2003. május 20. kedd 18:14
Általa majd megmérettetünk
Még most sem tudok megszólalni, de túl hosszú ideje hallgatok. Két teljes napja. Lapszerkesztő vagyok, s mindmáig azt hittem: a legkegyetlenebb pillanatnak is meg tudok felelni. A búcsúzásnak. Mert talán ez a legnehezebb: ülünk a redakcióban, s jön egy váratlan hír tragédiáról, halálról; olykor, s ahogy öregszem, úgy egyre gyakrabban, olyan emberről szól ez a hír, aki – művei, szelleme, tehetsége által – kihasít valamit személyes világomból is távozásával; de első akkor is a kötelesség. A nekrológot lapzártáig meg kell írni. A mondatok természetesen őszinték, nincs ebben semmi kényszeredett penzum, hisz a legnehezebb pillanatban is meg lehet és meg kell szólalni – most mégis képtelen voltam rá. Már a hír hallatán is… Mert hallottam. A barát, aki felhívott, talán megbocsátja most nekem, hogy hazudtam, akkor, szombat délután. Épp olvastam valamit, amikor megszólalt a telefon. Nem kaptam fel, lekötöttek a nyomtatott betűk, kicsit lusta is voltam, hagytam: induljon el az üzenetrögzítő. S az ötödik szónál zuhanni kezdtem a döbbenet mélységeibe. A hír, persze, még csak a baleset tényéről szólt, s hogy kórház, intenzív; de a hangsúlyban ott volt a félreismerhetetlen, lemondó félelem. Talán nem is a hangsúlyban, hanem a hang színében; nem tudom, milyen éteri rezdülésben, de csak ültem, döbbenten. Később, persze, visszahívtam, amikor már készen álltam arra, hogy megerősítsen rettegésemben. Majd este is ő hívott az immáron bizonyossággá vált gyász hírével. Azóta nézem a híreket, hallgatom az őszinte megrendüléseket, de magam képtelen voltam megszólalni. Túl sokat veszítettem.
Közel két évtizede ismerhettem. Atyai barátság, néha ennél is több, s olykor kevesebb. Mert hisz nem mindenben egyezett a véleményünk, de kapcsolatunk elbírta dacoskodásaimat; amely dac mindig vereséget szenvedett kipróbált türelmén, bölcsességén. Egyszerűbben szólva: magamban – s aztán persze szemtől-szembe is – mindig igazat kellett neki adnom. Mert hiszen igaza is volt. Még inkább pontosítva: az idő mindig őt igazolta. S mindig őt igazolja. Van, amiben évtizedek, s van, amiben évek múltán – de bölcsessége mindig megsúgta számára a helyes döntéseket. Majd kiforogja magát minden, csak akarat kell, és helyükre kerülnek a fogaskerekek, üzente gondolattal, szóval, cselekedettel. Azért, mielőtt beleszeretnék a mondatokba, kifejezni próbálván a kifejezhetetlent, beszélnem kell a kortársak mulasztásairól is. Volt bennük része… Munkabírása mérce és példa lehetett volna bárki számára – és mégsem vált azzá, bárki számára. Mert jöttek a „bárkik”, és megpróbálták legyőzni, félreállítani, nem számolva azzal: ha ő hagyná is magát, az elveit nem engedheti csorbulni, sérülni. Azokért győzelemig viszi a csatát. És addig is vitte. Mondjuk ki: nagyon megszerethette őt az Úr. A súlyában és jogaiban visszaállított Kereszténydemokrata Néppárt elnökeként szólította őt magához; hagyott tehát elegendő időt számára ahhoz, hogy beteljesíthesse azt, ami talán a legfontosabb politikai akarata volt. Áthozni történelmi pártját a huszonegyedik századba; megjeleníteni ott, azon a politikai, közéleti küzdőtéren, amelyre az, múltja által, a legelhivatottabb. Nem tudom: mindenki pontosan megértette-e ezt az akaratot. Amely által, hitem szerint, csak egyet akart tudatosítani: bár olykor vannak történelmet fordító események és pillanatok, mi valójában mindvégig egyetlen történelmet írunk és élünk. A krisztusi korét, a Krisztus utáni időszámításét. Tulajdonképpen nagyon egyszerű dramaturgia ez – persze, ilyen természetességgel csak gyakorló színpadi szerzők képesek ráérezni. S ő – hisz tudjuk – az is volt. Ebben is érték kortársi méltánytalanságok. Darabjai nem kaptak kellő megbecsülést, hiába álltak mellé olykor a kor nagyon kiváló művészei is. No persze: mit várhatott a valóságshow korában az, aki fiatal éveinek majd minden estéjét a régi Nemzeti Színház karzatán töltötte; akinek Sommerset Maugham kamarastílusa volt a mérce; s aki színházat teremtett az amerikai kontinens szórvány-magyarjainak? Tudjuk: aki mások számára épít, ritkán kap ott fedelet. Példázatnak szántam e mondatot, nagyon remélve e pillanatban azt: írói és politikusi öröksége nem vész el nyomtalanul…
Mit mondhatnék még, e két nap csönd után is kusza, rendezetlen gondolathalmazon túl? Jó néhány éve valaki azt mondta nekem, kissé kapatosan, a Zeneakadémia büféjében: téged már leírtak a politikában. A mondatot nem igazán értettem; politikusi szerepvállalásra sohasem törekedtem, beértem közírói alkalmatlankodásokkal, s úgy igaz: a megjegyzés pillanatában már ez utóbbival is felhagytam. Hogy miért, az más kérdés, de tény: addigra már én írtam le a politikát, és nem az engem. De teljesen mégsem szakítottam vele. Mert Varga László bátyám nem hagyta. Nem adta, persze, parancsba; egyszerűen – akár akartam, akár nem – jelenemmé és jövőmmé vált a személyisége, akaratereje, tenni vágyása. Előbb-utóbb szégyellni kezdtem önmagam előtt is lemondásaimat, legyintéseimet, passzivitásaimat. Egyszerűen szolgálnom kellett őt, ha van még, aki érti e szó szépségét, és szolgálnom azokat, akik szerették őt. Nem egészen egy éve ennél is többet mondtam neki és róla barátainak és tisztelőinek, könyve bemutatóján, a Barankovics Akadémián. Most, ugyanazoknak, csak annyit üzenek: ideje legalább a töredékét megtennünk Érte annak, mint amit Ő tett meg, érettünk. Mert különben – megmérettetünk, és…
Tamási Orosz János
