Megjelent: 2003.04.21. 16:44:40

Kora tavaszi töprengések

(Fotográfiák tanúvallomásai; február 16.)

Egyetlen kimerevített pillanatot őriz-e csupán egy fotográfia? Sokan azonnal rávágják e kérdésre az igent, mert nem érzékelik: még a családi képek, a „mosolyalbumok” kommersz képei is idősíkok találkozási pontját rögzíti. Mert a felvételen ugyan egy valamikori jelen tört részét látjuk, ám a szereplők gesztusai, tekintetei, s olykor az őket körülvevő tárgyak, felvillantják a személyes idősíkok létezését. A dolgok megtörténnek velünk, nagyjából és egészében véve úgy mondjuk, hogy egyformán, ám valójában mindannyian másképp éljük meg, éljük át – és olykor másképp is emlékezünk, mint ahogyan a megsárgult fotográfia emlékeztet. A képeken sokszor gyermekeket és aggastyánokat látunk, mindegyiküknek más és más fogalmi rendszereik vannak arról az időről, amely egy pillanatra körülölelte, vagy épp körülzárta őket. És épülő, vagy roskadozó félben lévő épületeket, amelyek valamennyire elviselték, hogy felépítsük, lelakjuk, és elértéktelenítsük őket; de vakolatuk minden lehulló darabkája, amely a fotográfián a semmiben lebeg, esetleg hiányával hívja fel önmagára a figyelmet, és a fal minden repedése, árnyéka, amely levett arcképek sötétebb foltjai, vagy golyónyomok talán, vallomástételre jelentkeznek ők, mindannyian, a fotográfia kései szemlélőinél. Olyan időkről, amelyek talán meg sem történtek, hiszen e kései idők történelmi ismereteivel „nem koherensek” szubjektív emlékeztetőik.

Válhat-e félelmetessé egy fotográfia? Hát persze. Ha szelídséget sugároz olyan pillanatokról, amelyeket vadnak, kaotikusnak kell a képek jövőidejében elfogadtatnunk. Ha felvillantja a félelmet a múlt szereplőinek arcán, egy olyan időből, amikor mindent szabad volt, csak félni nem; bízni kellett, reménykedni, mert szinte hivatalos állampapírrá vált a kincstári optimizmus-részvény. Olyan időben, amikor valaki, aki addig elszánt amatőr fotográfusként profikat megszégyenítő módon örökítette meg a szubjektív idődimenziók párhuzamosainak találkozási pontjait, a végtelennek tűnő pillanatokat, egyszer csak, hirtelen, mindenki számára váratlanul letette fényképezőgépét, dobozba rejtette negatívjait, és évtizedekkel később bekövetkezett halála pillanatában senki azt sem tudta róla, hogy akár csak rövid ideig fotografált volna. Mert az időkről készült felvételeit elrejtette egy új időszámítás árnyékai elől. Ám az emlékek – megszólalnak. A papundekli-dobozokba zárt múlt mesélni kezd egykori békéről és a békét lassan elmosó, eltemető árnyékokról.

Rados Tamás képeiről beszélek. A pannonhalmi pap-tanárról, aki 1929 és 1967 között nemzedékek sorát okította a latin nyelv szépségeire, s aki szabadidejében több mint félezer fotográfián örökítette meg környezetét, embertársait, az őt körülvevő világot – 1948-ig. Képei szépséget és szeretetet árasztanak, olyan dimenzióit az időnek, amelyben természetes egymásra hatások érnek embert és tárgyat, lelket és természetet. Béke van, nyugalom, amelyet még nem kell őrizni; amely még őriz. Őrt áll a béke és a nyugalom mellett. Az ottani és az akkori idő, amely azonban már tudja, hogy a képek kiterjedésén túli időben valami kezdi felemészteni, elhamvasztani ezt a nyugalmat. És hiába lesz ismét béke – nem hozza vissza azt a nyugalmat, a személyes időknek kijáró méltóságot és tiszteletet. Rados Tamás fotográfiáinak gyűjteménye, amely néhány hét múlva kerül méltó helyére, a pannonhalmi apátság egyik termében, a pap-tanár (és művész…) egykori „otthonában”, s fejet hajt e gesztus századik születésnapja előtt is, szerencsés időkről vall. Azokról, amikor még volt béke, és amikor a világ és az emberek még tudták, hogy mi következik abból, ha e békét veszélyeztetni kezdik. Nem ok nélkül, mégis oktalanul… És arról is vallanak e képek, hogy egyszer minden idő bevégződik. A személyes és a közösségi is. Rados Tamás a negyvenes évek végén elfordult az általa megörökíthető pillanatoktól. Bélyeggyűjtéssel kezdett el foglalatoskodni. A szabad idők által biztosított szabad idejében…

 

(Örökködikén; március 15.)

