Április elején egy hivatalos
ügyben két napra Madridba kellett mennem. A szálloda, amely a rendezvénynek
helyet adott, gyermekkorom nagy pápájának, XII. Piusnak nevét viselte.
Az épület kívül-belül luxusmentes, de tiszta és célszerű. A szálloda jól felszerelt, árához képest bőséges szolgáltatásokkal. Ami a legjobban meglepett: a televízió csatornák között ott találtam a Duna Televíziót is. Először, amióta járom a világot.
Nem volt azonban sehol semmi XII. Piusra utaló dolog, sem egy szobor vagy egy fénykép. Volt viszont a szobákban fizetős tvcsatorna, ami tudtalevőleg horrort és szexet jelent. A minibár jégszekrényében az egyik doboz sózott mogyoró felét megette valaki, majd gondosan visszacsomagolta, s megivott rá egy adag gint is, aminek a helyét csapvízzel töltötte ki. A személyzet volt? Valamelyik lakó akarta megspórolni a boltoknál drágább, de azért megfizethető árat? Nem tudni.
Távozáskor megköszönöm a "Dunát", s különösebb panasztevés nélkül megemlítem a minibár állapotát is. A kisasszony udvariasan meghallgat, még együttérzést is mutat. Látszik az arcán, nem először hall ilyet. Talán az is felmerül benne: én voltam a fogyasztó és „előre menekülök” a fizetés elől. Nem látok bele a fejébe. Amíg beszélgetünk, hirtelen rájövök: a szállodát nem a szentéletű pápáról nevezték el, hanem az utcáról, amelyben van. Így lesz a szálloda pápanevűből utcanevű.
Vajon ismerte-e XII. Pius a „jössz te még az én utcámba” kifejezést? Én most mentem. Arra is rájöttem: nem elég valakinek a nevét utcanévként (fel/el) használni. Emléke akkor lesz élő, ha példáját és az általa jelképezett értékeket beépítjük az életünkbe.
Surján László
