2003. május 17. szombat 22:53
dr. Varga László:
Politikai felfogása a nemzeti liberalizmusban gyökeredzett
Emlékeim és gondolataim Antall József miniszterelnökről
Antall
József az elmúlt évszázad korszakos jelentőségű miniszterelnökei közé tartozik
– akkor is, ha a nevéhez fűződő korszak mindössze néhány évet ölel fel. Közel
fél évszázados megszállás, durva elnyomás, brutális eszmeirtás után ő volt az,
aki ezerkilencszázkilencven májusában a nemzeti erők révén győzelemre tudta
vinni népünk történelmi értékeit, és reményt adott egy újjászülető, erős
Magyarország felépítéséhez. Nem rajta múlott, hogy ez máig sem sikerült…
De haladjunk sorjában… Első ízben ezerkilencszáznyolcvankilenc novemberében találkoztam Antall Józseffel. Ötpercnyi beszélgetés után már úgy folytattuk, mintha húsz éve ismertük volna egymást. Adódtak életemben olyan találkozások, amelyek során valakit húsz éve ismerek, de öt percet sem tudok vele őszintén beszélgetni; de akkor egy olyan emberrel találkoztam, aki – őszinteségében, egyenességében, nyíltságában – öt perc alatt „behozott” egy életnyi személyes kapcsolatot… Ennek okát, persze, nem kutatom, és nem is misztifikálom. Az élet nagy titkai közé tartozik az, hogy nem tudjuk megmondani: miért nyílnak ki előttünk egyes emberek, mi miért másoknak, és olykor – többnyire? - miért zárkózunk el hidegen egymástól. Ha meggondolom, talán mégis misztikus oka lehet e jelenségnek: a szellemi erők egyesekkel azonnal összekötnek, míg másoktól örökre elzárnak.
Természetesen az is közrejátszhatott szellemi egymásra találásunkban, hogy alapvetően azonosnak éreztem politikai felfogásunkat, bár az övé természetszerűleg – indíttatása okán is – kissé eltért az én strukturális elképzeléseimtől. Világnézeti „ars poeticájával” találkozásunk előtt tisztában voltam, hiszen ismertem azt a levelét, amelyet jó barátomnak, Keresztes Sándornak jegyzett 1989 májusában. Az írás előzménye: pártunk akkori elnöke meghívta őt az újjáalakuló kereszténydemokrata néppárt vezetői közé.
Most, hogy felmerült egy erős jobboldali szövetségi párt létrehozásának szükséges igénye, talán nem árt felidézni: hogyan vélekedett e kérdésről az említett időszakban maga Antall József? „…igen jól esett a bizalom, amely a kereszténydemokrata párti előkészületekkel összefüggésben irántam megnyilvánult” – írta levelében. – „Történeti és politikai felfogásom a reformkorban kibontakozó nemzeti liberalizmusban (Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös) gyökerezik, amely az 1875-ös fúzió után egy ettől lényegesen eltávolodó kormánypártnak (Tisza Kálmán Szabadelvű Pártja, majd Tisza István Munkapártja), valamint a városi értelmiség és kispolgárság liberális (radikális) mozgalmainak adta át a helyét a századfordulót követően. Ezt a magyar politikatörténeti fejlődésben nem követhetem és nem is vállalnám. … A kereszténydemokráciának azt az értelmezését, amely a NSZK és Hollandia interconfessionális („ökumenikus”) kereszténydemokrata pártjaiban megtestesül – rokonszenvvel kísérem. Tehát a keresztény világnézeti indíttatású, az európai kereszténység etikai és eszmei alapjait vállaló, katolikusokat, protestánsokat és a programot vállaló nem hívőket is befogadó politikai pártot, amely független az egyházaktól és a klérus befolyásától. … A politikai felfogásom alapján egy olyan nemzeti és kereszténydemokrata irányú középpártra van szükség Magyarországon, amely a fordított „szalámipolitika” alapján elég erős lehet a történelmi szerepvállalásra. … Ha a középpárti koncepció nem vihető keresztül, tehát ragaszkodnak az egyes szervezetek az önállóságukhoz, akkor egy francia mintájú pártszövetség képzelhető el. De ez egyáltalán nem a legjobb megoldás, csak kényszer-megoldás.” … (a jó megoldás) „egy olyan keresztény indíttatású „laikus”, hangsúlyozottan interconfessionális Magyar Demokrata Néppárt (vagy „Független”), amelyben láthatóan kerülnek előtérbe a katolikusok mellett a protestánsok is, vállalva a Demokrata Néppárt, a Független Kisgazdapárt csatlakozott részének a hagyományát is, tehát a liberális nemzeti demokrata örökséget a kereszténydemokrácia mellett. … Tehát egy olyan szervező bizottságot kell szerveznünk” – hangsúlyozta Antall József, 1989-ben – „amely az egykori Demokrata Néppártot, valamint a más pártokból jövőket fogja össze, azokat, akik ezt a koncepciót vállalni tudják. Ez megfelel a nyugateurópai kereszténydemokrata pártoknak, elsősorban a CDU-nak és a holland pártnak.”
