha előnyére fordítja azt az erőt, amelyre hátrányai
leküzdése során szüksége van. Személyes céljait a közösség céljaival kell
összehangolnia, hiszen – egyedül nem megy. „A kevesebb joga az élethez az,
hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni” – jegyezte fel
Németh László, s folytassuk gondolatait – „Az ember tanul, hogy megéljen, s
olvas, szórakozik, hogy elfeledkezzék a megélhetésről.” Holott: „Az iskola
állandó vidám küzdelem a magasságért; olvasmány, zene, színdarab: egyszeri
heves ölelkezés vele. De szerpentinen vagy hágcsón mindenik üdvösségügy is; az
ember küzdelme, hogy lehetőségeihez méltó legyen.” S e küzdés mindig meghozza
gyümölcsét – s no lám, olykor-olykor a jutalmát is. Egy díjat, és az élet azon
hasznosságát, amelyet jelképez.
tor
