2003. május 10. szombat 22:28
RÓZSÁS JÁNOS
Görögkeleti rítusú keresztény egyházi személyiségek és laikus hívők a GULAG kényszermunkatáboraiban
Magyarországon a két világháború között (főként a katolikus újságokban) időnként riasztó tudósítások jelentek meg a bolsevizálódó Oroszországban végbemenő kegyetlen egyházüldözésről, a templomok lerombolásáról, az egyházi személyekkel szemben alkalmazott kegyetlen terrorról. Miután 1945 februárjában elítélt rabként szovjet börtönökbe, majd kényszermunka- táborokba vetett balsorsom, hamarosan szembesültem azzal a valósággal, amiről addig csak kósza hírek útján értesültem.
Az odesszai börtönben raktári munkára szólítottak ki a cellából, rabtársaimmal együtt. A raktárhelyiségben, ahová zsákokat cipeltünk, egy öreg orosz bácsika suttogva magyarázott nekem valamit, de akkor még nem értettem az orosz beszédet. Aztán hirtelen keresztet vetett és körbemutatott. Figyelmesen körülnéztem, és akkor vettem észre ott, elöl egy pódiumszerű emelvényt, majd a falakon körben még le nem szaggatott, aranyozott lécmaradványokat. Ekkor értettem meg, hogy voltaképpen a valamikori börtönkápolnában voltunk. Bólintottam, és én is keresztet vetettem a valamikori oltár felé, annak jeléül, hogy megértettem, miről suttogott olyan titokzatosan. Aztán felfedeztem a gyönyörű mozaikkő padlózatot, az ólomkeretes, színes ablaküveget, ami még érintetlenül megmaradt a rombolások után. Minden érthető volt. Ez volt az első döbbenetes találkozásom a templomrombolással.
Amikor 1945 áprilisában az ukrajnai Nyikolajev kényszermunka-táborába kerültem, a rabok soknemzetiségű, tarka tömegében felfigyeltem egy szakállas, reverendás (rjasza), 45-50 év körüli görögkeleti papra, vagyis pópára, ahogy ott mondták. Hamarosan megismerkedtünk, és mivel jól beszélt németül, sorsának néhány mozzanatát is megismerhettem. A második világháború előtt sebészorvosként dolgozott az egyik kijevi kórházban, azonban titokban felszentelt püspökként is tevékenykedett a hívek megbízható kis körében. A német megszállás idején nyíltan vállalta lelkészi hivatását, ellátta püspöki teendőit. Amint 1944-ben, a harcok során a szovjetek visszafoglalták Ukrajnát, a püspököt az állambiztonsági szervek letartóztatták, és 1945 tavaszán tíz évre elítélten került a nyikolajevi lágerünkbe. Sajnos, egy-két hónap múltán egyszer csak eltűnt. Egy özvegy papné titokban mondta el nekem, hogy a püspök urat visszavitték a börtönbe. Újratárgyalják a perét, súlyosbításra kell számítani, de lehet, hogy halálos ítéletre...
Utána már soha nem találkoztam magasabb rangú egyházi személyekkel a lágerekben. Az idősebb korosztály a korábbi évtizedekben már mind áldozatául esett a vörös terrornak, vagy magas életkorára való tekintettel elpusztult a börtönök és lágerek kegyetlen világában. 1946-ban a herszoni lágerekben már nem találkoztam reverendát viselő pópákkal, de akkoriban még viselhették hosszú, nyíratlan hajukat, mellüket elborító hosszú szakállukat. Azt tapasztaltam, hogy mind a politikai elítéltek, mind pedig a köztörvényes "nehézfiúk" kímélettel, szinte babonás tisztelettel viseltettek az egyházi személyek iránt, akik közöttünk viselték a nehéz sorsot. Akkoriban még a lágerparancsnokság is figyelembe vette a rabok között kialakult bizalmat a pópákkal szemben. Például a rabok civil ruházatát, élelmiszertartalékait őrző raktár vezetője görögkeleti pap volt. Egy másik lágerben a folyosóügyeletesi feladatot az öreg pópák látták el, akik hangos szó nélkül, puszta tekintélyükkel biztosították a rendet és fegyelmet közöttünk. Rabtársaink tisztelettel "bátyuská"-nak szólították őket.