Igaza volt. S ma még inkább vallom: talán egyszerűbben járjuk végig utunkat, ha a rendszerváltáshoz szükséges erős politikai struktúra már akkor megvalósul… Negyvenegy évig voltam távol hazámtól. De Antall Józseftől első beszélgetésünkkor, 1989-ben, egy óra alatt többet tudtam meg a hazai eseményekről, vezetőkről, mintha hónapokig kutattam volna a történtek okai után. Csak nagy emberek, nagy szellemek képesek az eseményeket történelmi szinten látni, átélni és megítélni. A kicsinyes dolgok távol voltak tőle; ha ilyenek merültek fel, egy kézlegyintéssel elintézte azokat. Hazánk szerencsés volt: a rendszerváltozáskor egy Antall Józsefet kapott; de Ő már nem volt szerencsés abban, hogy terveit végrehajtsa. Nem csupán korai halála akadályozta meg ebben; az események is másképpen alakultak, mint ahogyan Ő tervezte.
Legfőbb célja az volt, hogy a negyvenöt éves megszállás után a demokráciába való átmenet békésen, vérontással járó polgárháború nélkül menjen végbe. E történelmi terv végrehajtására csak olyan személy vállalkozhatott, mint Antall József. Aki jól ismerte történelmünket, népünk erényeit, de a megszállókat kiszolgáló Magyar Kommunista Pártot és annak vezetőit is… A Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyar Szocialista Párt vezetői között nem talált olyan személyt, aki alkalmas lett volna a rendszerváltás végrehajtására, de nem tudta, hogy milyen erő rejlik a pártban, a kommunista rendőrségben és katonaságban. Vajon zavart okoznak-e a nagyszámú munkásőrség tagjai, vagy a fentebb említett rendfenntartó intézmények? Lesznek-e utcai zavargások, tüntetések, sőt erőszak a rendszerváltás folyamataival szemben?
1990 januárjában - emlékezetem szerint – felkerestem Antall Józsefet a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, amelynek főigazgatója volt. Beszélgetésünk során csengett a telefon. Odament a készülékhez, majd hosszú beszélgetés után, kissé izgatottan mondotta: a rendőrségről telefonáltak. Közölték, hogy az egyik nagygyűlésünk színhelyén, mögöttem, a díszítésekben hangtompítós revolverből eredő lövedékeket találtak. Összesen kettőt… Megdöbbenve hallgattam. Antall József is csendben volt. „Mit tesz a rendőrség?” – kérdeztem végül. „Nyomoznak…” - szólt Antall, különös hangsúllyal. – „De arra kértek, hogy ne nyilatkozzak az esetről addig, amíg a rendőrség be nem fejezi a nyomozást…” Az esemény akkor gátat vetett minden további beszélgetésnek. Hamarosan elbúcsúztam; a kérdésről többé nem beszéltünk.
