2003. május 04. vasárnap 00:16
Nemzetközi Mária
Kongresszus
Castelgandolfo, 2003. április 28-30.
Mária a Fokoláre Mozgalomban és a rózsafüzér
Chiara Lubich
A most következő témám címe így hangzik: „Mária a Fokoláre mozgalomban és a rózsafüzér”.
Fellobbant a vágy szívemben, hogy megtudjam, milyen kapcsolat lehet a dicsőséges Mária-tisztelet elterjesztése és egy olyan egyházi mozgalom között, mint a miénk, mely az Evangélium megélésére, kisugárzására összpontosít, és arra, hogy az egyházzal együttműködve megvalósítsa Jézus végrendeletét: „Atyám, legyenek mindnyájan egy” (vö. Jn 17,21), azaz az egységre. Visszaemlékeztem, hogy Mária, akit mindig is szerettem, szerettünk, egy jól meghatározott pillanatban, mozgalmunk kezdetén megmutatkozott előttünk, amikor a Szentlélek új karizmájával kezdte kiárasztani ránk fényét. De nem tudtam erről többet.
Sejtettem azonban, hogy ahhoz, hogy megkapjam a kellő választ, arra a pillanatra kell irányítanom figyelmemet. És íme, teljesen váratlanul került a kezembe a történetünket igazoló dokumentumok és papírok hatalmas kötegéből egy 50-es évekből származó írásom, mely valamit megmagyarázott belőle. „Egy napon a borzalmas bombázás idején, ahogy a földön feküdtem, és porfelhő borított el, felálltam (…), s miután a csodával határos módon megmenekültem, míg a körülöttem lévők kiáltoztak, én nyugodt, békés voltam, és ráébredtem, hogy miközben életem veszélyben forgott, lelkemben mély fájdalmat éltem át: annak fájdalmát, hogy nem imádkozhatom többé az Üdvözlégyet”.
Akkor nem is fogtam fel teljes mélységében azoknak a szavaknak az értelmét. Csak később értettem meg, amikor kezdtek kibontakozni az élő rózsafüzér gyöngyszemei – a fokolarinák első csoportja –, és Isten, aki ritka virágonként választotta ki őket, létrehozta azt a Művet, mely most teljesen Máriáé. Talán Isten tervében szerepelt, hogy felszálljon Máriához egy dicshimnusz ebben a korban, amikor a Pápák a legértékesebb drágaköveket helyezték Koronájára: Szeplőtelen, Mennybe felvett, Királynő! De ennek az Üdvözlégynek, amelyre annyira vágytunk, élő szavakból, személyekből kellett összeállnia, szinte másik kis Máriákként adják a Szeretetet a világnak”.
Egy élő rózsafüzér szemei! Élő igék! Másik kis Máriák! Erre a fényre vártam. Ilyen volt és ma is ez a kapcsolat lényege Művünk és a rózsafüzér között. Számunkra a rózsafüzér imádság is csak így nyeri el teljes értékét, mert az tudja igazán, hitelesen, teljességében, szívesen, jobban dicsérni a dicsérendő személyt, aki megpróbálja utánozni őt.
Számunkra, számomra az Üdvözlégy imádkozásának lehetősége azt jelentette, hogy élő lelki kegyhelyet emelünk Máriának, az ő dicsőségére, mely dicsőséget, Ő, aki „Isten áttetszősége”, mindig Isten felé fordít. És mivel Művünknek elsősorban élő rózsafüzérré kellett válnia, ezért egy természetfölötti késztetésre „Mária Művé”-nek neveztük el. Azután, hogy Mária első alkalommal fedte fel magát előttünk, egy ideig semmi többet nem tudtunk meg róla. Arra gondoltunk, hogy velünk is úgy akar tenni, mint az ősegyházban, vagyis azért nem akar megmutatkozni, hogy teljesen Jézusnak hagyja meg a teret. Egy kapuhoz hasonlítottuk, ahhoz a kapuhoz, mely Krisztushoz vezet, „és nem kapu az olyan kapu – mondtuk –, ami nem nyílik ki, hogy áthaladhassanak rajta”.