Ha már vallási témákról van szó, el kell mondanom, hogy 1946 nyarán, a látszatra adva, nagyot tévedtem és megszégyenültem. Meghalt a láger politikai tisztje. A láger asztalosműhelyében készítettek számára koporsót. Azt láttam, hogy pirossal festik be. Zúgolódtam, hogy ezek a kommunisták még halálukban is a vörös színt használják. Ekkor egy orosz társam megfeddett, mondván: vedd tudomásul, hogy nálunk, pravoszlávoknál pirosra festjük a koporsót, mert az a feltámadás színe. Gondolj a húsvéti piros tojásra! Inkább azon csodálkozzál, hogy ennek a kommunista tisztnek a koporsóját a vallásos hagyományaink szerint pirosra festették!
A későbbiekben az észak-urali, majd a kazahsztáni lágerekben a pópákat már hozzánk hasonlóan kopaszra nyírták, borotválták. Csak személyes ismeretség révén tudhattuk, hogy egyik- másik társunk az oltártól került közénk.
Az urali vegyes lágerekben, ahol női barakkok is voltak, néhány idős apáca is ott tengette sivár rabéletét. Mivel már nagyon öregek voltak, nem kellett nekik kijárni munkára, de valamiért az élelemből rendszeresen csak csökkentett, büntető fejadagot kaptak. Ez mentette meg őket (alig-alig) az éhhaláltól, no meg a rabtársak könyöradományai. A lágerben a hangadó banditák sem illették őket soha egyetlen rossz szóval sem. A kis öregasszonyok félrevonultan, csendesen imádkoztak, elmélkedtek naphosszat.
A körülmények úgy hozták; hogy benzinraktárnak használt székesegyházat az urali járási székhely, Szolikamszk városában láttam, és ugyancsak a környék községein áthaladva, a kísérő őrök gyűrűjében bandukolva vettem észre elhanyagolt, omladozó községi fatemplomokat, gazzal benőtt környezetben.
Meg kell jegyeznem, hogy a görögkeleti papok között kevesen akadtak, akik velünk, nyugatról odakerültekkel szemben közvetlenek, barátságosak voltak. A protestánsokat és a lengyel hitűeket (polszkaja vera), vagyis a katolikusokat eretnekeknek tartották, a szent hitigazságok elferdítőinek. Különös, hogy nem eszméltek fel arra: az ellenséges, ateista környezetben a Krisztus- hívőknek egymásra kellene találniuk, mindenfajta teológiai nézeteltéréseik ellenére. Persze, ennek az ellenkezőjére is akadt példa. 1949-ben egy brigádban dolgoztam egy ukrán falusi pópával. Látva mély vallásosságomat, titokban megszólított: gyónás nélkül, töredelmesen bánjam meg bűneimet! Aztán egy kis összecsomózott zsebkendőt kibontva elővett egy apró – Krisztus testévé átváltoztatott – kenyérdarabkát, és megáldoztatott…
A lágerekben senki nem tiltotta, hogy valaki keresztet vessen és láthatóan imádkozzék magában, hiszen visszavonulási lehetőség nem volt a rabok tömegszállásán. Azonban közös imádság vagy istentisztelet szóba sem jöhetett, ez már szovjetellenes agitációnak számított volna, az államrend alapjául szolgáló ateizmussal való szembehelyezkedésnek. Az egyházi ünnepeket számontartották, beszélgettek róla maguk között, de a munkavégzést nem tagadhatták meg, ha az ünnep történetesen hétköznapra esett, vagy éppen a vasárnapi munkavégzés egyes lágerekben rendszeres volt, azaz pihenőnap nélküli.
Az 1950-es években a kazahsztáni lágerekben, ahol már a köztörvényesektől elválasztva, speciális politikai börtönlágerekben voltunk, sajátságos tapasztalatokra tettem szert. A köztünk raboskodó pópák már a fiatalabb nemzedékhez tartoztak, amelynek tagjai a papi szemináriumot már szovjet időkben végezték el, és állami engedéllyel szentelték őket egyházi szolgálatra. Nem akarok túlságosan általánosítani, de bizony az ő viselkedésük általában már nem emlékeztetett a hősi papok nemzedékére, hanem – tisztelet a kivételnek – a békepapokéra. Habár ők is politikai paragrafussal, valamilyen okból 25-25 évre voltak ítélve, nem keltették kifejezetten a hitvalló benyomását. Az oltár szolgálata már nem hivatástudatot tükrözött esetükben, hanem inkább egy foglalkozást a sok érvényesülési lehetőség közül.