Antall József természetesen - nem félt. Látta a nehézségeket, de ismerte a megoldást is. A közéleti személyeknek, olykor a legnagyobbaknak is, munkájuk során ritkán van lehetőségük olyan cselekményre, amely - hazájuk, vagy a világ szempontjából - történelmi jelentőségű, örök érvénnyel bíró tett. Véleményem szerint akkor például, amikor Antall József a Varsói Szerződés további kérdéseinek ügyében Moszkvában járt tárgyalni, Für Lajos miniszterrel, élete legnagyobb politikai cselekményét hajthatta és hajtotta végre. Mert a Varsói Szerződés aláírói - kivétel nélkül - a szerződés fenntartása mellett fejtették ki véleményüket. Egyedül Antall József javasolta a Varsói Szerződés felmondását, amit Gorbacsov - jó érzékkel - el is fogadott. Ha Antall József semmi többet nem tett volna a magyarságért, mint a Varsói Szerződés felmondása, már ezzel is örökre beírta nevét a magyar történelembe…
Miért nem sikerült ennek a nagy tehetségű államférfinak a rendszerváltozás szilárd megkezdése? Természetesen könnyű bárkit is bírálni olyan feltételezett hibákért, amelyek elkövetésük idején nem voltak láthatók, sőt nem is feltételezhetőek… Antall titkon talán reménykedett abban, hogy a Magyar Demokrata Fórum, a Kisgazdapárt, és a Kereszténydemokrata Néppárt együtt elég erős lesz a ’94-es választások megnyeréséhez. Nem tartotta az MDF-et keresztény pártnak, ez fentebb idézett leveléből is kitűnik, csupán úgy vélte, hogy számos jó kereszténydemokrata van annak soraiban. Ezt nekem 1991-ben így fejezte ki: csak erősödjetek, legyetek növekvő kereszténypárt, remélem az MDF is gyarapodik, és majd egyszer egyesülünk. Még az új párt nevét is kimondta. Emlékezetem szerint, valami ilyesmit: Kereszténydemokrata Fórum.
Antall József politikai tisztességét bizonyítja, hogy nem akart idegen tollakkal ékeskedni. Csak az értékeket próbálta egyesíteni. Határozott egyéniség volt. Nem szerette a képmutatókat; szívesebben vitatkozott nyílt ellenfeleivel, mintsem diskurált volna a farizeusokkal. Több koalíciós tárgyaláson is részt vettem (MDF, FKGP, KDNP), amelyeken vitathatatlan volt a szellemi fölénye. Míg Torgyán József (például) politikai vitáikban rendre alárendelt szerepet játszott. És hadd utaljak e helyt elegánsan kíméletlen humorára. Még 1991-ben történt. Levelet váltottunk bizonyos politikai kérdésekről, s akkor levelének egy mellékmondatában igen malíciózusan emlékezett meg a kormányalakítással összefüggő koalíciós tárgyalásokról. Imígyen: „Igen emlékezetesek számomra a koalíciós tárgyalások, ahol szinte fel sem merültek elvi kérdések, a közös programról szóló viták; kizárólag miniszteri és államtitkári székek, személyi kérdések voltak a tárgyai…” Talán túlzónak tűnik e mondat; de ha az első kormánykoalíción belüli, szükségtelen viszályokra, vagy a jobboldali pártokon belül végigsodort – sokszor végzetes – személyi ellentétekre gondolok, akkor, bizony, meggondolandó politikai előrelátásról vall az idézett gondolat…
Közösségi viselkedésével maga is megpróbálta elkerülni az elkerülhetetlent. Mint pártvezető is példakép volt, hiszen pártját szélesíteni, erősíteni akarta, és nem gyengíteni. A bírálatokkal könnyedén megbirkózott, mert tudta, hogy aki a kritikát nem viseli el, az az önkényt választja; ami gyengíti, sőt, tönkre teszi a pártot. De aki megbirkózik az ellenfelekkel, az nem csupán a helyét erősíti, de pártját is. Ez történt Csurka István ellenében is.