Csak később értettük meg, hogy mindaz, ami a születő mozgalomban bekövetkezett, nem történhetett volna meg Mária hatása, jelenléte nélkül, bár ő rejtve maradt. Az új életstílus, „az egység lelkisége”, melynek sarkalatos pontjait a Szentlélek tüzes betűkkel véste a szívünkbe, szinte úgy tűnt fel, mint az anyatej, mellyel Mária lelkünket táplálja. Mert az evangéliumból kiragadott és az általunk megélt igazságok: a Szeretet- Isten, Isten akarata, az ige, a felebarát iránti szeretet, a keresztre feszített és elhagyott Jézus, az egység, egymásba kapcsolódva, a kölcsönös szereteten keresztül megadták a lehetőséget, hogy – VI. Pál kifejezésével élve – „életet adjunk” Jézusnak közöttünk: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben – az én szeretetemben, magyarázzák az egyházatyák –, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Lelkileg jelen volt, jelen van közöttünk Jézus! Ugyanaz a Jézus, aki testileg Máriától kapott életet. Ezért abban az időszakban a Szentlélekkel együtt Mária jelenlétét is feltételeztük. Egyébként a Zsinat is így fogalmaz: „(…) csak Mária és a Szentlélek tudja megszülni és felnevelni Krisztust a hívek szívében”. De amikor úgymond hivatalosan is belépett mozgalmunkba, akkor olyannyira nagynak mutatkozott meg –jobban mondva Isten oly nagynak, hatalmasnak fedte fel előttünk –, amilyen mértékben korábban elrejtőzött. 1949-ben, a különleges kegyelmek időszakában, melyet talán történetünk „megvilágosító” időszakának mondhatunk, Isten valamit el akart mondani nekünk Máriáról. Megértettük például, hogy a Szentháromságba foglalt egyedüli teremtményként egészen Isten Igéje volt, teljesen Isten Igéjébe öltözött. Ha ugyanis a Fiú, az Ige az Atya ragyogása, akkor Mária, Isten megvalósult Igéje, aki páratlan szépségben tárult fel előttünk. A Magnifikátból megtudhatjuk, hogy a Szűzanya teljes egészében Isten Igéje volt. Ennek eredetisége abban áll, hogy mondatai az Írás szövegeiből származnak: a Szűz olyannyira a Szentírásból táplálkozott, hogy megszokta, hogy beszéde közben ugyanazokat a kifejezéseket használja. Világosan láttuk, hogy minden keresztényt az kell, hogy jellemezzen, ami Máriát jellemzi – páratlan tökéletessége mellett –: hogy Krisztust, az Igazságot, az Igét élje újra az Istentől kapott személyiségén keresztül. Ahogy Máriát lelkünkben ilyennek láttuk, erőteljes vonzást gyakorolt ránk, és teljesen új szeretet született meg bennünk iránta. Szeretetünk Mária iránt egy újfajta szeretet volt, melyre Ő az evangéliumra jellemző módon válaszolt: még ragyogóbban mutatta be azt, ami mindenekfelett naggyá tette: hogy Isten Anyja. A Theotókosz. Tehát nem csak úgy, amilyennek korábban gondoltuk el, hogy ő a fiatal názáreti Szűz, a világ legszebb teremtménye, akinek szíve szeretete a földön élő összes édesanyáét magában foglalja és felülmúlja, hanem: Isten anyja.
És elég volt ennek a titoknak a halvány megsejtése ahhoz, hogy imádó lelkülettel elnémuljunk, és hálát adjunk Istennek, hogy ilyen hatalmas dolgot Művelt egy teremtményben. Ezzel az új megértésével úgy tűnt, hogy egy olyan sajátosságát fedi fel előttünk, melytől addig szinte teljesen megfeledkeztünk. Csakhogy egy példával illusztráljam, korábban úgy tekintettünk Máriára Krisztussal és a szentekkel szemben, mint ahogy az égen látjuk a holdat (Máriát) a nappal (Krisztussal) és a csillagokkal (a szentekkel) szemben. Most azonban nem: Isten anyja hatalmas kék égként öleli át a napot, magát Istent. Isten e kiváltságos teremtmény iránt érzett határtalan szeretetében bizonyos módon „kicsivé vált” Mária előtt. „Kiüresítette önmagát” (Fil 2,7), mondja Szent Pál Jézusról. És ez Mária méhében kezdődött. Emlékszem, hogy amint egy kicsit is felfogtuk nagyságát, mindenkinek ezt akartuk kiáltani: csak most ismertük meg Máriát!