Igazi mély vallásossággal, hitük tudatos megvallásával inkább a laikusok körében találkoztam. Elmondták, hogy amikor a papjaikat elhurcolták, a templomokat kifosztották, a misekönyveket, bibliákat elégették, az imakönyveket, vallásos műveket magánházakban is elkobozták, a templom épületét mozivá, táncklubbá, esetleg raktárrá alakították át, akkor a kis rejtőzködő vallási közösség vezetését a sekrestyés (riznyicsnij), netán a volt harangozó (zvonár) vette át. Ha pedig később, a pártaktivisták ébersége folytán, az előbb említetteket is kiemelték a közösségből, akkor valamelyik előimádkozó öregasszony vette át a lefüggönyözött ablakok mögötti közös áhítat megszervezését, vezetését.
A miseimákat, litániákat, könyörgéseket, zsoltárokat emlékezetből írták le. Mindenki hozzáadta azt, amire emlékezett, hogy a lehető legteljesebbek legyenek a liturgikus imák, könyörgések. A szövegeket aztán irkákba tisztázták le, és tovább másolgatva adták át más közösségeknek. Mint ilyenkor óhatatlanul előfordult, az ájtatosságokba egyéni fogalmazások is belekerültek. A korábban templomi szláv nyelven elmondott imádság egyes szavait elferdítve, hasonló hangzású kifejezésekkel helyettesítve (érthetőbbé téve!) rögzítették és adták tovább.
Így bizony babonás fordulatok is belekerültek a jóindulattal ismételt imákba, könyörgésekbe. És mivel egyre-másra tartóztatták le a kis vallásos közösségek leleplezett vezetőit, a fiatalabbakhoz eljutott szövegek egyes esetekben teljesen kritikátlanná váltak, mint valami zagyva ráolvasás. De hát az áhítat, a jóakarat megvolt. Nem szabad elítélni az isteni szó után szomjazókat, a vigasztalást keresőket, a pásztor nélkül maradt nyájat.
Csodálatos, hogy az 1917 és 1991 közötti szovjet bolsevista uralom minden ateista propagandája, a vallásos hit tűzzel-vassal való irtása, tiltása ellenére az orosz emberek lelkében nemzedékek során átöröklődött az Isten utáni vágy, és romjaiból fokozatosan talpra állt a pravoszláv egyház. Igaz, a második világháború második évében Sztálin kénytelen-kelletlen némi engedményt tett az egyházzal szemben, de az iskolai nevelés továbbra is küzdött a vallásos meggyőződés terjedése ellen.
Az idén, a 2002. évi görögkeleti Húsvétvasárnapot Odesszában, ebben a főként oroszok által lakott városban töltöttem el, a Gondviselés kegyelméből. A szállodában hajnali három órakor harangzúgásra ébredtem, a város helyrehozott, kívül-belül újjáépített, tizenöt működő templomában akkor kezdődött el a feltámadási szertartás. Reggel az egész város ünnepi hangulatot árasztott, kis kosárkákban vitték a templomokba megszenteltetni a húsvéti étkeket. Jó arcú, fiatal pópák teljesítettek szolgálatot a hívek körében. Valami örömteli döbbenet fogott el: hát akkor mit ért el a bolsevista rendszer a közel nyolcvan éven át tartó véres terroruralmával? Mégiscsak feltámadt az Isten?!
- Krisztus feltámadott! - Valóban feltámadott! – köszöntötték egymást az emberek, és én is így köszöntöttem a szálloda személyzetét: - Hrisztos voszkresz! – Voisztine Voszkresz!
Útitársaimmal együtt elmentünk a legközelebbi templomba, és gyertyát állítottunk azoknak a magyaroknak az emlékére, akiket az odesszai börtönben végeztek ki, vagy a nyomorúság ott végzett velük, a börtön cementpadlóján. Istenem! Hogy ezt a napot is megérhettem!
Magyar Szó
Bukarest