Örökködikének is nevezik a magyar március idusát; akaratban és elszántságban dicső szabadságharcunk ünnepét. Valóban örökködike, hiszen állandó mementóként figyelmeztet bennünket arra: erősekké is tudunk válni. És etalonként örökködik felénk akkor is, amikor késztetést érzünk változtatni sorsunkon, történelmünkön. Mint tettük ezt majd’ másfél évtizede, de rendszerváltási kísérletünkről épp örökködike fényében be kell látnunk: nem tudtunk megbirkózni vele. Még messze nem értünk a végére, s talán nem is fogunk… Intézményesült, persze, egy, a korábbinál egészen más hatalom-gyakorlási struktúra, de a lényeg: az ország talán soha nem volt ennyire megosztott, mint ma. Évtizede már annak, hogy március tizenötödikén sem ünneplünk, hanem inkább demonstrálunk… Summa summarum: sem a politikai, sem a gazdasági rendszerváltás befejezettségéről nem beszélhetünk, de van egy jelző, amelyet szinte maradéktalanul a folyamatra aggathatunk. Megélhetési rendszerváltás örvénylik körülöttünk…

Poli6tikai pártok és azok holdudvarai, egymásra fenekedő szekértáborok hangadói és szorgos aktivistái alakítják már hosszú évtizede a hétköznapjainkat. Számon tartják, ki kivel ért egyet, s miképpen ítél, akképpen ítélik. Miközben valamennyien itt élik napjaik… A kultúra, amelynek pedig mindent át kellene hatnia, ennyi év után sem tudott függetlenné, semlegessé, ha kell, a mérleg nyelvévé változni. Pedig felelőssége óriási. Egy olyan évtizedben kell helyt állnia, amelyben szinte csak azt erodáló globális hatások érik; amelyben új nemzeti közösséggé kellene kovácsolódnunk ahhoz, hogy lélekben, nyelvben még inkább szét ne szaggattassunk az egyébként szinte kötelezően vállalandó integrációs folyamatok során. De nem szaporítom a szót, hisz valós állapotainkat ki-ki jól ismerheti. A legjellemzőbb példa a legutóbbi: a közszolgálati televízió kulturális műsorkínálata ismét csökken, mert tömegszórakoztató kvízjátékokra kell a pénz. Az utóbbi évtizedben a magyar kultúra szolgájává – a miniszter szó jelentésére utalok… - szegődni mindig, minden esetben, politikai érától függetlenül, óriási személyes felelősséget jelentett. Volna. Hiszen arra, aki ezt a kormányrudat megragadja, az értékőrzés, gyarapítás, és teremtés feltételeinek minden körülmények közötti biztosítása várt feladatként. A villongások és feszültségek enyhítése, megszüntetése, a bármely irányból érkező „kultúrkampf” legenyhébb kísérleteinek azonnali eltiprása. (Igen, ezt ádáz kegyetlenséggel.) És mi történt? Két kulturális miniszternél és ennél is több szaktárcai államtitkárnál egyetlen kabinet sem adta alább; miközben a kulturális életünket átható hétköznapi és ünnepnapi feszültségek jottányit sem enyhültek. Hiába örökködike – mifelénk szinte csak „ködbeszerzési eljárást” nem kell kiírni… Az évtizedes viták szinte öngerjesztő mechanizmusokként működnek, a szekértáborok szószólói változatlan vehemenciával ágálnak, de érkeznek új arcok is; úgy tűnik, a parttalan kardcsörtetés jó befektetés. „Szűk-séget” teremt, de törvényt nem bont a megélhetési rendszerváltás…

Most ismét távozóban egy kulturális miniszter, a szándékát ő maga is megerősítette, s szinte minden fentebbi soromat az általa mondottak inspirálták. Mi szerint megbízatását eleve nem a ciklus teljes idejére vállalta, hiszen négy teljes évre nem tudott volna lemondani írói munkásságáról. De akkor viszont eleve nem szabad szolgává szegődnie, jegyzem meg, csak halkan, csöndesen. Mert a feladat – óriási. A teljesítés során el lehet bukni, vagy fel lehet emelkedni. Emelt fővel vállalva nem csak a második hozhat dicsőséget. Sem a politika, sem a kultúra erőfeszítéseit nem szolgálja azonban egy olyan ízű kijelentés: nem a bajok orvoslására, nem is a négyéves kormányprogram segítésére érkeztem. Csak épp miniszter még nem voltam… Ahhoz, hogy közállapotaink visszanyerjék méltóságukat, egy kicsivel több közméltóságra van szükségünk, urak.