Azzal, hogy Máriát Isten Igéjének láttuk, mindig is úgy gondoltuk, hogy ennek számos következménye lesz például az ökumenizmus terén. És valóban, evangélikus testvéreinket, akik kapcsolatban vannak a mozgalommal, nagy örömmel tölti el, amikor felfedezik, hogy Mária megszemélyesítője a Szentírásnak, melynek ők aláhúzzák az értékét. És ha Mária Isten Igéje, akkor mindannyian megérthetik, hogy a keresztények úgy tekintenek rá, mint vezérükre Krisztus után. Így tisztelik, így követik őt, énekelnek róla, lefestik és versbe foglalják. De ha Mária Isten anyja, akkor természetes, hogy nagyban különbözik minden más kereszténytől. Ha Isten oly széppé tette, hogy örömét lelje benne, hogy felmagasztalja, ahogy azt az angyal szavai fejezik ki: „…kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” (Lk 1,28), akkor sajátos helyet foglal el Krisztus mellett. És így meg lehet érteni, hogy a katolikus és ortodox templomokban Mária képek láthatók. Az iránta való tisztelet és szeretet minden kifejeződése értelmet nyer. Máriának aztán van egy olyan arca is, melyre a mozgalom már kezdettől fogva figyelmet fordított. Ez a Szent Szűz kapcsolata a fájdalommal: a Fájdalmas Szűzanya, ahogy népiesen hívják. Számunkra ő a Vigasztalan. A Vigasztalan név a magányra emlékeztet, melyet élete folyamán oly sokszor át kellett élnie, különösen a kereszt lábánál, mindig mindent elveszítve, hogy eggyé váljon Isten akaratával. Amikor Jézus Jánosra mutatott, és ezt mondta: „Asszony, íme a te fiad!” (Jn 19,26), akkor Jézus elvesztésének rendkívüli próbatételét élte át, de nem csak amiatt, hogy haldoklott, hanem azért is, mert egy másiknak kellett a helyébe lépnie: borzalmas szenvedés ez egy anyai szív számára. 5 Az akkor kimondott fiat-ja különbözött az elsőtől. Máriának, akiről úgy gondoljuk, hogy már kiskorától fogva a szüzességben szentelte magát egész életére Istennek, az első fiat-tal, az Angyali Üdvözletkor látszólag meg kellett változtatnia szándékát. Szűzként Jézus anyja lett. A második fiat-tal a keresztúton (a Kálvária hegyén) lemondott Jézusról, és csak ezáltal lett mindenki édesanyja, így nyerte el számtalan emberrel szemben anyaságát. „A Golgotán – mondja XII. Piusz – az Örök Atyának ajánlotta fel (Jézust), feláldozva ezzel minden anyai jogát és anyai szeretetét, (…). (Így) O, aki testileg a Misztikus Test Fejének Anyja volt, lelkileg Anyjává válhatott e Test minden tagjának”. Emlékszem, hogy ezek után a megvilágosodások után – ha így nevezhetjük – irántunk tanúsított szeretete és a szívünkben az őiránta megnövekedett szeretet által az történt, amit Lisieuxi Szent Teréz mondott még gyermekként: „Megértettem (…), hogy az ő gyermeke vagyok, ezért nem tudtam másképp szólítani, csak úgy, hogy ’Mama’”. Felfogtuk – úgy, hogy azt soha többé nem tudjuk elfelejteni – hogy Mária az édesanyánk. Sőt, ez a bennünk akkor kivirágzott meggyőződés olyan mély volt, hogy Máriát „(…) minden édesanyánál jobban édesanyánknak éreztük”. Életünkben Mária olyan inspirációk kútja volt, melyeket most nem áll módomban felsőrolni. Amikor például megsejtettük a neki tulajdonított „Szép szeretet Anyja” név jelentését, megértettük, hogy valamelyest bennünket is részesíteni szeretne anyai szeretetéből. Vagy amikor fénybe került, hogy ő Isten szolgáló leánya, és Isten előtt egy egyszerű, összeszedett, őt imádó teremtmény. Vagy mikor mintha jobban megértettük volna, hogy mennyire szereti az Atyát o, akit a Fiú tanított. Mintha valóban a legigazibb Leány lenne, „az Atya kiváltképp szeretett leánya”, ahogy a Zsinat nevezte: rendkívül szép, a szeretet Asszonya, ahogy