Sokasodnak a gyászjelentések, egyre több amerikai életet követel az iraki beavatkozás. A Bush kormányzat természetesen védi az álláspontját: Irak kérdése a terrorizmus kérdése. A most idejekorán meghaló amerikai katona gyermekeink, unokáink nyugalmát biztosítja.
Méltányos, tiszteletre méltó, hősi magatartás. - Talán igen, bár, ha a terrorizmus mumusát túlfestették, akkor itt is lehetnek kérdőjelek. Kételkedni pedig nem szégyen, hanem jog és lehetőség. A szellem emberei számára pedig a gondolkodás motorja.
Fenntartva tehát a kétkedés jogát,
elfogadhatjuk a fenti, több főleg amerikai újságcikkben is ismertetett
véleményt. A minap azonban Paul Wolfowitz egy olyan állítást engedett meg
magának a
Washington Postban, amelyet nehezen lehet
mosolygás nélkül elfogadnunk. Szó szerint a következőket írta: "When
inevitable challenges and controversies arise, we should remember that most of
the people of Iraq are deeply grateful for what our incredibly brave American
and coalition forces have done to liberate them from Hussein's republic of
fear." Szabad fordításban: A végzetes kihívások és ellentmondások közepette emlékeznünk kell arra,
hogy a legtöbb iraki ember mélységesen hálás azért, amit a hihetetlenül bátor
amerikai és koalíciós
erők tettek annak érdekében, hogy megszabadítsák őket
Husszein félelem-köztársaságától.
Azt hiszem, hasonló jelentéseket írtak Moszkva helytartói is a magyarországi hangulatról. Hogy a két dolog nem azonos? Biztosan nem. De nincs teljesen hijján a párhuzamnak sem. A haza, az haza, az idegen katona meg idegen katona. A hódító meg hódító. Így azután aligha hiszem, hogy Wolfowitz kijelentését bármi ténnyel alá lehetne támasztani. Ha minden igaz, amit a mai amerikai vezetés állít, akkor is érdemes megtanulniuk a magyar rendszerváltás Pozsgay megfogalmazta igazságát: a hála nem politikai kategória. A világ pedig nem tud szabadulni a gyanútól: a fegyvert, amitől félt, a mellékelt karikatúra pontosan leírja.
Szelle György