 (Maximális fordulatszámon; március 21.)

Nekünk tulajdonképpen nincs munkaviszonyunk, vetette fel Laux József az Ifjúsági Magazin fórumán, 1968-ban. A magyar beat korszakának ez már nem a hajnala; mondhatnánk: erősen virradt; de azért még különös kérdések vetődtek fel egy-egy ilyen kerekasztal-konferencián. Például: az együttesek miért nem választhatják meg önállóan, hogy melyik énekest szeretnék kísérni? Megoldható-e egy-egy új szerzemény kisfilm-bemutatója; több szám – egymás mellé illesztve – esetleg önálló műsort is jelentene…  Kifizetődőek-e a 2-3000 példányos lemezek; miért nem lehet eleve magasabb példányszámban kiadni a népes vásárlóközönséggel rendelkező beat-együttesek lemezeit, ha már igény van rá? A szokásos lemezborítók helyett nem lehetne-e egyedi tasakokat nyomtatni, amelyekről kiderülne: belsejükben új lemez rejtőzik? Ma már merő anakronizmusnak tűnő kérdések, de akkor, 1968 decemberében a véres valóságot jelentették. Innen, ilyen körülmények közül indult az a nemzedék, az a korosztály, amelytől a merészebb társadalom-tudósok a későbbi rendszerváltásban merni akaró és merni tudó elszántság elismerését sem sajnálják… Igen: a nagy generáció…

Amelynek egyik szürke eminenciásává vált az évtizedek során Laux József. Bár… Szürkének aligha nevezhetnénk, hiszen megkerülhetetlen zenésze volt azoknak az éveknek. És, sajnos, eminenciásnak sem, hiszen az ütőhangszerek „kérgeskezű favágójára” ritkán hullt elegendő rivaldafény. Ezért is mondják az utóbbi napokban oly sokan, hogy kitüntetését, bizony, évtizedekkel megkésve vehette át. Hiszen, ahogyan lapunkban is olvashatták, március 15-én nyújtották át számára a Bánffy Miklós-díjat. Amennyire meglepő gesztus volt ez, olyannyira magától értetődő… Meglepő, mert Laux József – meglehet, hogy csak a középkorúak korosztályának – még ma is a muzsikus. Egyike a rocklegendáknak, és egyike azoknak, akik a zene örök szeretetét hirdetik, hiszen jazz-triójával koncertről koncertre jár, lemezfelvételről lemezfelvételre. Legutóbbi „nagy dobása” például egy közös album Joe Murányival, Louis Armstrong egykori klarinétosával. Ugyanakkor – és épp ezért oly jogos a díjazás gesztusa – Laux József jó évtizede már elsősorban nem zenész, hanem a kortárs kultúra és közművelés fáradhatatlan munkása. Könyv- és hanglemezkiadó tevékenysége során egyaránt tanít és szórakoztat. Megtehetné, hogy a „múltjából él”, mint jó néhányan, ehelyett szolgál, közművel, gyarapít. Igényes bestsellerek kiadása mellett nagyon sokat tesz a gyermekirodalom gazdagításáért; egyik tanulságos vállalkozása volt például azon szótár megjelentetése, amelyben a népmesék ma már szinte elfeledett kifejezéseit gyűjtötte össze és adta át a ma ifjúságának. Akik, bizony, ha már nagyobbacskák, bizony megmosolyogják a fent említett alig három és fél évtizedes kérdéseket. Nagyobb részt a szakmáról, a beatzene érvényesülési lehetőségeiről szóltak; de Laux József felvetéséből már akkor kicsengett az egyik legfontosabb emberi üzenet. Szolgálj hivatásoddal a maximális fordulatszámon, de soha ne élj máról holnapra. Gondolj a holnaputánra is; s mindig csak ahhoz mérd magad, amiért képes vagy élni és cselekedni. Nagy szavak? Csak oly korban hatnak úgy, amelyben egyre több gesztikulálás próbálja pótolni a gesztusokat; egyre több mozdulat a tiszta jelentésű szavakat.

(Szavaikon csönd, sírjaikon enyészet; április 11.)