elneveztük őt. Aztán világossá vált számunkra Mária „példakép-volta” és „jellegzetessége”. Számunkra ő volt a modell, akivé válnunk kell, és mindannyiban megláttuk annak lehetőségét, hogy Máriává válhatunk. Mindannyiunknak meg volt a lehetősége, hogy kis Máriává váljon, hozzá hasonlóvá, mint a gyermek, aki egyedül csak anyja vonásait birtokolja. Ezt a meggyőződésünket egy sajátos epizód erősítette meg. Egy napon, évek múltán, gondolom a Szentlélek ösztönzésére bementem a templomba, és bizalommal telt szívvel megkérdeztem Jézustól, hogy miért akart itt maradni a földön, a föld minden pontján, a legdrágább Oltáriszentségben, és nem talált módot arra, hogy itt hagyja édesanyját is nekünk, akiknek segítségre van szükségünk földi vándorlásunkban. És a tabernákulumból, a csendben mintha ezt válaszolta volna: „Nem hagytam itt, mert benned (bennetek) akarom viszontlátni őt. Bár nem vagytok Szeplőtelenek, de 6 az én szeretetem megtisztít, Szűzzé tesz benneteket, és kitárjátok anyai karotokat és szíveteket az emberiség felé, mely Istenére és az ő Édesanyjára szomjazik ma is, mint egykor. Most rajtatok a sor, hogy enyhítsétek a fájdalmakat, a sebeket, és letöröljétek a könnyeket. Énekeljétek a Loretói litániát, és törekedjetek annak tükre lenni”. Még arra is emlékszem, hogy egy napon azt is kértem Máriától, hogy hozzon létre itt a földön egy családot, amelynek gyermekei mind Őrá hasonlítanak, és az ő lelki arculatával rendelkeznek. És ki tudja, hogy nem annak az imának hatására történt-e, melyet talán ő maga sugallt nekünk, hogy abszolút méltatlanságunk ellenére ránk tekintett. Ezt fejezi ki Általános Szabályzatunk, melyet 1990-ben hagyott jóvá az Egyház. Megállapítja, hogy Mária Műve „- amennyire lehetséges – Mária jelenléte és mintegy folytatása kíván lenni a földön” (2. cikkely).
Mária az egyház típusa és formája, és éppen ezért nyilvánvaló, hogy egy ilyen magasztos teremtményben minden keresztény példaképre talál. Így történt velünk is. Máriában fedeztük fel ugyanis az öntőformánkat, tökéletességünk útjának modelljét. De életének az Evangélium által bemutatott különböző pillanatai is, melyek bár rendkívüliek, mégis olyan állomások egymásutánjaként jelentek meg előttünk, melyekre a lelki élet különböző szakaszaiban tekinthettünk, hogy azokat fénnyel és buzdítással töltsék be. És ez a megvilágosodás olyan erőteljes volt, hogy utunkat Mária útjának neveztük el.
Íme néhány állomás ezek közül, rendkívül röviden, szinte csak címszavakban.
Mária életének első eseménye az Angyali üdvözlet (Lk 1,25), amikor méhében az Ige megtestesül. Ha próbáljuk megérteni néhány szent életét, akkor azt látjuk, hogy bennük is valami hasonló dolog történt. Amikor Assisiben elmegyünk a San Damiano templomba, ahol Szent Klára élt, az idegenvezető, mikor bemutatja ezt a szent helyet, olykor azt mondja: „Itt öltött testet Krisztus Szent Klára szívében”.
Noha Assisi Szent Klára korábban is buzgó keresztény életet élt, mégis, amikor találkozott Szent Ferenccel, aki a Szentlélek egy karizmája által a világnak ismét kifejezett „szegénység” szó megszemélyesítője volt, valami új született meg benne: lelkében elkezdett fejlődni és növekedni Krisztus, és a katolikus egyház egyik legnagyobb szentjévé lett.
Amikor valaki az egység karizmájával találkozik, és azt elsajátítja, akkor ugyanúgy benne is valami hasonló megy végbe, mint ami Máriában és egyes szentekben történt: valóban megszülethet és növekedhet lelkileg a szívében Krisztus, mintegy jelenvalóvá téve a keresztség kegyelmét.
Mária életének második epizódja látogatása Erzsébetnél, hogy segítsen neki.
