Vissza a kezdőlapraMegjelent: 2003.08.25. 11:07:26
MVSz Sajtószolgálat
Tonk Sándor végakarata
A Házsongárdi temetőben örök nyugalomra helyezték a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem korán elhunyt első rektorát. A temetésen a magyar egyházi és közélet jelentős személyiségei is jelen voltak - Mádl Ferenc köztársasági elnök felesége, Tempfli József, Tőkés László, Orbán Viktor, Duray Miklós.
Az MVSz részéről Patrubány Miklós kísérte el utolsó útján Dr. Tonk Sándort.
A temetési szertartáson elhangzott végrendeletet a család beleegyezésével közöljük.
Testamentum
Én, Tonk Sándor életemnek 56. esztendejében ép elmével és testi egészségben kívánom leírni végakaratomat.
Életemet a Szenci Molnár Albert által megfogalmazott ima irányította: „Oh én Uram Istenem, engedd azt énnékem is, hogy senkire mindjárt meg ne haragudjam, senkit se szóval, se cselekedettel meg ne bántsak. Azoknak is, akik engem megbántottak, töredelmesen megengedjek és megbocsássak, minden bosszúállásra való szándékot szívemből kivessek meggondolván azt, hogy ha mi valaki ellen haragot tartunk, és a mi ellenségünkkel nem akarunk megbékélni, te is, mindeneknek hatalmas bírája, nem bocsátanád meg a mi bűneinket, eseteinket és számtalan fogyatkozásainkat, és ilyenképpen a te kemény ítéletedet és szentenciádat mi magunk vonnánk magunkra. Adjad azért, hogy mindenekhez legyek szelíd, emberséges, engedelmes, mindennel jótevő és adakozó.”
Nem véletlenül és nem ok nélkül idéztem ezeket a sorokat. Tudatában sok emberi gyarlóságomnak, életem során a szelídség, az emberség, az engedelmesség, a jótevés erényét tartottam a legfontosabbnak. Sokan, tudom ezt, gyengeségnek vélték.
Mindig alázattal tekintettem minden dolgomra. Nem valamilyen fatalizmusról volt szó. Én hittem és hiszek abban, hogy sorsomat Valaki irányítja és megszabja, megszabta életutamat. De tudom azt is, hogy nekem Ahhoz, aki ezt teszi, hűsséggel kell ragaszkodnom, tudja miként irányítja lépteimet. Gyarló, emberi voltomban ezt fogadtam el mindenkor.
Hálát adok az Úristennek életemért. Hálát adok szüleimért, testvéreimért, házastársamért, gyermekeimért, unokáimért, mindazokért akik szeretettel vettek körül életem folyamán. Tudatában vagyok annak is, hogy a sok szeretetet, amit kaptam, nem tudtam viszonozni. Pedig megvolt bennem a szándék, az akarat. A lélek kész volt, de a test sokszor volt erőtelen.
Sokat vétkeztem, sokszor voltam erőtelen.
Fáradt ember vagyok. Többet vállaltam annál, amit el tudok viselni. Egyedül folytatom a küzdelmet. Nincsenek társaim, csak ellenfeleim, avagy csak csendben követők.
Nem törekedtem hatalomra. De tettem mindig azt, amit hitem szerint tennem kellett. Mai világunkban nagyon sokan nem értik meg ezt. Szolgáltam. Szolgáltam – de nem áldozatként megélve - családomat. Életem nagy öröme volt feleségem, gyermekeim élete. Később ugyancsak örömöt jelentetett az oktatás. Hálát adok az Istennek azért, hogy megengedte az egyetemszervezés munkájában való részvételt. Szolgálni fogok továbbra is, ameddig tudok. Nem törekszem világi dicsőségre. Életkoromban már elmondhatom, számomra nem a világi hívságok a fontosak. Szeretnék úgy élni, hogy a magam lelkiismerete és az Úristen legyen életem, mindennapjaim egyetlen mércéje.
Tenni kellett volna. Többet mint, amit tettem. Szerettem a tudományművelést. Talán akkor tévedtem, amikor helyette az egyetemszervezés, intézményépítés munkájára vállalkoztam.
Kérlek és intelek benneteket, gyermekeimet és fiatal munkatársaimat: vigyázzatok magatokra, vigyázzatok a reátok bízottakra. Az ember élete csak úgy lehet teljes, ha mindennap érzi, valamit tett másokért. Az önzés az élet beszűkülését jelenti. A gazdagság, az anyagi jólét kellemes, de nem jelenti az élet teljességét.
Anyagi javakról intézkedni nem tudok. Könyvek maradnak utánam. Vigyázzatok reájuk. Sok boldog percet és órát jelentettek életemben. Hiszem számotokra is megadják az örömet.
Anyagi javaknak nem voltam birtokosa. De ahol lehetett szívesen, szívemből adtam, Vallom: a magunk, az erdélyi magyar közösség, Anyaszentegyházunk ügye, mindannyiunknak szívügye kell legyen a szívből fakadó és önzetlen adakozás. Az édesapámék által hittel és hűséggel felvállalt „sáfársági tízed” kikopott világunkból. Kikopott, mert mi tanárok, ti lelkipásztorok, hívő emberek hagytuk ezt a feledésbe merülni. Pedig életünk, sorsunk, keresztyényi, magyar, emberi mivoltunk fönnmaradásának záloga: vállaljuk az áldozatot. Egyébként az egymást követő világi hatalmak és azok szivárványkörébe tartozó „mihaszna senkik” kiszolgáltatottjai, vagy ami rosszabb, kiszolgálói leszünk.
Végakaratom?? Lehet ilyen?? Ha meghalok olvassátok el Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versét.