Vissza a kezdőlapraMegjelent: 2003.09.13. 16:04:08
Eurótól leizzadva
Fújtattam, csöndben, kivörösödött szemmel, elkeseredetten. Kívül-belül csapzott voltam – a csapolt meg csak nem akart jönni. Így van ez, rímelt ki sem mondott gondolatkísérletemre Csattan Pál. A pincérek is annyit késnek mindig, mint a jelen idő. Ez utóbbi sem akar sohasem megérkezni. Mivel nem történik velünk s bennünk semmilyen változás – hát nem érzékeljük az idő zökkenését sem… Tán épp a sok megcsapolás miatt… Ez most nekem magas, hörögtem elgyötörten. Az agyam szikkadt, mint egy sivatagban felejtett szivacs. A bőrömre a legjobb cserzővarga is annyit mondana: minőségi áru. A cserzővarga, talán, szúrta közbe Pál. De kérdezze meg, barátian, bármelyik politikust. Egyikük sem tartaná elég vastagnak… Egyébként meg jó, hogy mondta ezt a sivatagban felejtett szivacsot. Nem rossz ötlet. Nem rossz, motyogta maga elé révedve. Mindig kavar valamit, mint Piszkos Fred, néztem bánatosan. Maga mondta, hogy itt mindig minden helyben jár. Akkor meg mit szövöget, mint egy meg nem értett sorsú horoszpók…?
Felcsaptam brókernek, válaszolta lakonikus tömörséggel. Rémülten meredtem rá. Épp most, nyögtem ki nagy nehezen. Épp most, felelte rettentő természetességgel. Nézze, váltott csevegő hangnemre. A pénz, mint tudjuk, a legkevésbé rendelkezik egy örökmozgó tulajdonságaival. Mindig kell mellé egy lángelme, aki eljuttatja azt a kívánt helyre, a kívánt módon. Az ne zavarja, hogy mostanában bezavart valami hangyányi kis brókerbotrány; ez csak a módszerek finomítását követeli meg. Most hullik a férgese, ám ez az üresedés előbb-utóbb konjunktúrát teremt. Szükség lesz friss elmék színtelen, szagtalan ötleteire. És akkor jövök majd én. Felcsapok brókernek. Ahhoz megfelelő kötvények is kellenének, próbáltam belemenni a játékba. Mit dobna piacra? Éca mindig van, legyintett. Egyet maga is mondott, épp az imént. Tudja: a szivacs meg a sivatag. Gondolja végig… Nem megy, ingattam fáradtan a fejem. Na figyeljen, esett meg rajtam a szíve. Az a szivacs, ugye, azért lenne a nesszeszerben, hogy felitassuk vele arcunk, homlokunk verejtékét. Miről lehet mostanában olvasgatni? Hosszú, forró, száraz nyarakra kell felkészülnünk – a szakszervezet máris jelezte, hogy a nagy rekkenőben dolgozókat megfelelő járandóság-kiegészítés illetné meg. Na, ekkor jövök én, hevült bele Csattan a mondókájába. Verejtékbegyűjtő Részvénytársaságot alapítanék – máris itt egy jó kötvény-befektetési lehetőség. Látom, nem érti, fojtotta belém a szót. Minden szabadban dolgozó ember kapna néhány szivacsot, meg egy vödröt. Amit nap közben felitat magáról, azt a verejtéket csavarja bele a küblibe. Én megszervezném az átvételét liter per ötvenért, mondjuk, palackoztatnám, és piacra dobnám, liter per ötezerért. Mondjuk. Vinnék, mint a cukrot.
Kezdtem megrémülni. Láttam, hogy komolyan gondolja. És kik, préseltem ki magamból a nyilvánvalóan felesleges kérdést. Mert csak megtáltosodott tőle. Na figyeljen, ereszkedett le hozzám, leereszkedően. (Mert úgy tudta egyetlen gesztusban megduplázni azonnal a fölényeskedést, ahogy kiűzetéssel szuttyongató pártkatona gyúrja össze egyetlen mozdulatba a bokacsattogtatást a lépésváltással…) Itt vannak, mindjárt, a politikusok. Akiknek százhuszonhetedszer is el kell mondaniuk, hogy a lízingelt bársonyszék az erkölcsnél is értékállóbb. És lassan mondják, hogy mindenki megértse: nem lesz córesz. A gyenge forint majd megtermeli az erős gazdaságot, utóbbi megalapozza az uniós bérekhez lehetséges igazodásunkat, szóval akkor leszünk a csalagút végén, amikor háromszor annyit kapunk a hatszor gyengébb forintból, mint most. Addig, persze, keményen kell küzdenünk, sóhajt e percben minden politikus, emelte fel ujját Csattan, s mit tesznek ekkor? Elővesznek egy veriverivilt – szintén a mi termékünk, látszólag egyszerű zsebkendő, ám valójában az előre beleitatott verejtékcsöppeket tartalmazza, amelyeket, a homloktörlést imitáló mozdulat közben bőrünkre helyezünk. S máris elgyötörtebbnek, férfiasabbnak, küzdőbb típusoknak látszunk. Akik megszenvednek népük, hazájuk igazáért, öblösödött meg Pál hangja. De nézze, folytatta lelkesen. A termékpiac – korlátlan. Hordószám kellene, hetente, szállítani például a futballstadionok öltözőibe. Gondoljon bele: kifutnak a fiúk a pályára, néhány ügyes mozdulat, s máris izzadtságfoltok jelennének meg rajtuk. Na, legalább hajtanak, mondanánk mi, nézők, nem tudva, hogy a veriverivil-ből készült a mezük… Hadd ne folytassam. Tippelje meg, hányszor hangzik el a világon ez a mondat: de drágám, honnan veszed, hogy megcsallak? Vagy: kérem, én megdolgozom a fizetésemért. Esetleg: minden milliárdomat törvényes és erkölcsös úton szereztem. És: ha rám szavaznak, ígérem, hogy. E kategóriában, mint tudjuk, felső határ – még az sem. Mert a csillagokat is lehozzák… Nekünk…? Csattan csivitelése csöndesebbé vált. Szóval, ezek a mondatok. Hogyan hangzanak szárazon, és mennyivel meggyőzőbbek, ugye, néhány, időben és diszkréten elhelyezett verejtékcsöppel a homlokunkon. Nagy brókerbuli lenne ez, higgye el nekem… Akkor rajta, nógattam. Ha ad egy szivacsot, ellátnám kis kezdőtőkével is. De arra figyeljen, hogy csak néhány éve van rá. Mert hamarosan nálunk is bejön az euró. És akkor, bizony, csökken majd a vásárlóerő… Akkor ismét a költőknek lesz igazuk. Ladányi Mihálynak például, aki már évtizedekkel ezelőtt megmondta: minket nem érint árváltozás, egyetlen százasunk volt mindig, s ennyi lesz az idők végezetéig, talán. Na, mondja már, hogy euróban lesz annyink… Ettől még nem izzadunk le…
Tamási Orosz János
S