Rokonában olyan lélekre talált, aki nyitott az Isten misztériumaira, és érezte, hogy elmondhatja neki nagy titkát. A Magnifikátban elmesélte Erzsébetnek rendkívüli tapasztalatát. Akik ismerik a mozgalmat, és Istent választják életük ideáljává, észreveszik, hogy annak gyakorlattá váltásához el kell kezdeniük szeretni. De a szeretet fény. És miközben felfognak valamit a bennük jelenlévő Isten működéséből, elsőször fedezik fel szeretetének aranyszálát életükben. És szívesen megosztják testvéreikkel, amit megértettek, megtapasztaltak.
Mária életének harmadik eseménye Jézus születése (Lk 2,7; Mt 1,25). A mozgalomban szeretünk és szeretetet kapunk, mert mindenki szeretni akar. De ennek a kölcsönös szeretetnek a gyümölcse az emberek között jelenlévő Jézus, és ezáltal – ahogy már említettem – „Krisztust hozzuk világra” Mária példája szerint .
Mária bemutatja Fiát a templomban, és találkozik az agg Simeonnal. Ez az öröm pillanatát jelenti számára, mert ez az igaz és istenfélő ember megerősítette, hogy a gyermek Isten Fia. Ugyanakkor fájdalom is, mert Simeon azt mondta neki: „A te lelkedet tor járja át” (Lk 2,35). Az is átél ehhez hasonló időszakot, aki a mozgalom lelkiségét akarja élni. Erre akkor kerül sor, amikor megtudja, hogy ezen az úton való előrehaladáshoz ki kell mondani az „igen”-t a keresztre. A keresztre feszített és elhagyott Jézus misztériumának, mint az egységben való élet lényegének hírüladása ez.
Mária, miután ezeket a szavakat intézi hozzá Simeon, hamarosan megtapasztalja az Egyiptomba meneküléssel a szenvedést (Mt 2,13), és ezzel átéli a sok ártatlan vérével festett üldözést. Ez történik bizonyos mértékben azokkal is, akik Mária útját követik. Az Ideál, melyet ok élnek, és bemutatnak a világ előtt, szemben áll a világgal. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy amikor elkezdik terjeszteni, megjelennek az ezzel kapcsolatos első kritikák. Ilyenkor úgy kell reagálniuk, hogy azokban a keresztekben az elhagyott Jézust szeretik, hogy aztán továbbra is a Feltámadott ragyogjon a szívünkben.
Jézus 12 évesen ottmaradt Jeruzsálemben, és a tanítókhoz beszélt a templomban. Amikor Mária megtalálta, azt mondta neki: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged” (Lk 2,48). Jézus erre így felelt: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49). Mária életének ahhoz az állomásához érkeztünk, melynek lelki életében hasonlóságot fedezhetünk fel azzal a sajátos időszakkal, amit azok is átélnek, akik ezt az utat járják. Ok ugyanis esetleg évek múltán, kitartóan észlelik azoknak a különféle kísértéseknek, fájdalmas lelki szárazságoknak az újbóli megjelenését, melyek a karizma követésének hatására már jó ideje eltűntek. Szenvednek emiatt, és az Úrhoz fordulva ezt mondják: „Miért távolodtál el tőlem?” ő pedig, mintha ezt válaszolná: „Nem tudtad, hogy mindaz a jó és szép, melyet korábban megtapasztaltál, az enyém volt, és kizárólag kegyelemből kaptad?” Az emberekbe ezzel az alázat alapjait helyezi, melyekre azért van szükség, hogy Krisztus élhessen és növekedhessen bennük. Talán ez az ún. „érzékek éjszakájának” időszaka, melyről a misztikusok beszélnek. Amikor Mária elveszítette Jézust a templomban, akkor ez az ő számára is bizonyos módon az „érzékek éjszakáját” jelentette: nem látta őt, nem hallotta a hangját: eltávolodott anyai szeretete vonzásából. Úgy tudjuk, Mária ezután a próbatétel után hosszú időn keresztül bensőséges családi életet élt Jézussal. Ennek megfelelően, akik alázatosan elfogadják és legyőzik az előző próbatételeket, azok gyakran új és mélyebb egységre lelnek Jézussal. Ez az időszak, bár nem hiányoznak belőle a keresztek sem, hosszan eltarthat.