A költészet az érzelmek megérintésére és kifejezésére törekszik. Nem csoda, hogy a szenvedélyek és szenvedélybetegségek korában gyengének, erőtlennek tűnik. Van már vagy negyedszázada annak, hogy jeles irodalomtörténészünk idézett egy általa is negyedszázada megismert gondolatot: a költészet haldoklik. Idézte, azért, hogy erősítsen rajta azon kijelentésével: a költészet már nem csupán haldoklik. Hanem - halott. De költők, e jóslatok ellenére, ma is jelen vannak, és jönnek az új nemzedékek – nem tudni, miért. Fellépésük talán azt bizonyítja: érzelmek nélkül mégsem élhetünk, mi, emberek. Bárhogyan is törekedünk erre… Mégis: a költészet egy kicsit háttérbe szorult zavaros, zilált korunkban. Ismét szenvedélybetegségek dúlnak. Valaha úgy gondoltuk: azért és arra, úgy civilizálódtunk, hogy megtanultuk fegyelmezni és kordában tartani vad hordaösztöneinket. Most viszont mintha ennek ellenkezője történne; mintha az lenne a civilizáció magasabb, huszonegyedik századi foka, hogy az agresszió és az ösztönlét korlátok nélküli szabadságára szólítson fel és vezéreljen bennünket a tömegszórakoztatás. (Mert ahol pózzá alacsonyodik a tolerancia, és bájmosollyá a szeretet, ott minden másodperc hazugság, és minden másodperc ártalmasabb akár a fegyvereknél…) Amelyek közt, mint tudjuk, hallgatnak a múzsák. És hallgatnak a költők. Szavaikat csönd, sírjaikat enyészet öleli.

Mint Radnóti Miklós nyughelyét. Épp ideje volt, hogy a tisztelgő látogatásokon túl – vajon gyakran részesül-e bennük? – valakik más szándékokkal is felkeressék azt. Ahogyan a Nemzeti Kegyeleti Bizottság tette: felújíttatta a költő sírját a Fiumei úti temetőben. A gesztus folytatódik, minden évben: a Költészet Napja előtt – ahogyan Fogarasi Katalin, a bizottság titkára elmondta – „egy-egy költő sírjának rendbe tételével tisztelegnek majd a költészet ethosa előtt.” Szép… Bár, mondatja velem a malícia, jobb lenne, ha e gesztust képtelenek lennének megvalósítani. Mert szerte e hazában nem találnának gondozatlan síremléket – és nem csupán költőére gondolok. És tovább csűrve-csavarva a gondolatot: nem mindegy, hogy milyen a sír, ha már maga az életmű gondozatlan…? Akár csak azzal, hogy megfeledkezünk a mindennél fontosabb érzelmek megérintéséről és kifejezéséről. Ezzel természetesen nem akarom kisebbíteni a kegyelettévők megható gesztusát, bár egy fecskeként is csinálnának nyarat, pusztán azt akarom e pusztába kiáltani: hallgat a költészet. Nem haldoklik, és nem halott, de rejtekútjai vannak, kis példányszámú kötetei és folyóiratai, méltatlanul ismeretlen költőóriásai, alamizsnaképp odavetett ötpercei az elektronikus médiában, s egy-egy alkalmi kampánynapon kívül – mint akár április tizenegyedike – szó sem esik róla. Értékei, olybá tűnik, még vitrintárggyá sem devalválódnak. Talán azért, mert a kor nem tűri az érzelmeket; ha kimutatod őket, akkor erőtlennek és gyengének tűnsz, sugallja; márpedig költészet nincs érzelmek nélkül…

De - élet sincs. „Az ember talán azon a napon lesz igazán költő” – írja Márai Sándor – „mikor mindaz, ami a világban emberi és emberfölötti tartalom, oly közelről és oly erősen érinti meg – egy szeptember végi este fülledtsége, egy zongora hangja, egy gyümölcs illata vagy a halottak tárgyai -, hogy már nem is akarja szavakban kifejezni ezt az érintettséget. A nagy, az egészen nagy költők is csak verseket írnak. A költészet több, mint vers. Egy napon az ember elhallgat a világ előtt, mintegy becsukja szemét. Ez a pillanat, mikor igazán költő.” És ez a nap végzet az érzelmek nélkül élő ember és emberiség számára, teszem hozzá a költészet napi kampány másnapjának – és talán harmadnap-nélküliségének… - csöndjében. 

