2003. április 21. hétfő 23:16
GONDOLKODJUNK AZ ETIKÁRÓL
Dr. Surján László
IV.
RészA Veszprémi Érseki Hittudományi Egyetem etika továbbképző előadásokat tart pedagógusok számára. Az alábbiak ezen tanfolyamon elhangzott előadásaim alapján készültek.
Az etikus gondolkodásra mindannyiunknak szüksége van. Csalódni fognak azok, akik e néhány részből álló sorozattól a teljességet várják. Nem egy teljes tanfolyam anyagáról van szó, hanem csak egy előadásról a többszerzős, több előadós képzésből. Ha valakinek így is megragadja a képzeletét és elgondolkodik az alábbiakon, már nem dolgoztam feleslegesen.
4.Otthonteremtés
„Ahhoz, hogy az anyák társakat találjanak a nevelésben, hogy legyen kivel megosztaniuk a gyermekek sorsának gondját, őriznünk kell a családot. És korunkban ezer jel mutatja, hogy ez nem olyan könnyű. Az otthonteremtés, az otthon megőrzése nem azonos a háztartási munkák elvégzésével. A gerincét, a tartalmát a másokkal való törődés alkotja, az életbeli dolgok figyelése.”
–
(Németh László: Édenteremtő, fészekféltő asszonyok Intejú Földes Annának)Háztartás
Statisztikai fogalom, kicsit elvont, de szakembereknek lényeges. Mindennapi fogalom, bevásárlás, takarítás nyűg. Közös háztartás: összetartozás, fészek meleg, család. Milyen ellentétes érzelmeket válthat ki egyetlen szó! Ha az otthon – háztartás szavakat ellentétpárnak fogjuk fel, akkor a negatív pólust jelenti. Ha azokat a közös tevékenységeket értjük rajta, amelyek az együtt élést biztosítják, már távolról sem ez a helyzet. A háztartás akkor etikus, ha megfelel céljának, a benne lévők közös békéjének, boldogságának. A háztartás szereplői közötti munkamegosztás koronként, társadalmi berendezkedésenként változatos lehet, de ezek figyelembe vételével akkor tekinthetjük etikusnak, ha senki nem lesz a közös háztartásban kiszolgáltatott és kialakul a feladatok vállalása és az elnyert előnyök között egy egészséges arány.
Ünnep és ünneplés
A vallásnak nagy ereje, hogy az életet megszenteltté teszi. Érthető, hogy a vadember is élete kivételes pontjain látja ott leginkább az Isten fényét, s ezek azok a pontok, ahol maga is érintkezni óhajt vele. Az ünneplésnek ez a kivételes, emelkedett érzése, minél jobban eltelik vallással az ember, annál mélyebbre szivárog az életébe, s ha csöppekben is, szinte minden napjának, órájának jut belőle. A paleolit rajzairól ma már tudjuk, hogy nem művészi gyakorlatok voltak, hanem vallásos szertartások; egy részüket a fiatalok beavatási ünnepére készítették külön rajzmesterek és tanítványaik. A felásott sírokban a fond: halál körüli szertartásokról s ünnepekről beszél. Éppígy megvolt az élet más nagy állomásainak, születésnek, házasságnak az ünnepe, az év forgása, a termények beérése meghozta az ünnepek másik csoportját: a napfordulókét, a tavaszét, termékenységét, kenyér és bor ünnepeit, a velük összefüggő istenekét. Volt ünnep, mint a húsvét, mely a holdváltozáshoz volt kötve; a hét úgy alakult ki, hogy hetedik napját megszentelték, s nincsenek-e a napnak is kivételes pontjai: a fölkelés, az étkezés, az estcsillag feltűnte, az éjfél, melyekhez egy ima vagy csak étel előtti bor-kilöttyentés alakjában leért valami ebből az állandó ünneplő készségből? A katolikus liturgia, ha fordított rendben is, ennek megfelelően, az élet megszentelt körein sorra menve, tárgyalja anyagát: a nap középpontjában ott a szentmise, s az Egyház nyolc zsolozsma-imája, utána jön a hét: öt napjával s a sabbattal, dominikával, az évet a négy évnegyedes böjt osztja fel évszakokra, legkívül jön a közösségi ember életét megszentelő hét szakramentum.
Ebből is láthatjuk, az ünnep nemcsak az emelkedettség napjait, óráit, perceit osztja el az életen, hanem rendet is hoz bele; nem véletlen, hogy a régi emberek a szentek napjai szerint számították az időt, az ünnep és rend (idő és életrend) kapcsolatban vannak: az ünnepek célja épp az, hogy a kozmosz látott s titkos rendjét az ember érzéki életének a ritmusában számontartsák: életútját a Taóra hangolják. Minél vallással átjártabb, „szentebb” az ember: a magasból diktált rend annál jobban megköti életét; a szerzetesek ezért élnek rendekben, szigorú előírások szerint. Persze, ahogy az élet, a vallás hanyatlásával az ünnepek is eltorzulhatnak. De hogy az ünneplés vágya, a szertartások, a gyógyító rend igénye milyen mélyen van az emberben, az egyháztól elszakadt államok állami ünnepei éppúgy bizonyítják, mint az emberek makacs ragaszkodása egy-egy értelmét vesztett ünnephez – a karácsonyhoz például –; az idegbetegek mozdulataiban meg-megnyilvánuló szertartásos emelkedettség, mint egy-egy jóra elszánt elhatározás új életet nyitó rendszabása. Mindezek persze csak a gondozás nélkül maradt ösztön sóvárgásai, feltörései, kielégítései, maga az ünneplés igazolást és teret csak egy világnézetünk közepében levő érzéstől kaphat.
Úgy hiszem, s tapasztalatból is tudom, hogy a pietás, melyet az ember a világgal, sőt önmagával szemben erezhetne, ha nem is ad módot az ünneplő ösztön rendszeres tornájára, megadja azt a központi fényforrást, melyből minden óránkhoz eljuthat valami. A módszeresség, szertartásosság, mely a természettudományból a munkák minden neméhez eljutott, azzal a világvallató, óvatos áhítattal társulva, melynek ugyancsak általánossá kellett volna lenni, ha az igazi tudományos szellem nem marad arisztokratikus kiváltság: voltaképp minden munkánkat, vagy legalább a rákapcsolást egy kis áhítattá, szótlan fohászkodássá tehetné. A költő verset ír: nem valami titokzatost idéz meg vele a világból? A tudós elkezdi kísérletét: nem a szent Lehet-tel lépett-e érintkezésbe? A tanár belép az órára: nem egy kis istentisztelet kezdődik-e a fölvett téma körül? A sebész előkészít egy műtétet: nem kötik-e kezét, éppúgy történettel bíró előírások, mint a miséző papét? A szerelő beköti az áramot: nem a társadalmi munka eredményét hozta-e el a sötét téglák közé? Persze mindez csak akkor villan föl a percnyi apró ünnepek körül, ha öntudatosan vagy öntudatlapul ott van bennünk a központi nagy érzés, amely az egészet megszenteli. S ha már a munkábaállás kielégülést adhat az emelkedett pillanatokat kívánó vadembernek, mennyivel inkább az aggódó remény, mellyel új kapcsolatait, kötelezettségeit vállalja: párválasztás, hivatalbalépés, a gyermek jelentkezése, barátság megpecsételése, nemzetének a sorsfordulói, a természet ősi alkalmai, társadalmat, akik rokonhitűek, s a példa és bátorítás erejével támogatják vagy csak a kijutás is bele, az első szabad légvételben. Voltaképp mind egy-egy nagy beavatási szertartás részei ezek a számára; azt, hogy párjával boldog lesz-e, gyerekét nem veszi-e el a halál: még nem tudja; de hogy mind e kapcsolatok, ha komolyan, áhítattal vállalja őket: lelke kibontói, föllebb emelői lesznek, abban bizakodhatik.
A vallásos ember erre azt mondja: igen, de azon kívül, hogy a megszentelés Istentől jön, mind ennek feltétele az Egyház léte vagy legalábbis egy gyülekezeté, amelyben az ünnep, a megszentelt rend értelmet nyer. Hiszen ha az embernek vannak vallásos ösztönei, akkor ezek közt a gyülekezeti a leghatalmasabb: olyanokkal társulok, csinálok egy kis üdvösség-harcomat. S ehhez nem is kell neked rábólintanod: hangosan helyeselnek az Istennel szakító mozgalmak. A párt nem egyház-e voltaképp, a pártszervezetek: gyülekezetek? Nem a rokon gondolkozás, egy világi üdvösség-harc volt-e az, amely eredetileg összehozta őket? Sőt bennük még mintha rohamosabban valósulna meg, formailag legalább a törekvés, ami a kereszténység vágya volt, hogy a történet teremtette társadalmak „vallással” összekapcsolt gyülekezetté alakuljanak. Egyház nélkül még krypto-vallásos életet sem lehet élni. Az egyház felügyelete nélkül nemcsak gondozni nem lehet azt, amit te vallásos ösztönnek nevezel, de partnert sem lehet kapni hozzá, ha nincs egyház, amely partnert nevel, márpedig történet és őstörténet egyaránt arra tanít, hogy a vallás nem ember, hanem emberek ügye. (Németh László: A vallásos nevelésről. In: Sajkódi esték)