Aztán Jézus kilép a nyilvános életbe. Mária lelkileg követi őt küldetésében, olykor pedig közelében is van. Mindez a mozgalom tagjai életének arra az időszakára emlékeztet, amikor már megszokták, hogy Jézus hangját hallgassák a szívükben, sajátjuknak érzik azt a hangot és követik. Jézus a nyilvános élete folyamán örök érvényű szavakat mondott ki, csodákat vitt végbe, tanítványokat nevelt, megalapította az egyházat. A mozgalom tagjai, akik elérkeztek ebbe a szakaszra, ők is a bennük, vagy a közöttük lévő Jézus által véghezvitt hasonló tetteknek lehetnek tanúi. Jézus velük is olyan szavakat mondat ki, melyeknek örökélet ízük van. Rajtuk keresztül is a megtérések csodáit Műveli. A bennük lévő jelenléte is képes arra, hogy Krisztus tanítványait teremtse meg, és Isten országában történő új fejleményeknek adjon életet.
Aztán elérkezik Mária számára az áldozat órája: ez a Vigasztalan. Róla már beszéltünk. A mozgalomban nem hiányoznak a Máriáéhoz hasonló szenvedések. Egyes tagjaiban ugyanis megfigyelhetjük a „lélek éjszakájának” hiteles jeleit, amikor például Isten megengedi, hogy átéljék a tőle való elhagyatottság borzalmas próbáját, vagy amikor úgy tűnik, hogy kialudt a hit, a remény és a szeretet. És a vigasztalanság után? Mária ott marad az Utolsó vacsora termében, az apostolok iránt megélt anyai karizmájának teljében, Péter mellett, akit Jézus a vezetőjükké tett. Mária többé már nem „követi” Jézust: elmondhatjuk, hogy miután leereszkedett és kiáradt a Szentlélek, Mária Jézussá vált. És másik Krisztusként ő is, a maga módján együttműködik az egyház kiterjesztésében. Erre törekszenek kicsiben azok is, akik az egység lelkiségét élik és eljuthatnak erre az állomásra. Ez lenne az a szakasz, melyet a misztikusok „átalakító egyesülés”-nek neveznek, amikor Márta szövetkezik Máriával: az Egyház javára tett különleges cselekedet egyesül a különleges kontemplációval.
Végezetül elérkeztünk a Mennybe felvétel pillanatához, amikor Isten a Mennyből Máriát hívja. Erről a szakaszról csak az tudhat valamit, aki megtapasztalta. Halála előtt Assisi Szent Klára ezt mondta: „Indulj csak nyugodtan, lelkem, mert jó úti társaságod lesz. Indulj hát, mert aki téged teremtett, meg is szentelt, szüntelenül úgy vigyázott rád, mint az anya vigyáz gyermekére, és soha sem szűnt meg gyöngéd szeretettel szeretni. Áldott légy, Uram – fűzte hozzá - aki engem megteremtettél”. Talán azt akarta mondani: azzal, hogy megteremtettél, elnyerted dicsőségedet. Majd szeretethalált halt. Adja az ég, hogy számunkra is legalább valamiképp így legyen! Akkor majd mi is felmegyünk, hogy ott találjuk Édesanyánkat, a szentünket, a példaképünket, őt, aki itt a földön Vezérünk, Királynőnk, Anyánk volt.
Ez tehát Mária útja, az út, melyet mindannyian bejárunk, bár egymástól eltérő módon, az egyéni válaszadástól és a kegyelmektől függően, melyeket Isten bőséggel adományoz szabadon annak, aki akarja. Íme, mindabban, amit most elmondtam, néhány gondolat nagyon röviden Máriáról, arról, hogyan látjuk őt Művünkben, Mária Művében, az élő rózsafüzérben, melynek megvalósítására hivatottak vagyunk.
Mozgalmunk élő rózsafüzér, mely attól kezdve, hogy 1943-ban megjelent a földön, szüntelenül a rózsafüzér imádsággal, annak örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkaival táplálkozott, arra támaszkodott, és azzal ütemezte útját. Ezek most kiegészülnek a világosság titkaival, és általuk még szebben, még teljesebben, még tökéletesebben tudjuk Mária szemével szemlélni Krisztust. Szentatya, köszönjük mindazt, amit ezért a Máriához intézett dicsőséges imáért tett. És te, édesanyám, édesanyánk, a bolygónkon élő összes férfi és nő édesanyja, engedd, hogy ezt ismételjem: „Olykor, ha a rózsafüzér imát elkezdve mennyei légkör áraszt el bennünket, és ebben a bűvöletben az egész világ teljes szépségében homályosul el előttünk, akkor vajon milyen lesz majd veled találkozni, Mária?”