Egy ízben meglátogattam miniszterelnöki szobájában. Beszélgettünk, de dialógusunkat ismét a telefon csengése szakította félbe. Hosszú beszélgetés volt. Majd, amikor Antall József letette a kagylót, azt kérdezte: „Hallottad, kiről volt szó?” „Csurkáról” – mondottam. – „Többször említetted a nevét. De hogy a másik oldalon mit mondtak, azt nem hallottam.” „A szabaddemokraták és mások is tiltakoznak Csurka ellen” – felelte. - „Szeretnék, ha kizárnánk a pártból. De ezt az örömet nem kapják meg. Nálam nincs szalámi taktika. Sokban nem értek egyet Csurkával, de egy pártban, ha az irány helyes és erős, akkor ilyen ellenhangokat is el lehet viselni” – jelentette ki.
Sokan tanulhatnának Antall Józseftől… Aki szellemileg és jellemileg erős, az könnyedén visszaveri az egységet veszélyeztető felületes bírálatokat. Aki nem viseli el, az nem csak gyengeségét mutatja, de a vezetésre sem alkalmas. Miniszterelnöki működésének vizsgálatánál, úgy vélem, egy meglepetés súlyosan érintette: a békés átmenet sikertelensége. Mert Antall (minden elszigetelten jelentkező atrocitás ellenére) hitt abban, hogy a negyvenöt éves megszállást és a Magyar Kommunista Pártot kiszolgáló vezetők félreállnak, és átadják a helyüket azoknak, akik bizonyították nemzethűségüket és emberségüket. Ez - nem következett be. Joggal hihette, hogy nem fognak éhesen hatalomra törni azok, akik erre méltatlanok. De a taxisblokád mélyen meglepte. Megérezte, hogy a demokratikus átalakulás - nem lesz könnyű. Mégis ragaszkodott a demokrácia mindenkire kiterjedő konzekvenciáihoz…
1991-ben részt vettem Prágában az Európai Demokrata Unió (EDU) konferenciáján. Mellettem ült a prágai Parlament egyik fiatal alelnöke. Megkérdeztem tőle: miként oldották meg a volt kommunista párt vezetőinek közéleti szerepvállalásának konfliktusait? Így válaszolt: aki miniszterelnök, miniszterelnök helyettes, miniszter, államtitkár, államtitkár helyettes, vagy osztályvezető volt, az öt évig nem kaphat közéleti tisztséget. Budapestre érkezve azonnal elmentem Antall Józsefhez, és ismertettem vele a prágai kommunistákat kirekesztő törvényt, hozzáfűzve, hogy nálunk is hasonló szankciókat kellene hozni. „A nép türelmetlenségét csak az igazság feltárásával lehet levezetni”, mondottam. „Vizsgáló Bizottságok felállítására kellett volna törekedni, amelyek megállapíthatták volna a pártállami vezetők személyes felelősségét.”
Antall érdeklődéssel hallgatta szavaimat, majd később feljegyzésben is rögzítette álláspontját a kérdésről. Kifejtette: „…utalva az igazságtétel kérdésére, amit felvetsz, mint „vizsgáló bizottságokat”, minden megyében és nagyobb városban. Ezek – javaslataid szerint – bírói hatáskörrel hallgatták volna ki az elmúlt rendszer vezető szereplőit, stb. Úgy gondolom, hogy 1990 májusában a kormány átvételével reánk nehezedő feladatok, mellékesen a szovjet hadsereg jelenléte és egy általunk kézbe nem vett hadsereg, rendőrség, stb., mellett ez inkább teoretikus ötletnek tűnik. Nem szólva arról, hogy ennek jogi alapjait hogyan lehetett volna megvalósítani, nem hasonlítva a népbírósági eljáráshoz, vagy az 1945-ben oly gyászos emlékű igazoló bizottságokhoz…” Ugyanakkor javasolta, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt próbálkozzon egy törvényjavaslattal. De az ügy elakadt. A kommunisták maradtak… S jelen vannak, még ma is…
Mit mondhatnék még? Antall József az elmúlt évszázad nagy miniszterelnökei közé tartozik, aki közel fél évszázados megszállás, durva elnyomás, brutális eszmeirtás után 1990 májusában a nemzeti erőkkel győzelemre tudta vinni népünk történelmi értékeit, és reményt adott egy újjászülető, erős Magyarország felépítéséhez. Nem rajta múlott, hogy ez máig sem sikerült.
Budapest, 2003. április 23.
Fórum a Hír TV oldalán Varga László balesetéről és haláláról