(Gundel Művészeti Díjak; április 20.)

„A helyet mi, régi emberek, mindig csak Tyúkketrec néven fogjuk ismerni” – olvashatjuk Krúdy Gyula írásában. – „Tulajdonképpen rendes embernek naponta alig lehetett máshová menni Pesten, mert a Svábhegy, Margitsziget tele volt családi népekkel, s nem mindenki szereti a családi életet. A Tyúkketrecben hajigálta az ég felé Wampetics, az egykori fiákermester a sült libákat, amikor a záporeső mosta szét a kert publikumát. Sok időbe került, amíg a Tyúkketrecbe fedett pavilont is építettek… A Tyúkketrecben hirtelen kerekedett bálok is voltak, persze nem a Buzelka vendégeivel, a szobalányokkal, mindenesekkel, hanem vidám hölgyek, jeles úrnők, szalmaözvegyek és más békebeli figurák ropták a táncot…” Ez volt a régmúlt. Majd Wampetics után jött a fogalommá vált Gundel – de ma már ez is a múlt. Mert a név ugyan őrzi a hely nem távozó szellemét, de a családias vendéglátás néhány éve párosult Láng György gasztronómiai ízlésvilágával. És kulturális elhivatottságával. Hiszen ma a Gundel nem csupán egy vendéglő a néhány jó pesti étterem közül, hanem a művészeti események immár hagyományos helyszíne. Sok rangos eseményt fogadott be falai közé; ezek közül is kiemelkedik azonban a Gundel Művészeti Díj, hiszen azt maga Láng úr alapította (bár elvitathatatlanok a Magma élén álló Pálmai Tamás ötletadó kvalitásai…)

A díj most ünnepli harmadik születésnapját. Kategóriái a kortárs művészeti élet majd minden jeles ágára kiterjednek, s ami ez esetben is a legfontosabb: a szűken vett szakma ítéli oda. A jelölést kritikusok, szerkesztők, direktorok végzik; a végső rostát egy társadalmi kuratórium vállalta magára. (Hálátlan feladat, a sok-sok ajánlatból háromra szűkíteni a kört; bár hálássá válhatna, amennyiben minden nomináló személy csak a minőséget tartaná szem előtt. Mert azért, sajnos, még nem tartunk ott, hogy egy-egy művészeti ágban valóban háromnál több, minden összevetésben kimagasló értéket mutató produkció szülessen az adott esztendőben… Ám mifelénk (is) tartósan tartja magát az a hibás szemlélet, hogy egy díj majd „megcsinálja” az alkotót – pedig azért ez mindig, minden esetben fordítva működik…) Kicsit elkalandoztam. Vagy talán nem is annyira. E díj kapcsán, még a május ötödikei eredményhirdető gála előtt, amely most sem nélkülözi majd a látványos külsőségeket, talán azon sem árt morfondíroznunk: van-e már értéke az ilyen és ehhez hasonló társadalmi elismerésnek? Keresem a jó kifejezést; „civilnek” nem mondanám, hiszen azok döntenek, akik a közízlés gyarapítása (és olykor rombolása…) terén a legtöbb felelősséget viselik. Valahogy azt is deklarálni kell: a díjhoz a leghalványabb köze sincs a politikának, legalábbis döntéshozói szinten (mert arról – egy egészen más cikkben – talán el lehetne tűnődni, hogy a „lista”, talán akaratlanul, eddig még egyszer sem tükrözte a kortárs kultúra átfogó értékeit, eredményeit). Ezzel már válaszoltam is saját kérdésemre - a mainál is nagyobb értéke akkor lesz az ilyen kezdeményezéseknek, ha a díjazott azt érezheti: az értékteremtés minden szegmenséből „rábólintottak” teljesítményére. És csak ebből a körből: a hatalmi érdekszférák beszivárgásának a legtávolabbi gyanúját sem szabad megalapozni, a jövőben sem, soha. Ellenkező esetben ez is rangját veszti, vagy legalábbis furcsa mellékízt kap, miképp a mögöttünk álló évtized során (is) az elismerések „nagytesói”… Kell erről beszélni, a Gundel Művészeti Díj kapcsán, hiszen az ilyen és ehhez hasonló díjakban óriási lehetőség van. Az érték minden más szemponttól mentes szolgálata. Mert képzeljünk magunk elé egy olyan nemzeti kultúrát, amelyben az egyetemes értékrend dominál, s amelyben ennek alapján nominál a fogyasztóból ismét műélvezővé váló polgár.

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra