Vissza a kezdőlapraMegjelent: 2003.08.24. 12:00:31
Szent István ünnepség Révkomáromban
Nemzet és vallás
Nem vitatni, vagy bizonyítani, csak árnyalni fogom a tételt: a vallás nemzetmegtartó erő. Árnyalni mindössze egyetlen névelővel.
Senki sem lesz, ne is legyen vallásos azért, mert szereti nemzetét, de mindenki szeresse azt, ha vallásos – ebben látom a két fogalom egymáshoz való viszonyát.
Ez a megközelítés oldja fel azt az ellentétet, hogy a vallás, s ezen belül esetleg ugyanaz a felekezet engem magyarságomban, egy szlovák embert pedig szlovákságában erősít meg. Ám mindkettőnk elé egy határvonalat is húz: népünk szeretete nem indíthat a másik nemzet tagjai iránti gyűlöletre.
Keresztényként valljuk meg, hogy ez utóbbiban hibáztunk a múltban eleget. Nem a nemzet szabadságáért életüket is adó, a katonapapokra gondolok. Őket pl. az 1848-49-es szabadságharc hőseit, nemcsak csodálom, hanem tisztelem, példaképnek tekintem. Viszont elfogadhatatlan például az I. világháború alatt a front mindkét oldalán harcoló katonákra és fegyvereikre adott egyházi áldás. Ha nem a gyűlölet, hanem a népem szabadságáért érzett felelősség vezet, akkor lehet és kell Szent Johannaként fellépni. A politika emberei a XX. században mindkét oldalon a saját igazukat hirdették, olykor bizony nagyon meggyőző erővel. A keresztények felelőssége, hogy az igaznak hirdetett hamisat észleljék és elvessék.
De hagyjuk most a háború és béke kérdését, mert szerencsére térségünkben ez ma puszta okoskodás. Nézzük a vallás és nemzet kapcsolatát itt Közép-Európában és most, a XXI. Század elején.
Megismétlem más szavakkal az előbb mondottakat. A vallás nem segédmotor, nem arra a célra szolgál, hogy valami evilági dolgot előre vigyen. Ezért nem lehetünk hazafiságból, vagy bármi más érdekből vallásosak. A vallásnak egyetlen indítéka: az Isten iránti szeretet. Ám senki nem szeretheti Istent, ha embertársát nem szereti. Az ember-szeretet gyakorlásában pedig van egy bizonyos sorrend: a házastársam előbbre való, mint más, a körülöttem élők, a család, a rokonság, a lakóközösség, a haza, a földrész, a világ mint koncentrikus körök helyezkednek el, s minél inkább közelebb áll valaki hozzám ebben a hierarchiában, annál többre vagyok köteles iránta. E kötelességek sorából következik: a vallásos embernek hazaszeretőnek, nemzetépítőnek kell lennie.
Mivel a vallás nem életünk segédmotorja, a fenti tétel nem fordítható meg úgy, hogy a nemzetét szerető embernek – hazafiságból – vallásosnak kel lennie. Mégis van egy szempont, amely a kapcsolatot ebből az irányból is elemezhetővé teszi. Vizsgáljuk meg mi vár arra a nemzetre, amely elfordul Istenétől? Nem nehéz a felelet, csak szét kell néznünk saját korunkban. Olyan világban élünk, amelyben büntetés fenyegethet egy bírósági elnököt, ha a Tízparancsolatról szóló szobrot állít fel a bíróság épületében. Olyan világot élünk, ahol kultusza van a homoszexualitásnak és törvényt alkotnak az egyneműek úgymond házasságáról. Olyan világban élünk, ahol vitázni lehet, sőt kell azon, hogy megölhető az ember, ha az élet már terhesnek látszik. Olyan világban élünk, ahol foglalkozássá válik a kábítószer előállítása és terjesztése. Olyan világban élünk, amelyben vannak politikusok, akik a lopásra, csalásra, becsapásra, értékaránytalan vásárlásra szemrebbenés nélkül kijelentik: legfeljebb morális szempontból kifogásolható. Elvált egymástól a jog és az erkölcs, nincs becsülete a jellemnek, a hősiességnek, az önmegtagadásnak és önfegyelemnek.
Ma már országainknak nem támasza és talpköve a tiszta erkölcs. Tudjuk-e mi lesz ennek következménye? Berzsenyi Dániel még tudta.
"...minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha elvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed."
Az Egyház tehát ha teljesíti feladatát, ha itt és most hozzáfog Európa újraevangelizálásához, amire a fentiek szerint oly igen nagy szükség van, a ledűlés és a rabigába görnyedés ellen tesz. Nem lehet ma nemzetünk megtartásáért többet tenni, mint tagjait a keresztény hit tanításának megismeréséhez és megvalósításához elvezetni.
A vallás tehát nemzetmegtartó erő, sőt tovább megyek, a vallás a nemzetmegtartó erő.
Surján László